Az olvadó puncsfagyi íze, a júliusi hőségben fullasztó trolik bőrülésének érintése, a lépcsőházakból áradó kellemes hűvös, a piacok jellegzetes karfiol és füstölt kolbász-szaga, a városi reggel füstje és a zsúfolt utcák zaja. Megannyi érzet, feszengésre okot adó vagy épp nagyon is megmosolyogtató, ismerős jelenet elevenedik meg a Tájkép banyatankkal című kiállítás képein, Valló Berta grafikus egyedülálló munkáin. S már a címválasztás is valami bájosan ronda, kedvesen zavarba ejtő hangulatot sugall: a digitális technikával készült képek a nagyvárosi élet, főként Budapest nélkülözhetetlennek tűnő alakjait jelenítik meg.
Bár az alkotónak ez az első magyarországi kiállítása, munkásságát már nemzetközi körökben is jegyzik, a neves német művészeti könyvkiadó, a Taschen egyedüli magyarként válogatta be a világ száz legjelentősebb illusztrátora közé. Tavaly nyáron jelent meg Julius Wiedemann és Steven Heller szerkesztésében a The Illustrator – 100 Best From Around The World című könyv, több olyan képet is bemutatva, amelyekkel a hazai közönség is találkozhat a Werk Galéria terében. A jelenleg Londonban élő művész a kötet megjelenésekor lapunknak így nyilatkozott: „nagyon inspirál, hogy »húsvéti tojásokat« rejtsek el a rajzokban, amiket csak azok találnak meg, akik nagyon jól ismernek, vagy éppen eleget tudnak a képről. A motiváció a személyes munkáim mögött nagyon egyszerű: azt nézem, mi van körülöttem. Boltok, utcák, és az a rengetegféle ember, akit itt látok mindennap.”
Sokszínű az a tájkép, amit kellő humorral elénk fest: a gurulós bevásárlótáskát minden akadályon keresztülvivő nénikéket, a pesti fürdőzőket, az ablakokból leselkedőket, a kitetovált, hajcsavarós figurákat, elkeseredett, meglepett, reményvesztett arcokat mind-mind magában foglalja. Budai nyár című képének hősnői nyolcvan körüli budai úriasszonyok, amelyről a grafikus így vélekedik: „egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak én hagytam el a várost és költöztem külföldre, hanem szinte az egész generációm. A Budai nyárban egy viccesnek ható, valójában negatív utópiát fogalmaztam meg a magyar társadalomról, ahol lassan már csak az öregek maradnak meg.”
A munkák előterében gyakran ehhez hasonló mindennapos tapasztalatok rajzolódnak ki, a háttérben azonban megannyi rejtett üzenet sejlik fel. Az emberek arcáról leolvadt mosolyok a nejlonszatyrokról néznek vissza ránk, s galambok és kutyák, giccsbe hajló mintázatok és cigarettafüst mögül bontakozik ki egy telefon kijelzőjéről: nincs semmi baj.
Noha Valló Berta képei időnként a képzelet disztópikus játékának vagy nagyon groteszk, morbid mesének tűnnek, mégis a valóságra nyitnak ajtókat. A szép a csúf közvetlen szomszédságában jelenik meg, ahogy a vibráló színek a monoton szürkeség alternatíváiként. Az alkotó a lehető legközelebb merészkedik a mindennapok időnként derűs, máskor fojtogató légköréhez, azért, hogy nekünk már ne kelljen. Képeinek tanúsága szerint feltehetően úgysem mozdulnánk egy lépést sem.
