Csabai László;

korrupció;Magyarország;előítélet;

2020-01-11 09:31:14

Csabai László: Salamon

Fehérváry doktor a Fácán csárdában kártyázik. A csárda távol van Nyárligettől, de a doktor ide jött. Ez új hely, hátha szerencsét hoz. Egy vetőmagért érkezett karcagi kisgazda (harmincholdas, tehát csak a politikusok és a statisztikusok szerint kisgazda, a karcagiak szemében már cseléd- és bérestartó nagygazda), egy lókereskedő, egy terményraktáros és egy dohányboltos a partnerei. Fehérváry ismeri őket, mind voltak már a páciensei is. Mert ezek a felkapaszkodott félparasztok, félpolgárok nem szívesen mennek orvoshoz. Pénzbe kerül, sorba kell állni, meg ha az ember nem is gondol a betegségére, akkor olyan, mintha nem is lenne, esetleg még el is múlik magától. De ha Fehérváry megérkezik, rögtön eszükbe jut, hogy itt is fáj meg ott is fáj. És a doktor vizsgál. Aztán receptet ír. Aztán kasszíroz. Jó kezdet a parti előtt.

De a mai este nem kasszírozós. Nem volt rögtönzött vizsgálat, és a lapjárás is katasztrofális. A tapasztalt kártyás ilyenkor abbahagyja. Fehérváry viszont ivott mérgében, ami elmosta az időérzékét, s bár a kiszállásról nem mondott le, de a „még fél óra” immár másfél órája tart.

A feje zúg. Harsány zaj kell, ami átszúrja ezt a burkot. A fuvaros lovának nyerítése, kutyavonyítás, az ajtó csapódása. Viszont a mögötte levetett honvédsipkával, kezét törve makogó fiút nem érzékeli. A gazda hívja fel rá a figyelmét. Fehérváry megfordul.

– Mi tetszik?

– Kérem a tekstestes, tekintetes urat… Édesapám…

– Mi a baja a betegnek?

– Láza van, remeg.

– Vizesruházzák! Még valami?

– Hogy jönne ki hozzánk, a doktor úr, alázatosan kérem… Salamonbokor 10. A diófánál.

Fehérváry végignéz a fiún. Rongyos gimnazistazakó van rajta. Ő aligha jár középiskolába, az ócskásnál vehették a gúnyát. Törpebirtokos vagy napszámos családból jöhet. Az azt jelenti, hogy legfeljebb egy pengőt csúsztatnak neki a vizsgálat után. Vagy egy tyúkkal akarják majd kiszúrni a szemét.

– Vizesruházni lehet nélkülem is a beteget, mondd meg ­otthon!

– De hogy jöjjön ki a doktor úr. Mert lázas nagyon… Édesapám kéri…

– Holnap nyolctól rendelés az Országzászló téren. Déltől kimegyek páciensekhez. Volt szerencsém!

– De kérem, de az apám…

– Ki az apád?

– Turai Antal. Gazdasági cseléd. Most szerződés és kommenció nélkül.

A doktor összehúzza szemöldökét. Ismerős a név. Bár több ezer emberrel volt már dolga, mióta Nyárligeten és a környékén praktizál, majdnem minden nem szokványos nevet megjegyzett. És most is beugrik, hol hallotta már.

– Te kölyök! Mondd meg az apádnak… Tűnj innen!

Mosolyogva és némi részvéttel figyelték a kártyapartnerek a beszélgetést, de a durva végkifejleten meghökkennek. A lapokat lehajtják. A doktor iszik, aztán magyarázattal szolgál:

– Majd fogom én egy bolsevistának megmenteni az életét! Tudják az urak, ki ez a Turai Tóni? Nem? A vörös rém. Aki ’19-ben papokat terrorizált. Egy lelkészt élve eltemetett. Menjen csak Turai Tóni az Úristen elé! – Meghúzza megint a borospoharát. – Akarom mondani, az Ördög elé! Oda való!

Felnevetnek a csárdában.

Annak a bizonyos Turai Tóninak az apja a helyi „betlehemisták”, a Betlehem Közösség vezetője volt. A nagy folyamszabályzó gátépítések, vagyis a zsellérek kubikmunkájának elmaradásakor kezdtek terjeszkedni. Hitelveik szerint: Küszöbön áll a Második eljövetel, azért folytonosan vezekelni, imádkozni kell.

Ki kell vágni minden gyümölcsfát, mert azok a pálinkakészítésre, s ezáltal a Gonoszban való elmerülésre csábítanak. Káposztát kivéve, zöldséget sem szabad enni. Tilos orvoshoz menni. Tilos bármiféle ünnepnapot tartani. És el kell fordulni a régi egyházak papjaitól, mert a sötét evilági hatalmak kiszolgálóivá váltak. Amikor a követőik száma odáig emelkedett, hogy komolyan veszélyeztetni kezdték az államrendet (nem voltak hajlandók adót fizetni) Tisza István felszámoltatta a szektát. Gyülekezeti he­lyeik­re lakat került, a vezetőket bezárták a nagykállói tébolydába. Turai Tóni ekkor tizenöt éves volt. Egy dolog maradt meg benne a betlehemisták nézeteiből: a féktelen gyűlölet a papok ellen. „Akik elnézik, hogy az urak aratáskor tizenhatod részért szerződtessék a munkásokat, hogy az urak úgy egyesítsék egy tagban a birtokaikat, hogy a szegényeknek sivár szikek jussanak, hogy a béreseket, napszámosokat elvigyék a háborúba, de a nagygazda csemeték hadiérdekre hivatkozva felmentést kapjanak, hogy mindig csak a nincstelenek erkölcstelenségeiről prédikálnak a templomban, és váltig dicsérik az aradi tizenhármat kivégeztető Ferenc Józsefet, és még a templomban is érvényesül a vagyoni helyzet: gazdagok elöl, szegények a karzaton.” ’19 tavasza aztán, amikor az egyházak az iskolai vallásoktatás megszüntetése és az egyházi földek elkobzása miatt ellenszegültek a tanácskormánynak, elhozta Tóni számára, egy forradalmi különítmény élén, az önfeledt tombolást. Kocséron kezdte. A református lelkészt leöltöztette gatyára, és beállította tengerit egyelni. Dögös, húzatlan kútból hozatott neki vizet, és mellé rághatatlan bőrű büdös kanszalonnát adott. Nagyvágáson az állattartás rejtelmeibe akarta bevezetni a lelkészt, így egy éjszakára bezárta egy kétszáz kilós koca mellé a kutricába. (Amíg az ott volt, Tóni erőszakot követett el a szolgálólányon, de ez nem tudódott ki, mert a lány szégyellte elmondani.) A csernői plébánost leöntötte mosogatólével, és végigkorbácsolta a falun. Lajosházán pedig minden egyházit, még a rabbit is kiköttetett három napra egy-egy hirdetőoszlophoz. Később az a hír kapott szárnyra, hogy élve eltemette őket. De ez nem igaz. Az a darutollasok kedvenc fogása volt. Akik, ha elkapják, végeztek volna Turaival is, elássák vagy fejjel lefelé fölakasztva célbalövő versenyt rendeznek a testére. Ezért Tóni a kommün bukása után egy évig bujkált, majd a debreceni rendőrségen feladta magát. Internálták. A táborban hetente megverték, és utat épített az államnak fizetség nélkül. Négy év után kiengedték. De előtte felhívták minden Salamonbokor közelében élő nagybirtokos meg gazda figyelmét, nehogy munkát merjenek neki adni.

Megkopasztva és elfáradva száll fel Fehérváry a bakra. Mosolyogva búcsúznak el tőle. Csőbe húzták. Összeállnak hárman-négyen, és a balekkal összebarátkoznak, hagyják nyerni párszor, aztán, mikor elkapja a vágy a nagy kaszálásra, és sok pénzzel jön, kiforgatják minden filléréből. „Vagy csak balszerencsém volt? Hisz az vagyok az egész életben. Nekem az élet mindig rossz lapokat oszt.” És a doktornak eszébe jut migrénes, folyton elégedetlenkedő és hisztériázó felesége meg az a lakás a Takarékpalotában, amiből hamarosan költözniük kell, mert drága a bérleti díj. Megrázza fejét a sötét képekre. Más néznivalót keres. Éjjel van, de nincs koromsötét. A Hold világít, és égnek a csillagok is. Keresés nélkül lehet látni a Tejutat. Olyan szépen követi a meghajló teret, hogy sátor hatását kelti. Galíciában érezte így.

A ’14-es besorozást nem tudta elkerülni, de az egészségügyi szolgálathoz került, bár még hiányzott három éve az orvosi diplomához. Műtőssegéd lett. Az érettségijének köszönhe­tően pedig őrmester. Zupásőrmester. Akinek nem kell kimenni a lövészárokba. A tábori kórházban maradhat. Ahol napi huszonnégy órában amputálnak. Hullanak a kezek és a lábak.

A frontvonal meg vánszorog. Vagy áll. Négy év csontfűrészelés és rumvedelés után pedig kiderül: mindez hiábavaló volt. Mert a háborút elvesztettük. A bakák eldobják fegyvereiket. Aztán mégis inkább megtartják. Sipkájukba őszirózsát, majd vörös szalagot kötnek, és szuronyt fel: „Leszámolni az urakkal! Meg a lógósokkal, a hivatalnokokkal, a tisztekkel, a boltosokkal, a zsidókkal, a papokkal, a gyárosokkal, a dzsentrivel, a nagygazdákkal!” De ekkor megindulnak a románok Erdélyért, a szerbek a Vajdaságért, a csehek meg a Felvidékért. Hadsereget kell szervezni, és aki oda belép, az úri kizsákmányolóból rögtön forradalmárrá válik. A császári-királyi hadsereg és a Honvédség szinte teljes tisztikara így tesz. És megverik a cseheket. Kassa, Zólyom, Rimaszombat ujjongva köszönti a felszabadítókat. Annak ellenére, hogy ez vörös sereg. Az ekkor már hadnagy Fehérváry pedig megtapasztalja, milyen az, amikor nem az alárendelt elnyomásával a saját státusz emelése, nem a közvetlen harctól való távolmaradás, nem a minél hamarabbi leszerelés a cél, hanem tenni valamit a hazáért, a nemzetért. Amelybe beletartozik a gyárostól a proliig, a gróftól a zsellérig minden magyar. De Kun Béla megköti a fegyverszünetet, kivonulást rendel, így ez az önfeláldozó harc is hiábavalónak bizonyul.

A vörös bélyeg viszont rajta maradt a seregen. Egy része Ausztriába szökött. Mások vörösből nagy vöröspusztítók lettek. Csendőrnek állva ütlegelték volt harcostársaikat vagy besúgták, feljelentették őket. Vagy, mint Fehérváry, az egyetemen heccelték nem keresztény társaikat. Ő azért tanult is. Közepes átlaggal elvégezte tanulmányait, és Nyárligetre került körorvosnak. És tíz éve itt penészedik. A rendszer feltétlen támogatásával szerzett magának egy albérletet meg egy lusta feleséget. Egy unalmas életet.

A kártya és az ital mellett még a dohány képes időlegesen felvidítani a doktort. Cigarettagourmand lett. Most hiába kutat a cigarettatárcájában. És persze a börzéje is üres. Venni sem tud majd az állomáson. Még a fuvardíjat sem fogja tudni kifizetni.

– Te, András, mennyivel jövök én a fuvarért?

– Egy pengő, kegyelmes uram. De ráér. Majd a legközelebbi parti után…

– Nem addig van az! – és a doktor dühösen megvakarja állát.

Egy útkereszteződésnél a ló megáll, bár nincs forgalom. Egy házból lámpafény árad.

– Hol járunk most, András?

– Ez itt Salamonbokor. Az ott már a Friedmann-telep.

– Salamon? Vigyél el a tízes számhoz.

A tornácon magába roskadva egy kamasz lány ül. Nem mozdul meg a kapu nyikorgására, csak arra eszmél föl, amikor Fehérváry a vállára üt.

– A dok… doktor úr. Hát mégis eljött?

– Hogy van Turai Antal? Lejjebb ment már a láza?

– Turai Antal… ő az apám. Neki nincs baja. A kisöcsém, Marci beteg.

Az ablakpárkányon áll a petrólámpa. Az ágyat a házaspár és sok kölyök veszi körül. Az anya a kis beteg homlokán kezdi igazgatni a borogatást. Az orvos határozott mozdulattal félrerántja. Hatéves gyermek van a dunyhák mélyén. Nyakig betakarva. Csak a feje látszik ki. Hörögve tátog. Mint a pontyok, ha hajnalban feljönnek a vízfelszínre oxigénért. „Ostobák!” – sziszegi Fehérváry, és kiszabadítja a kis lényt a fogságból.

– Egy vödör vizet kérek! A kútról! Azonnal!

A meztelen testre talptól nyakig vízbe áztatott takarót borít. Nem megy le a láz. Ekkor telehordatja kútvízzel a mosókádat. A fiúcskát ebbe fekteti. Az annyira delíriumos, hogy nem is tiltakozik. Még mindig hörög, még mindig a száján veszi a levegőt. De az arca már nem olyan forró.

– Mi a betegsége? – kérdi az apa a tornácon újra cigaretta után kutató Fehérváry doktort.

– Ami szokott. Tüdőgyulladás.

– Megmarad a fiam?

Tüdőgyulladásból, a csecsemőket és az aggastyánokat leszámítva, általában fel szoktak épülni. Gyógyszer nélkül is. Főleg a városiak. Mert a parasztok nem tudják, mi az a lázcsillapítás.

A homlokra raknák a priznicet még negyvenegy foknál is. Amikor a doktor ránézett a kiskölyök arcára, látni vélte rajta, hogy későn érkezett. És egyébként sem jó kecsegtetni a szülőket, mert ha meghal a gyerek, majd az orvost hibáztatják. Vagy legalábbis szidják, amiért félrevezette őket.

– Megmarad-e? Majd elválik. Mindannyian Isten kezében vagyunk.

– Igen, ott. Imádkozni kell.

– De maga nemigen hisz Istenben – fordul felé Fehérváry, és nem tud elnyomni egy kis gúnyt.

– Mér ne hinnék? Fizetem az egyházadót. Az asszony vasárnap elmegy a templomba.

– No lám! Alaposan megváltozott. Már nem temet el papokat?

Az apa hátrébb lép, felméri, komolyan vegye-e ezt a meghökkentő kérdést. Aztán elkomorul.

– Az nem én voltam, hanem Turai Tóni.

– Maga a Turai Tóni!

– Igen. Vagyis nem. Én Turai Antal vagyok. Sosem ártottam a papoknak. A kommün alatt román hadifogságban voltam. Tónit ismerem látásból. Szikesbokorban lakik. Az innen a harmadik bokortanya.

– Az unokatestvére az a Tóni? – kiált a doktor izgatottan, és olyan erővel rohanja meg az önvád, hogy egyet tehet csak: a másik ellen fordítja.

– Nem a rokonom.

– Nem a fenét! A Turaiak Turcsánból magyarosítottak még a világháború előtt. Nem?

– De.

– És eredetileg csak egy Turcsán család volt, és Turcsánbokor volt a szállásföldjük!

– Így mondják.

– Akkor meg mit hazudozik itt nekem? Miért tagadja le a rokonságot?

– Hát én… csak úgy mondtam. Lehet, hogy mégis rokonom az a Tóni. Aki a papokat elásta.