Előfizetés

A triográfia tudománya

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.01.13. 13:00

Zongora, hegedű, cselló: három legnépszerűbb szólóhangszer. A három zeneakadémiai tanár lemeze, amelyen kamarafelállásban tűnnek fel ezek az instrumentumok, nem csak tanítható színvonalú muzsikálást nyújt, hanem magas az élvezeti értéke is. Hangfelvételekről szólván ritkán kezdődik azzal beszámoló, milyen „jól szól" ez a lemez. Talán néhol megemlítődik, de inkább a végén, ha tényleg dicséretre méltó a technikai háttéremberek munkája, már ha ez feltűnik egyáltalán a recenzensnek.    Jelen esetben az Auer Trio Haydnt, Beethovent, Mendelssohnt játszik, vagyis zongora, hegedű és cselló hármasát várjuk, amit meg is kapunk, de rögtön meg is lepődünk. Ugyanis a hangszerek olyan szépen hangzó, egymással egyenrangú összhangba olvadó, a nekik megfelelő hangzó térben telten megszólaló együttesét kapjuk, ami nem mindennapian kitűnő felvételtechnikai hátteret sejtet. És ez végig így marad. Ami azért nem mindegy, mert ez kényes műfaj. Három különböző korszakból való művet hallunk, ami három különböző zenei felfogást, mondhatni fejlődési fokot képvisel. Mindegyikben lényeges azonban, hogy a különböző zenei szövetek a megfelelő hangzásegyensúly révén a maguk viszonylagos egyszerűségében - mint Haydnnál, de a maguk bonyolultságában is – mint Beethovennél, Mendelssohnnál – szólaljanak meg. Vagyis a hangszerek ne nyomják el egymást, ne azt érezzük, a zongorát a hegedű vagy a cselló csak kíséri, vagy hegedűszonátát hallunk zongora, cselló kísérettel. Ahol kell, a megfelelő hangszer kerül előtérbe, és ez már nem a technika műve, az csak minden segítséget megad ahhoz, hogy a három egyenrangú művész megvalósíthassa meg elképzeléseit. A Haydn trióban is, ahol a zongora valóban főszereplő, a Beethoven műben is, ahol három kamarazenészt és a Mendelssohn darabban is, ahol három szólistát hallunk. Kováts Péter hegedűs, Varga István csellista és Fülei Balázs zongorista – mindhárman a Zeneakadémia tanárai - 2016-ban alakította az Auer Lipótról, a XIX.-XX. század híres hegedűművészéről, pedagógusáról elnevezett trióját. Most megjelent lemezükre egyfajta fejlődéstörténetet is felvázolva - figyeljünk a címre, triography – a műfaj legnépszerűbb darabjai közül válogattak. Ami kockázatos is, hiszen ezek a mindenki által játszott sikerművek. De Haydnt tudják játszani olyan hozzáállással, mintha régizenészek, Beethovent, mintha csak szerény, de odaadó kamaraművészek, Mendelssohnt mintha szólisták volnának. Mindenhol figyelve arra, hogy a megfelelő helyeken melyikük kerüljön előtérbe, azaz melyikük szólama éppen milyen szerepet játszik a folyamatban. Ha kell, mindhárman odateszik magukat. Végeredményben munkájuk során a három egy tőről fakadó, de különböző műben valóban megmutatkozik, hogy a legnagyobbak mire voltak képesek ebben a műfajban is, és hogy értő kezekben ezek semmivel sem alávalóbb művek a sokkal híresebb szóló vagy zenekari daraboknál. Infó: triography Haydn C-dúr trió Beethoven D-dúr trió D-moll trió Auer Trio Kováts Péter hegedű Varga István cselló Fülei Balázs zongora Buczkó Gábor hangmérnök Aczél Péter zenei rendező BMM 2019

Mágikus küzdelem felsőfokon - Phia Ménard a Trafóban

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.01.13. 11:30

Fotó: Jean-Luc Beaujault
Az újcirkusz francia ikonja, Phia Ménard kilencven percen át bűvölte el a Trafó közönségét az Anyaház című egészen egyedi produkciójával.
Phia Ménard, aki két korábbi előadásával is járt már Budapesten, ül a kiterített kartondobozok előtt a Trafó színpadán. Erőt gyűjt. Azt írják a színlapon, hogy Pallasz Athéné sci-fi alteregójára hajazó jelmezben van. Legyen! Extrémnek extrém, az biztos, rövid fekete bőr szoknya, hosszú bőrcsizma, piros bőrmellény, napszemüveg. Nyers, punk és mégis nőies, ha tetszik kihívó, lázadó. Ahogy aztán később néztem furcsának hangzik, de Hofi Géza jutott eszembe. Az ő önálló estjén éreztem ugyanezt, na nem azt, hogy punk, hanem, hogy a ruhája annyira ki van találva az előadáshoz, hogy még a kabát ujja, vagy a zsebe is játszik. A vállaltan transznemű művészből egyszerre árad a férfierő és csábító, a férfikat megőrjítő nő. Az Anyaház (Maison Mère, The Mother House) című produkció igencsak zavarba ejtő. Egyrészt műfajilag meghatározhatatlan, de az újcirkusz egyik ikonjának számító előadó tudatosan törekszik erre. A cirkusz világából érkezett, az utóbbi időben szólóprodukciókat készít. Amit látunk, az viszont jóval több a cirkusznál, mondhatjuk újító cirkusz, de még ennél is előbbre jut. Az athéni Parthenónt építi fel kartonból és celluxból. Ez folyik egy órán át. De nem akárhogy. Szinte az első pillanattól színházzá lesz, amit látunk, és a leglényegesebb, hogy nem válik unalmassá. Noha egy órán át épül az erődítmény. A készítés folyamatát látjuk, minden egyes részletébe beavat bennünket. Sőt ezek az aprónak látszó momentumok sokszor felnagyítódnak. Állandóan felvetődik, hogy egy színésznek szabad-e monodrámát játszani? Képes-e lekötni a figyelmet? És van, akiknek ez sikerül, ilyen mágikus erejű színpadi előadó Phia Ménard, aki ráadásul némán, csupán a mozdulataival, a verejtékével, a gesztusaival van jelen. A küzdelmet tárja elénk, annak minden örömét, fájdalmát. Látjuk, ahogy összeilleszti a karton elemeit. Ahogy összeragasztja, ahogy a fogával széttépi a celluxot, majd ha kifogy, elhajítja az üres karikát. És jöhet az újabb. Az akció hanghatásait hangszóró erősíti fel. Olyan, mint egy szigorú rituálé. De a hibákat is látjuk, az elvétett mozdulatokat, amikor például leragad a padlóba a hosszú bot, amely sokat segít az építésnél. Amikor kész egy-egy fázis, körbesétál, megtekinti a művet minden szemszögből, aztán újból neki gyürkőzik. Várom, hogy a közönség soraiból mikor lép oda valaki, hogy segítsen. De nem történik meg, nem véletlenül. Phia Ménard úgy csinálja ezt, hogy nem lehet beleszólni. Ez az ő sziszifuszi harca, de mivel beavatódunk, mi is szurkolóvá válunk. Együtt lélegzünk, sóhajtunk, akkor is, ha sikerül neki és akkor is, ha valamit elvét. A már emlegetett színlap szerint az előadás 2017-ben készült, és reflektál arra, hogy az EU kartonlapokat küldött - menedék gyanánt – segítségként a Görögországba érkező menekülteknek. Szerencsére az előadás ezen az inspiráción jóval túllendül. Főleg akkor, amikor elered az eső. A hatalmas munkával felépített alkotás néhány perc alatt összeomlik, és tönkre megy. Először nem is hiszünk a szemünknek, nem hisszük el, hogy ez egyáltalán ennyi munka után megtörténhet. Nemrég hallottam egy riportot, amelyben az ausztráliai bozóttüzek egyik érintettje mesélte el, hogyan kellett végignézniük, hogy a faszobrokkal foglalkozó férj munkái és a házuk és szinte minden a szemük előtt semmisül meg, lesz a tűz martaléka. A Trafóban a víz semmisíti meg a kartonból készült házat. Látjuk és Phia Ménard is látja, ahogy pillanatról pillanatra ázik el és omlik össze. Egy kartondobozon félrehúzódva nézi tehetetlenül, ami történik. Drámai percek, füst és gyász, az elmúlás, a világvége költészetté váló időtlensége költözik a színpadra. Aztán feláll, körbesétál és most először, az összeomlás után a szemünkbe néz és lassan meghajol. Valaminek vége van, de felsejlik az újrakezdés lehetősége is. Ne feledjük, egy trilógia első részét láttuk. Infó:  Anyaház (Maison Mère, The Mother House) Phia Ménard – CIE Non Nova Trafó

„Nem hiszek az emberiségben”

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.01.13. 10:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
André Aciman szerint a művészet nem tud tanítani, csak jobb példát mutatni. A Szólíts a neveden írója hisz a szerelem és a vágy erejében, ám a zenét tartja a legtökéletesebb harmóniának.
A Találj rám! évekkel később tér vissza Elio és Oliver történetéhez, ám ugyanaz áll a középpontjában: a szerelem és a vágy. El tud képzelni érdekesebb témát ennél? Én nem. A politika és a vallás nem érdekel, az egyetlen, amit ezen kívül ismerek, az emberi természet. Igazán az emberek érdekelnek, és az érzéseink. Meghatározható Ön szerint a szerelem? Szerintem definiálhatatlan fogalom, mivel minden egyes megjelenése különböző. Nem is írom le ezt a szót, úgy vélem, ha íróként használod, mindent azonnal merevvé teszel. Ha kijelented, hogy ez szerelem, nincs további teendőd; akkor már tudjuk, és kész. Sokkal érdekesebb, ha nem tudjuk, és megszállottjai vagyunk a másiknak. Azt hiszem, a megszállottság a szerelem része. Ha szeretsz valakit, és nem vagy a megszállottja, meg kell kérdezned magadtól, szereted-e egyáltalán azt az embert. S miben gyökerezik ez a vágy, vagy megszállottság? A vágy az, hogy érinteni akarunk, és mi is megérintve akarunk lenni. Ez a kezdet. Ezt teszi egy gyerek is, amikor mutatnak neki valami újat: azonnal meg akarja fogni. Így ismerünk meg dolgokat. Talán a kettő ugyanaz: a megismerés és az érintés. Viszont gyakran úgy érezzük, hogy nem érinthetünk meg valakit, vagy nem illik, esetleg annyira akarjuk, mégsem merjük megtenni. Ez a bizonytalanság, ami engem igazán érdekel. Eszerint nem ismerhetjük meg a másikat érintés nélkül. Így van. Nem csak a megismerésről van szó, hanem a megismerés vágyáról. A legrosszabb, amit el tudok képzelni, ha egy gyereket kizárólag speciális körülmények között, vagy kesztyűben lehet megfogni. Szintén borzalmas, ha valaki magánzárkába vagy börtönbe kerül. Abban hiszek, hogy addig nem ismersz igazán valakit, amíg nem érinted meg. Persze, vannak, akikhez nem akarunk így közeledni, ez azt is jelenti, hogy nem akarjuk megismerni őket. Ez ugyanúgy a vágyról szól. Ezen nem változtat, hány évesek vagyunk, hangsúlyozza. Az édesapám kilencvenhárom évesen halt meg, és mindig kereste, vágyta a szerelmet, az utolsó pillanatig. Azt hiszem, mind ilyenek vagyunk: bölcsebbek, tapasztaltabbak leszünk, jobban megértjük az életet, az embereket, de alapvetően ugyanúgy vágyunk rájuk, mint amikor négyévesek voltunk. Mindig felteszik a kérdést, hogy tudtam könyvet írni egy tizenhét évesről, amikor már elmúltam ötvenöt. Ilyenkor visszakérdezek: mi a különbség? A zenének fontos szerepe van a regényeiben, a Találj rám! fejezetcímei is zenei fogalmak. Ha a szerelem és a vágy univerzális, a zene is az? A zene a legtökéletesebb harmónia, ami létezik ezen a bolygón. Ez a legnagyobb dolog, amit ember valaha is véghez vitt: azt hiszem, Michelangelo zseni volt, de Beethoven négyesei a legjobbak, amit valaha a világtörténelemben ember létrehozott. Ez számomra modell is: amikor a zenéről beszélek, arra gondolok, van valami, ami nálunk sokkal nagyobb. Számomra ez nem a vallás, hanem a zene. Ha erről írok, a tökéletes harmóniát idézem meg. Elio és Oliver története a türelemről és a megértésről is szól, amit magunk körül egyre kevésbé látunk. A művészet célja, hogy jobb példát mutasson arra, milyennek kellene lennie az életnek. Általában a legtöbb homoszexuális-történet az erőszakról, az intoleranciáról szól, én azonban nem erről akartam írni. Ez egy teljesen normális sztori, ami bármikor megtörténhet két férfi között. Nem érdekel az emberi kegyetlenség, gonoszság, butaság, tájékozatlanság. Épp elég, hogy olyan elnököm van, aki a lehető legrosszabbat reprezentálja, ami valaha is létezett az emberiség történetében. Sosem írnék ilyen emberről, de minden nap szembe találkozunk ezzel Amerikában. Folyamatosan ezt látjuk a televízióban, ami rosszabb, mintha az utcán kerülne elénk, mert nincs menekvés. Bizonyára vannak, akik lelkesen olvassák a könyveit, mégis Donald Trumpra szavaztak. A művészet nem tud tanítani vagy változtatni ezen. Csak annyi történhet, hogy olvasol, és közben azt mondod: igen, ezzel egyetértek. Aztán becsukod a könyvet, és ugyanúgy Trumpra szavazol. Nem hiszek az emberiségben. Azt gondolom, az emberek alapjában véve nemtörődömök. A legtöbben az egyszerű igazságokat szeretik, amelyekről aztán kiderül, hogy hazugságok. Sajnos a többség nem olvas könyveket, még újságokat sem. Akkor mi értelme mégis az írásnak? Azok számára van értelme, akik nem ilyenek. Elképesztő, hányan olvasták és szerették a könyvet, s mentek el a moziba megnézni a filmet újra és újra. Ezt látva úgy érzem, mégis lehet remény.

Névjegy

André Aciman egyiptomi születésű olasz-amerikai regényíró, esszéista és a 17. századi irodalom kutatója. Tanított a Princeton és a Bard egyetemeken, valamint a New York Universityn. Több kötet szerzője. 1995-ös Out of Egypt című memoárja, mely arról szól, milyen volt zsidó gyermekként a posztkoloniális országban cseperedni, elnyerte a Whiting-díjat, 2007-ben megjelent Call Me by Your Name (Szólíts a neveden) című regényét szépirodalom kategóriában Lambda Irodalmi Díjjal jutalmazták. A kötetből Luca Guadagnino rendezett nagyjátékfilmet 2017-ben, James Ivory forgatókönyvéből, amely elnyerte a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat. Jelenleg a Graduate Center of the City University of New York professzora, kiemelt területei az irodalomtörténet és a francia irodalom, Marcel Proust munkássága. Magyarul olvasható regényei: Nyolc fehér éjszaka, Szólíts a neveden, Találj rám!

Infó:

Találj rám!, fordította Szigethy-Mallász Rita Athenaeum Kiadó, 2019. A regény bemutatója a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron volt.