Szeret – nem szeret

A köztársasági elnököt lehet szeretni, lehet nem szeretni, lehet elkapcsolni, lehet meghallgatni, lehet kritizálni, lehet vele egyetérteni, lehet vele nem egyetérteni, de olyan mértékben elutasítani, amilyen mértékben az utóbbi időben ez a vizek, a természet, az élővilág megőrzésében tett megszólalásait követte, szerintem nem.
Anélkül, hogy bárkit is akadályoznék a szabad véleménynyilvánítása gyakorlásában, tény, hogy amiről beszél, amiért felemeli a szavát, az igenis fontos, nagyon fontos. Ügy. Szóval anélkül, hogy bárkit is megbántanék, jó lenne tudni, hogy akik ekézik az elnököt, milyen megfontolásból teszik, mit és kit képviselnek, vagy csak éppen a hangjukat hallatják, mert így lehet szerepelni, és az ma a legfontosabb. Az elnök meg törődjön a saját dolgával!
Szomorú, hogy minden megszólaló tisztában van a mai helyzettel, tudja, hogy mi a káros, és ami káros, az menyire káros, mik a következményei, hova vezet, ha átlépjük azt a pontot, ahonnan már nem lehet a folyamatokat megállítani, visszafordítani. Sőt! Azt is tudják, hogy a téma nem lehet ellenzéki–kormánypárti vita. Még tovább megyek: azt is tudják, hogy lépni kellene. No de kivel? Vele? Velük? 
Még szomorúbb, hogy akiknek meg kellene szólalniuk, azok hallgatnak, jó esetben suttognak. Pedig lenne mit megvitatni. Például mindazt, amiről az elnök beszélt. Kivitelezhető, támogatható program kell, mielőbb. Ami van, az valamiért nem működik, vagy kevés, vagy nem úgy működik, ahogy kellene. Ugyan miért? Nem igazán hallani a Magyar Tudományos Akadémiát, az Agrárkamarát, a Gazdakörök Országos Szövetségét, a kutatókat, a gazdákat, stb. Talán ez is érthető: az egyiknek már mindegy, a többiek ezt szeretnék elkerülni.
De ettől a tény mindenkinek tény. Félő, hamarosan késő lesz, nem lesz miért politizálni. Tönkrement, elnéptelenedett területeken, sivatagokban nagyon ritkák a pártharcok. A szerző agrármérnök 
Szerző
Dr. Kopácsi János

Lefokozott párbeszéd

December végén az ATV Egyenes Beszéd című műsorában volt vendég Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke. A diskurzus végefelé tért rá a nagytekintélyű pénzügyi szakember a hazai társadalmi párbeszéd helyzetének értékelésére: …„Az érdekegyeztetés rendszerét ez a kormány szétverte. Nem működik az érdekegyeztetés mechanizmusa. Ál érdekképviseletek ál képviselői ülnek az asztal körül, (…) A szakszervezetek nagyon keveseket képviselnek, nem jól képviselik, és demagóg módon képviselik őket. A munkáltatók képviselői szintén fragmentáltak, nem legitimen megválasztottak, a kormány tenyeréből esznek. Ja, és a kormány nem veszi komolyan az érdekegyeztetés mechanizmusát. Úgy, hogy itt az a rendszer, ami korábban működött, az az intézményrendszer tartalmilag nem működik”.
Surányi véleménye figyelemre méltó, mondataira tételesen szeretnék reagálni.
1. 2011 nyarán durva beavatkozással és jogutód nélkül felszámolták az akkor már két évtizedes múltra visszatekintő, három oldalú (munkavállalók, munkáltatók, kormány) Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT). A helyette létrehozott Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (amelynek a kormány nem tagja!) azóta is „gittegyletként” működik. Az asztalnál hat oldal képviseletében (gazdasági, munkavállalói, művészeti, egyházi, tudományos és civil) több mint 40 személy serényen konzultál már évek óta, valamirevaló megállapodások megkötésének reménye nélkül. Igaza van tehát Surányinak: tényleg szétverték az addig érdemben működő érdekegyeztetési szisztémát. Pótlására ugyan 2012-ben létrejött a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma (VKF), amelyben viszont a résztvevők nem támogatottsági (képviseleti) jogon, hanem kormányzati döntés (kijelölés) alapján tárgyalhatnak, szinte kizárólag csak munkaügyi és bérkérdésekről. Három évtizedes személyes tapasztalat alapján mondom: az egykori OÉT súlya, jogosítványa, társadalmi befolyása és tekintélye sokkal erősebb, sokkal nagyobb volt, mint a mostani VKF-é. 
2. Vitatom Surányi György azon állítását, hogy ál érdekképviseletek uralják a terepet. E szervezetek egy része a rendszerváltás környékén alakult át vagy jött létre, abszolút törvényes keretek között. A ma is létező szövetségek 1990 és 2011 között többé-kevésbé rendeltetésük szerint működtek. Azt lehet mondani, hogy a struktúra széttöredezett (túl tagolt), abban is sok az igazság, hogy vannak demagóg megnyilvánulások, sőt azt is elfogadom, hogy nem mindig védik hitelesen az érdekkörükbe tartozó személyeket, vállalkozásokat. A képviselőik megválasztása viszont teljesen legitim, az már más kérdés, hogy a „felkent” szövetségi vezetők mennyire simulékonyak, mennyire igazodnak a hatalmi elvárásokhoz, milyen szinten kokettálnak a pártpolitikával. De azt azért ismerjük el, hogy mind a szakszervezeteket, mind a munkaadói szövetségeket 2011-ben szűk és egyirányú utcába kényszerítették, és a zsugorodó munkavállalói érdekképviseletek büntetésként még kaptak egy teljesen unfair sztrájktörvényt is. Lehet, hogy hangosabban kellett volna tiltakozniuk, de emlékezzünk arra is, hogy abban az időszakban a társadalmi párbeszéd legmagasabb szintű fórumánál (OÉT) fajsúlyosabb intézményeket is fél kézzel intéztek el. Ez nem mentség, csak egy lehetséges magyarázat. 
3. Nem úgy fogalmaznék, mint Surányi György, miszerint a mostani kormány nem veszi komolyan az érdekegyeztetés mechanizmusát. Inkább nagyon idegenkedik tőle, mivel ez nem az ő világa. A különféle fórumokon zajló társadalmi párbeszéd velejárója az éles vita, az érdekkonfliktus, amit a jelenlegi hatalom képviselői szeretnének elkerülni. Ez a rezsim utálja a nyilvános disputát, és egyáltalán nem igényli a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek felszólalását, indoklását. A konszenzust is eredményezhető vita kultúrája a Fidesz szerint sok nyűggel járó fölösleg, ezért is igyekeztek ledarálni a kényelmetlen és néha ellentmondó érdekképviseleteket. A társadalmi partnerekről alkotott véleményüket sajnos teljes mértékben alátámasztja a parlamenti terepen kialakult helyzet is. Sokkal egyszerűbb jól idomított, „hithű” országgyűlési képviselőket kommandírozni, és „háziasított” kamarákat üzemeltetni, mint szakmai ütközeteket vállalni ellenzékkel, szakszervezetekkel, vállalkozói szövetségekkel. Napjainkra egyre többen érzik már úgy, hogy célszerűbb alkalmazkodni, és a kormány által kijelölt irányhoz igazodni, mint felkészülten és okosan érvelni. Mégis azt mondom: óvni kell a meglévő érdekképviseleti szervezetek megmaradt szellemi és anyagi infrastruktúráját, és tudomásul kell venni, hogy most csak „stand by” üzemmódban működhetnek. És ha majd ismét kíváncsi lesz a közhatalom a diákok, nyugdíjasok, munkavállalók és munkaadók hangjára, nos, akkor úgyis meg fognak újulni az érdekképviseleti szövetségek, és minden bizonnyal változni fog a személyi összetétel, módosulni fog a szerveződési gyakorlat. Az orvosok köztestületében (MOK) történt előrelépés sokak számára szolgálhat példaként. A modernizáció hívei nehéz küzdelem árán ugyan, de kezükbe vették a sorsukat. Nem kizárt, hogy 2022 után a szervezett munkavállalók és az új megoldásokban gondolkodó vállalkozók is hasonló eredményeket érhetnek el. 
Manapság aki az uralkodó politikai kurzustól eltérő véleményt fogalmaz meg, az megátalkodott ellenzéki és/vagy egyénieskedő, bajkeverő különc. Ezt a hamis billogot nem szívesen viseli egyik érdekképviseleti szervezet sem. A végrehajtó hatalom természetesen tudatosan bélyegzi meg azokat a szövetségeket, egyesületeket, amelyek vitatják a központi akarat helyességét. Az igaztalan vádak elleni védekezés előbb-utóbb felemészti a megtámadottak erejét, és megtörheti tartásukat. Többek között ezért sincs remény jelen pillanatban az országos szintű érdemi párbeszéd életre keltésére. De ha a mostani rezsimet felváltja majd egy demokratikus érzelmű és korszerűbben gondolkodó kormánykoalíció, és ha a ma ellenzékben levők irányító pozícióban is fontosnak tartják a szociális dialógus felélesztését, akkor a valós érdekeket megjelenítő és hiteles érdekegyeztetés újjászülethet. Igény volna rá. A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője 
Szerző
Dr. Dávid Ferenc

Sokkal keservesebb

– Azért beszáll? – Indulhatunk – mondom is a címet. – Igyekszem valami rövid utat találni, ilyenkor tele a város. Amúgy mindig tele, de én ismerem jól, még térkép sem kell, az igazi taxisnak minden a fejében van. Amúgy meg, látja mi van. Jó szó ez a dugó, az angolok a lekvárt használják, az is jó, benne van a kilátástalanság. Nem panaszkodom, de nekem valahogy minden nehezebben megy. Van egy ilyen érzésem, hogy mindennek jól kell mennie. Még gyerekkoromból. Rosszabb, mint a felelőtlenség. Nyugatit kerülhetjük? – Persze – nem szeretek beszélgetni a taxiban. Sem a fodrásznál, sem az orvosi rendelő várószobájában. – Nekem minden nehezebben ment. Külföldön jártam általános iskolába, persze jól jött az idegen nyelv, de amikor Arany Jánosról meg a Tisza mellékfolyóiról kérdezgettek, már baj volt. Hiába mondták, hogy szorgalommal pótolni lehet mindent, vannak hátrányok, amiket nem lehet. Nézze meg ezt a forgalmat. Mindenkit csak a saját előrejutása érdekel, mintha személyes kudarc lenne, ha a lámpa pirosra vált, ilyenkor kell belehúzni. Ennyi ember hová siet? De lehet, hogy kell. Így voltam a lakásommal is, ha az ember tisztességes akar lenni, a sor végére kerül. Apám úgy nevelt, hogy legyek ügyes, de tudjam a határaimat. Most már tudom, hogy ügyesnek kell lenni, de a határok nem számítanak. Az igazán ügyesek mindig a másik oldalon vannak. A szerződés csak arra érvényes, aki betartja, uram. Így van ez. A Margit hídon állunk. – Időre megy? Rossz kérdés. Mindenki időre megy. Aláírtam egy szerződést egy lakásra, hitelre persze, hogyan másképpen, átadás, négyzetméter, előleg, soha nem egyeztek az adatok, valami mindig változik. Az idő, ami a legfontosabb, az a legkeservesebb, a máséval mindenki könnyen játszik. Mindig úgy érzem, engem találnak meg elsőként a bajok. – Nem csak magát – úgy érzem, most már válaszolnom kell. – Ígéretek, uram. Ígéretek és remények. Ez az életem. A közlekedésiek is mindig engem vesznek elő. Késés, egy koccanás, egy hangos szó, tanuljak meg jobban alkalmazkodni, ezek már mind előre fel vannak írva a falra. Nekem minden sokkal keservesebb, higgye el. Kitől kérjek tanácsot? Egy idős budai asszonyt kisegítettem egy sötét utcában, másnap ott volt a feljelentés az főnököm asztalán, biztosan félreérthető voltál, mondta. A vizsgálat idejére felfüggesztettek. Mondták, menjek el, kérjek bocsánatot, mások azt mondták, az olyan, mintha beismernéd. Az asszony egymilliót kért, mindenki azt mondta, fogadjam el, legalább lezárul a dolog, a rendőrség sem tanácsolt semmit, a vállalati jogász csak legyintett, örüljek, hogy ennyivel megúsztam, és nem kell pereskedni, mert az még többe kerülne, és ilyenkor már nem lehet az igazságra hivatkozni, mert olyan, mint az isten, még senki sem látta szemtől szembe. Megérkeztünk uram. – Rendben. Miért kérdezte, hogy azért beszállok-e? – Hát látja, uram, mi van. Fekete vagyok.    
Szerző
Odze György