Bűnös élvezet a köbön

Publikálás dátuma
2020.01.15. 09:00
Kristen Stewart
Fotó: IMDB
Nagy kópé ez a William Eubank. Függetlenként megrendezett két alacsony költségvetésű sci-fit, ahol a látvány abszolút mellékes volt: a 2011-es Szeretet és a három évvel később bemutatott The Signal tipikus Sundance mozik voltak, melyekben a karakterek és történet dominált, miközben igyekezett lebontani a műfaji kliséket. Végül Eubank megkapta a nagy hollywoodi lehetőséget a Twentieth Century Foxtól, hogy igazi büdzséből készítsen sci-fit. A végeredmény a 2017-ben leforgott, de a Disney felvásárlás miatt csak most mozikba került Árok, amely teljes elszakadás a két korábbi filmtől. Pontosabban fogalmazva mindenben az ellentéte, hiszen nagy sci-fi és horror klasszikusokat idéz meg, lubickol a klisékben. Ami miatt mégis jól sikerült darab, hogy Eubank mindent belerak, amit – gondolom a pénz fejében muszáj volt – ám ezt intelligens iróniával teszi. Ennélfogva, a nagy sztorit senki se keresse az Árokban, bár nyomokban található benne üzenet. Sőt, üzenetek. Például, hogy nem szabad a Marianna árokban fúrni és megbontani a Föld kérget, mert aztán őskori szörnyek jönnek elő. Illetve megjelenik benne a minden multi gonosz vonal, hiszen van egy cég, amely az emberei életét feláldozva is bányászni akar. Eszünkbe juthat sok minden a képsorokat elnézve A mélység titkától az első két Alien filmig, ami nem feltétlenül baj – szeretem ezeket a klasszikusokat és jólesik az hommage. Amiben Eubank szintén nem hibázott, hogy minimálisra vette a szokásos hollywoodi giccs eszközöket, csak annyira ismerjük meg a figuráinkat, hogy azért sajnáljuk őket, ha ne adj' Isten elhaláloznak. A cselekmény kilencven százalékában adrenalin bomba, azaz, a bevezető képsoroktól az utolsóig az életben maradásért zajlik a küzdelem. Miért vagyok akkor mégis ennyire lelkes, miközben a kritikák többsége a sablonosság mellett tette le elítélő voksát? Talán mert rajongok a Roger Corman-féle trash kultúráért és Eubank két támadhatatlan húzásáért. Egyrészt mindent elkövetett, hogy a látvány miatt kalapot emeljek, másrészt két zseniális színészre osztotta a főszerepet. A kiégett, ám még felelősségteljes kapitányt alakító Vincent Cassel pillantásokkal adja elő a felelősség terhével járó fájdalmat és stresszt, így rejtett tragikusságot is kölcsönözve a karakterének. A másik adu a művészfilmek után a kommerszhez visszatérő Kristen Stewart, aki újfent bizonyította, hogy kaméleon. Egyrészt az általa játszott mérnöknő az a figura, akivel  azonosulhat a néző, az ő rettegése és bátorsága az, ami miatt végig nézzük a filmet. Stewart pedig képes egyszerre törékeny és világmegmentő hős archetípus lenni. És a rendező azon húzása sem utolsó, hogy a játékidő nagy részében fehérneműben csodálhatjuk Kristen Stewartot. Árok Forgalmazza a Fórum Hungary

Erdélyi Katalin kapta idén a Sámli díjat

Publikálás dátuma
2020.01.14. 19:42

Fotó: Pavel Bogolepov / Nepszava
Az Átlátszó.hu újságírójának, Erdélyi Katalinnak ítélték az öt évvel ezelőtt elhunyt Andrassew Iván emlékére létrehozott Sámli díjat.
A Népszava munkatársa, rovatvezetője, Andrassew Iván egyik hobbija volt a sámlik gyűjtése, ezek egyikét kapta a nevét viselő civil társaságtól az elmúlt évben a szelleméhez legméltóbbnak talált cikkek szerzője, Erdélyi Katalin. 
Szerző

Túl a nagy szavakon

Publikálás dátuma
2020.01.14. 12:00
Bánkuti András: Alkony
Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Személyes történeteken és visszaemlékezéseken keresztül a nyolcvanas-kilencvenes évek hétköznapi és épp ezért nagyon igaz oldalát tárja elénk a Capa Központ kiállítása.
„Eufória? Helyesen írja le a kiállítás címe azt, ami 1989-ben, közvetlenül előtte, és közvetlenül utána történt? Ez volt az a várva várt esemény, melynek bekövetkezte osztatlan lelkesedést váltott (volna) ki mindenkiben? Kivéve a rendszerváltás veszteseit, a kommunista diktatúra gyakorlóit és haszonélvezőit. A rendszerváltás, úgy tartják, lezárt egy korszakot és megnyitott egy újat, korszakforduló volt tehát. S valóban az volt? Korai lenne ezekre a kérdésekre megnyugtató választ adni. Nem csak azért, mert harminc év nem feltétlenül az a történelmi távlat, melyből visszatekintve történelemként tűnhet szemünkbe ez a múlt. De azért is, mert sokkal inkább az egyéni és kollektív emlékezet és nem a higgadt történetírói beszéd ad róla számot.” Gyáni Gábor történész e felvetések mentén nyitotta meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítását, amely meg sem kísérel nyomvonalat vágni a történetírásban, hanem az emlékképek, élmények és főként vizuális dokumentációk mentén kalauzolja végig látogatóit a nyolcvanas-kilencvenes évek közismert és személyes történésein.
Az 1989-ben lezajlott eseményeket, vagy a háttérben zajló magánügyeket dokumentáló képek, fotósorozatok, videómunkák mind a kiállítás címében feltett kérdőjel köré tornyosulnak: az euforikusnak tűnő tapasztalatok mit jelentenek ma, harminc év távlatából azoknak, akik akkor átélték őket. A bemutatott alkotásokat, projekteket, műegyütteseket egy-egy személyes történet kíséri, amelyeket akkoriban már aktív gondolkodók, képalkotók mesélnek el saját perspektívájukból. Szilágyi Lenke családi történésekbe vegyült romániai élményeiről, Benkő Imre a kohászat 1986-2006 közti leépüléséről, Szebeni András a '89-es október 23-i demonstrációról ad számot fotográfiában és személyes vallomásban. Betekintést lehet nyerni a budapesti underground-kultúra anyagait tartalmazó archívumok korabeli projektjeibe, így többek közt a rendszerváltás előtti időszak utolsó betiltott kiállítását, a Magyarország a Tiéd lehet! koncepcióit is bemutatják.
A falakon láthatunk olyan elhagyhatatlan felvételeket (és hozzájuk fűződő vélekedéseket), mint Bánkuti András 1990-es Alkony című fotóját, a Magyar Demokrata Fórum Tovarisi, konyec! feliratú plakátját, vagy épp Szigeti Tamás Duplavé című képét, amelyen Göncz Árpád a győzelem jelét mutatja fel. Egyedülálló kezdeményezésekről is személyes beszámolókat kapunk, akár csak Almási J. Csabáé, amelyben Király Tamás divattervező Parlament-kalapjáról és az azt körülvevő hangulatról mesél, vagy épp Urbán Tamásé, aki a határbontást dokumentálta. Csomagtartójában haza is vitt emlékül egy kétszázas szögekkel rögzített keresztfát, amit aztán szomszédja legnagyobb örömére a kerítésükre szerelt. Mint írja, „a szomszéddal azóta régen kibékültünk, de én még mindig a vasfüggöny árnyékában élek.” 
A kiállítás a változások egyéni megélésén túl a perspektíváról is mond valamit. Hiszen harminc év alatt felnőtt egy generáció, amelynek személyes kapcsolódása nincs az akkori eseményekhez, különféle történetszálakból, történelemkönyvek lapjairól, csalódott vagy felszabadult szülők, nagyszülők elbeszéléseiből próbálja összerakni magában a rendszerváltás fogalmát. A kiállítás ezt a zűrzavart is kézzelfoghatóvá teszi. Vannak persze tények: ilyen Nagy Imre dísztemetése, új politikusok tündöklése és bukása, gyárbezárások és megnyitások, disszidálások és hazajövetelek, tüntetések, felvonulások és nagy ünnepek. Minden más csupán az egyes emberek életének meghatározó momentumaiból, vagy jelentéktelen pillanataiból összeálló sokaság. A képes történelmi olvasókönyvként funkcionáló tárlat nem állít többet, mint hogy az elénk vetített történelmi képzeteknek sokkal inkább igaznak, mint nagy szavakkal kifejezhetőnek kell lenniük. Ez a felismerés pedig bármely rendszerváltozásnál euforikusabb élménynek tűnik. Infó  Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Nyitva: február 23-ig
Szerző