Erdélyi Katalin kapta idén a Sámli díjat

Publikálás dátuma
2020.01.14. 19:42

Fotó: Pavel Bogolepov / Nepszava
Az Átlátszó.hu újságírójának, Erdélyi Katalinnak ítélték az öt évvel ezelőtt elhunyt Andrassew Iván emlékére létrehozott Sámli díjat.
A Népszava munkatársa, rovatvezetője, Andrassew Iván egyik hobbija volt a sámlik gyűjtése, ezek egyikét kapta a nevét viselő civil társaságtól az elmúlt évben a szelleméhez legméltóbbnak talált cikkek szerzője, Erdélyi Katalin. 
Szerző

Túl a nagy szavakon

Publikálás dátuma
2020.01.14. 12:00
Bánkuti András: Alkony
Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Személyes történeteken és visszaemlékezéseken keresztül a nyolcvanas-kilencvenes évek hétköznapi és épp ezért nagyon igaz oldalát tárja elénk a Capa Központ kiállítása.
„Eufória? Helyesen írja le a kiállítás címe azt, ami 1989-ben, közvetlenül előtte, és közvetlenül utána történt? Ez volt az a várva várt esemény, melynek bekövetkezte osztatlan lelkesedést váltott (volna) ki mindenkiben? Kivéve a rendszerváltás veszteseit, a kommunista diktatúra gyakorlóit és haszonélvezőit. A rendszerváltás, úgy tartják, lezárt egy korszakot és megnyitott egy újat, korszakforduló volt tehát. S valóban az volt? Korai lenne ezekre a kérdésekre megnyugtató választ adni. Nem csak azért, mert harminc év nem feltétlenül az a történelmi távlat, melyből visszatekintve történelemként tűnhet szemünkbe ez a múlt. De azért is, mert sokkal inkább az egyéni és kollektív emlékezet és nem a higgadt történetírói beszéd ad róla számot.” Gyáni Gábor történész e felvetések mentén nyitotta meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítását, amely meg sem kísérel nyomvonalat vágni a történetírásban, hanem az emlékképek, élmények és főként vizuális dokumentációk mentén kalauzolja végig látogatóit a nyolcvanas-kilencvenes évek közismert és személyes történésein.
Az 1989-ben lezajlott eseményeket, vagy a háttérben zajló magánügyeket dokumentáló képek, fotósorozatok, videómunkák mind a kiállítás címében feltett kérdőjel köré tornyosulnak: az euforikusnak tűnő tapasztalatok mit jelentenek ma, harminc év távlatából azoknak, akik akkor átélték őket. A bemutatott alkotásokat, projekteket, műegyütteseket egy-egy személyes történet kíséri, amelyeket akkoriban már aktív gondolkodók, képalkotók mesélnek el saját perspektívájukból. Szilágyi Lenke családi történésekbe vegyült romániai élményeiről, Benkő Imre a kohászat 1986-2006 közti leépüléséről, Szebeni András a '89-es október 23-i demonstrációról ad számot fotográfiában és személyes vallomásban. Betekintést lehet nyerni a budapesti underground-kultúra anyagait tartalmazó archívumok korabeli projektjeibe, így többek közt a rendszerváltás előtti időszak utolsó betiltott kiállítását, a Magyarország a Tiéd lehet! koncepcióit is bemutatják.
A falakon láthatunk olyan elhagyhatatlan felvételeket (és hozzájuk fűződő vélekedéseket), mint Bánkuti András 1990-es Alkony című fotóját, a Magyar Demokrata Fórum Tovarisi, konyec! feliratú plakátját, vagy épp Szigeti Tamás Duplavé című képét, amelyen Göncz Árpád a győzelem jelét mutatja fel. Egyedülálló kezdeményezésekről is személyes beszámolókat kapunk, akár csak Almási J. Csabáé, amelyben Király Tamás divattervező Parlament-kalapjáról és az azt körülvevő hangulatról mesél, vagy épp Urbán Tamásé, aki a határbontást dokumentálta. Csomagtartójában haza is vitt emlékül egy kétszázas szögekkel rögzített keresztfát, amit aztán szomszédja legnagyobb örömére a kerítésükre szerelt. Mint írja, „a szomszéddal azóta régen kibékültünk, de én még mindig a vasfüggöny árnyékában élek.” 
A kiállítás a változások egyéni megélésén túl a perspektíváról is mond valamit. Hiszen harminc év alatt felnőtt egy generáció, amelynek személyes kapcsolódása nincs az akkori eseményekhez, különféle történetszálakból, történelemkönyvek lapjairól, csalódott vagy felszabadult szülők, nagyszülők elbeszéléseiből próbálja összerakni magában a rendszerváltás fogalmát. A kiállítás ezt a zűrzavart is kézzelfoghatóvá teszi. Vannak persze tények: ilyen Nagy Imre dísztemetése, új politikusok tündöklése és bukása, gyárbezárások és megnyitások, disszidálások és hazajövetelek, tüntetések, felvonulások és nagy ünnepek. Minden más csupán az egyes emberek életének meghatározó momentumaiból, vagy jelentéktelen pillanataiból összeálló sokaság. A képes történelmi olvasókönyvként funkcionáló tárlat nem állít többet, mint hogy az elénk vetített történelmi képzeteknek sokkal inkább igaznak, mint nagy szavakkal kifejezhetőnek kell lenniük. Ez a felismerés pedig bármely rendszerváltozásnál euforikusabb élménynek tűnik. Infó  Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Nyitva: február 23-ig
Szerző

Coldplay: Elmélyülő kavalkád

Publikálás dátuma
2020.01.14. 11:30

Fotó: RONNY HARTMANN / AFP
Gyökeresen új stílusokat, hangzást és gondolatvilágot hozott a Coldplay nyolcadik albuma, az Everyday Life
2015-ben, a Coldplay hetedik stúdióalbuma, a Head full of dreams kiadása után az együttes énekese úgy nyilatkozott: Az album befejezése valaminek. A rajongók és kritikusok így utolsó albumként kezelték, és annál meglepettebben fogadták, hogy a zenekar 2019 novemberében megjelentette nyolcadik albumát, az Everyday Life-ot. A két részből álló lemezt meghallgatva azonban érthetővé válik: a Head full of dreams valóban egy korszak befejezése volt: az Everyday Life gyökeresen új stílusokat, hangzást és gondolatvilágot hozott, melyet nem lehet csupán könnyűzenei anyagként értékelni.
Azok, akik a 2015-ös album nyomán könnyen hallgatható, dallamos és a populáris zene felé húzó albumra vártak, alaposan csalódhattak. Az új lemez rengeteg zenei stílust vonultat fel, egymás után hallhatunk keresztény himnuszt idéző gospel-éneklést, nigériai afrobeatet és iszlám vallásos éneket. Míg az egyik dal (Bani Adam) címe arab betűkkel szerepel az albumon, az Arabesque-ben a híres francia rapper-énekes, Stromae francia szövegét hallhatjuk. Egyes számokban éneklés nem, csak hangszerjátékot hallható, máskor szinte Janis Joplin idéződik fel bennünk. A Daddy lassú, balladaszerű hangulata azonban a zenekar megszokottabb stílusát hozza, a dallamok sok Coldplay számból lehetnek ismerősek. Mindezek alapján elmondható, hogy az együttes legeklektikusabb lemeze az Everyday life. A meglepő csupán az, hogy ebben a keveredésben minden eddiginél nagyobb egységet és mélységet fedezünk fel.
A 2015-ös album kiadása óta sok, embereket és nemzeteket megosztó esemény történt a világban, amelyek erősen hatottak a zenekarra. Az Everyday Life minden eddiginél erősebben dolgoz fel közéleti, politikai témákat, a Trouble in town az Egyesült Államokban erősödő rasszista politikát, A Guns pedig többek között a Föld környezetvédelmi válságát. Az album stílusainak sokszínűsége és a dalok szövege is egyazon üzenetet közvetít: az emberek egységét és egyenlőségét. 
Mindezek mellett továbbra is csodálhatjuk az együttes remek hangszerelését és az énekes, Chris Martin hangja még mindig tökéletesen illik a dalok zenei világához. Kétségtelen, hogy a zenekar néha beleesik a túlzott szentimentalizmus, vagy a szuperhősök világtól való elszakadtságának csapdájába, ezen azonban nem lepődhetünk meg a Coldplay esetében. Az album legnagyobb ereje azonban nem a politikai üzeneteiben, nem a számok fülbemászó dallamaiban, hanem lemezen megjelenő összes zenei stílus mélységeiben rejlik. A gospelben templomi kórust hallhatunk, a ballada pedig könnyeket csikar ki a hallgató szeméből. Az eredmény pedig egy kolosszális, sokszínű kavalkád, amelyet a könnyen hallgatható popzene kedvelői nem, de a különleges és néha furcsa zenei világot szeretők annál inkább fognak értékelni. Infó: Coldplay: Everyday Life Magneoton, 2019.
Szerző
Témák
zene Coldplay