Dánia felé, félúton

Vagy húsz évvel ezelőtt egy tanulmányúton jártam Dániában. Az egyik előadáson megtudtam, hogy a dán oktatás az Európai Unióban az utolsó helyen áll a diákok általános műveltsége alapján. Ezt komoly problémának érezték, javítani szerettek volna rajta.

Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy a dán és a magyar a közoktatás két pólusát testesíti meg Európában. A dán oktatási rendszer gyerekbarát, nem „exportál” stresszt a családokba, (majdnem) mindenkit megtanít két élő idegen nyelvre, de lám, nem ad kellő általános műveltséget, és ez a dán oktatás szereplőit is zavarja. A magyar közoktatás széleskörű általános műveltséget nyújt – ám ugyanakkor nem eléggé diák- és családbarát, túl sok stresszel jár, túlterhel, nem eléggé hatékony az idegennyelv-tanításban (ez ügyben a három leggyengébben teljesítő ország egyike vagyunk a kontinensen).

Talán nincs is olyan hét, amikor a Népszavában ne említené valaki a magyar diákok túlterheltségét, az egyoldalú, túlzottan sok lexikális ismeretanyagot és a gondolkodásra nevelés nem elégséges mértékét. Jómagam nem hiszem, hogy akár át lehetne, akár át kellene esni a ló túloldalára: egy oktatási rendszer nem változtatható tetszőlegesen. Inkább a két modell – a dán és a magyar – valamiféle ötvözetében, kompromisszumában hiszek.

A 2004-es érettségi reform a jó irányba lépett. Valamennyivel csökkent az elvárt lexikális ismeretek, és nőtt a gondolkodtató feladatok aránya – legalábbis az általam ismert tantárgyakból (történelem, földrajz) feltétlenül. Azóta sem csupa rossz történt, habár pl. a kronológiát is tartalmazó atlaszok kitiltása az érettségiről visszalépés. Ám az új történelem tankönyvekben, akárcsak a földrajzban, jól érezhető a törekvés. A lexikális anyag – adatok, helyszínek, személyek, évszámok stb. – egy jelentős része kimaradt, vagy a kötelezőt kijelölő tankönyvi fő szövegből a forrásokba vagy az olvasmányokba kerül át, lehetőséget nyújtva és ösztönözve az elemzésre, megértésre, magolás nélkül.

A gyenge pontot nem a korszerűségre való törekvés hiányában látom. A pedagógus konzervatív lény. Mennél idősebb, annál inkább megcsömörlött a reformoktól, akkor is, ha egyébként szeret is, tud is tanítani. (Szinte) mindenki - és nem csak tanári pályán - hajlamos az „úgy, mint tavaly” gyakorlatára; változtatni pedig jobb szeretünk saját belátásból, semmint parancsszóra. Utóbbi esetben túl nagy a rendszer tehetetlenségi ereje és a visszarendeződésre való hajlam. A túl sok lexikális anyag gyakran a szakmaszeretet, elhivatottság velejárója, a pedagógus kedvelt szakterületéről, szeretett tanítványainak többet akar nyújtani.

Nem, nem azt akarom mondani mindezzel, hogy a tanár a hibás. Hanem azt, hogy elengedhetetlen (volna) a párbeszéd, a meggyőzés, az érvelés. A parancs – végrehajtás – ellenőrzés – jutalmazás, büntetés szisztéma kiválóan működik a fegyveres erőknél, az egyházakban, a hierarchikus rendszerű hivatalokban. Egy munkahelynek nem kell feltétlenül demokratikusnak lennie. Olykor azonban érdemes. Egy iskolában s egy oktatási rendszerben az utasítás – engedelmesség modellnél hatékonyabb a közös elemzés, beszélgetés, vita, meggyőzés, belátás. Ennek teljes elmulasztása, a „mi jobban tudjuk” elve és a „majd ellenőrizzük, kikényszerítjük” ki nem mondott logikája alapján bármely oktatási reformot kudarcra ítél.

A szerző tanár