Miklós Gábor: Emlékezetpolitikai csaták Auschwitz körül

Publikálás dátuma
2020.01.19. 14:14
Lengyelország, Treblinka
Fotó: Alexander Kapustyanskiy / Sputnik
Van egy tizenöt éves ENSZ közgyűlési határozat, amely január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Azért ezt a napot, mert akkor volt ötven éve, hogy a Vörös Hadsereg katonái elérték az auschwitzi haláltábort és felszabadították az ott talált pár ezer haldokló rabot. Az előző hetekben a nácik tízezrével hajtották el az életben maradott foglyokat a táborokból, akik nem bírták a menetet, azokat útközben agyonlőtték. A többség más munka- és koncentrációs táborba került, ahol sokan már nem érhették meg a felszabadulást. De sokan megérték és emlékeztek. Auschwitz így vált azzá a hellyé, amelynek emléke leginkább fennmaradt a nemzetközi emlékezetben, s amikor évtizedekkel a náci népirtás után az emberiség kezdte felfogni a történtek súlyát, jelképpé lett. Abban, hogy az ENSZ globális emléknapot adott a holokausztnak, kellett Srebrenica is. Azaz a kilencvenes évek polgárháborúja a széteső Jugoszláviában. Ott kiderült, hogy a népirtás egyáltalában nem csak a múltban elképzelhető, örökre lezárt téves fejezet az emberiség történetében. Megismétlődhet. A sok ezer srebrenicai férfi és fiú válogatás nélküli legyilkolása csak azért, mert bosnyákok voltak, tartalmilag azonos a nácik ipari zsidó-irtásával. Itt történt Európa közepén, a szomszédok hajtották végre a szomszédokon, voltaképpen civilizált emberek. Ráadásul közönyös semmittevéssel az ENSZ holland békefenntartói sem léptek közbe. Ez akkor még egészen friss emlék volt, s az új évezredben még volt annyi konszenzus és optimizmus a világpolitikában, hogy feltételezték, az emlékezés és emlékeztetés intézményesítése megfelelő elrettentő és pedagógiai hatással lesz a következő nemzedékekre. Ennek a téves feltételezésnek volt egy másik háttere: ekkor még működött a közép- és kelet-európai rendszerváltások feletti globális eufória, a hit, hogy a hidegháború végével nem csak a kommunista diktatúrák omlottak össze, de végső tisztázásra is sor kerülhet, amely tiszta lapot teremt, szinte letörli az önkényuralmi rendszerek minden bűnét. Ez pedig csak úgy történhetett meg, ha a náci zsidó-irtás tetthelyén tisztázzák a történteket. Tisztázni kellett a bűnrészesek és bűnsegédek szerepét a holokausztban. Ez pedig a kezdetektől, azaz a rendszerváltásoktól, a Szovjetunió szétesésétől erős társadalmi ellenállásba ütközött. A diktatúráktól, a szovjeturalomtól felszabadult társadalmak nem hajlottak erre, sőt sok helyen megpróbálták indokolni a helyi fajgyűlölő nacionalizmusokat, s a szélsőjobboldali erők önkéntes részvételét a népirtásban. A történelemtudomány tisztázta: a nácik és helyi alvállalkozóik már 1941-43-ban meggyilkolták a kelet-európai zsidók nagy részét, s mire az auschwitzi gázkamrák teljes üzemre kapcsoltak, óriási tömegeket pusztítottak el Sobibór és Treblinka gázkamráiban. Ezeket a haláltáborokat felszámoltak, ahogy közeledett keletről a Vörös Hadsereg. És mivel itt, ahogy Ukrajna és Fehéroroszország más gyilkos mezőin és erdeiben, főleg a helyi zsidókat ölték, ezekről a rémtettekről máig keveset beszélnek. Sok fontos könyv jelent meg a témáról, de a bűntett valahogy nem lett része a holokauszt narratívának. Ennek talán a fő oka, hogy a háborúról szóló szovjet elbeszélésben nem emelték ki a zsidók elleni célzott népirtás tényét, hanem a szovjet állampolgárokon elkövetett náci rémtettekről beszéltek. A hatvanas években kezdtek megemlékezni a Kijev melletti Babij Jar tömeges kivégzéseiről, de Hruscsov menesztése után ott is elmismásolták a tényt, hogy ez is a holokauszt része volt.
E hónap végén tehát Auschwitz felszabadításáról emlékeznek meg. Hetvenöt éve a holokauszt ezzel még nem ért véget, zsidók százezreit ölték meg a nácik a hitlerizmus összeomlásáig. És gyilkoltak Magyarországon is a magyar nyilasok. Két nagy rendezvényt is tartanak ezen a 75. évfordulón. Az egyiket Jeruzsálemben, a Jad Vasem intézetben: ez a rendezvény a World Holocaust Forum ötödik tanácskozása lesz. Az alapítványt Vjacseszlav Mose Kantor, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke - orosz dollármilliárdos - hozta létre. A másikat a lengyelországi Oświęcimben, azaz az Auschwitz-Birkenau haláltábor területén rendezik. Egyelőre azt tudni, hogy politikusok, koronás fők jelennek meg mind a két helyen, lesz, aki mindkét helyen megjelenik. A megemlékezésnek a tanulságtételt kellene szolgálnia. Az emlékezést és a figyelmeztetést a mai világnak. Ehelyett ez a téma már jó előre politikai csetepatévá vált.
Először Vlagyimir Putyin szólalt meg, aki elképesztő energiával állt ki az 1939 augusztus végén megkötött Sztálin-Hitler alku (a Molotov–Ribbentrop-paktum) mellett. Egyúttal hevesen támadta a két világháború közötti lengyel rezsimet, annak berlini nagykövetét antiszemita disznónak, gazembernek nevezte. Putyin sztálini érveléssel indokolta a sztálini politikát, ami jól beleillik a mostani orosz hivatalos narratívába. Röviden: az alku Hitlerrel jó volt, mert így növekedhetett a szovjet birodalom. Az orosz hivatalosság szemezget a történelmi tényekben. A lengyel rezsim valóban antiszemita volt. Sztálin viszont átadta Hitlernek a zsidó származású német kommunista emigránsokat. És lehetne sorolni a történeteket, tényeket. A történelmi emlékezet nem azonos a történelemmel, miközben kölcsönösen alakítják egymást. A világháború alatti zsidó-irtást ma a politikák instrumentálisan kezelik. A lengyel államfő bejelentette, hogy nem megy el a jeruzsálemi rendezvényre, mert ott neki nem adnak szót, miközben Putyin beszédet mondhat. Auschwitz Lengyelország területén van, sok nem zsidó lengyelt is megöltek ott a nácik. Andrzej Duda elnök felszólalása szerintem indokolt lett volna. Cáfolhatta volna Putyin állításait, ha az orosz elnök ismét előáll ezekkel. De beszélhetett volna Jeruzsálemben a lengyelek és zsidó bonyolult viszonyáról, a meg-megújuló antiszemita kampányokról is. Tisztázhatta volna, miért teszi nemzeti hősökké a nácikkal együttműködő, bujkáló zsidókat gyilkoló nacionalistákat az őt államfővé emelő kormánypárt. Miért akartak törvényt hozni azok ellen, akik feltárják lengyelek részvételét a népirtásban. Az orosz birodalomépítés mítosza vitázik a lengyel történelmi legendákkal. Ezek a viták alkalmasak arra, hogy alakítsák a közgondolkodást, a régi dicsőség és nagyság felidézése, a történelmi ellenség felfestése merő aktuálpolitika. Az emlékezetpolitikai csatározás nem a zsidókról szól. Auschwitz a legnagyobb magyar temető. A magyar kormány elismerte, a zsidó magyarok kiszolgáltatása, Auschwitzba szállítása nem mehetett volna végbe a magyar közigazgatás szorgos részvétele és a társadalom közönye, vagy egyetértése nélkül. Nem rajtuk múlott, hogy Budapesten sokan megérhették a felszabadulást. Az országot tíz éve uraló jobboldali politika időnként sajnálkozó arccal tesz ilyen kijelentéseket fekete kalapban. Tehát a zsidók megemlékezésein, rendezvényein. (A hírek szerint most Orbán Viktor utazik Auschwitzba, Áder János pedig Jeruzsálembe.) Miközben Horthy és emberei rehabilitálásán, a két háború közötti kor restaurálásán serénykednek. Semmi jele nincs annak, hogy feldolgozni akarnák, mi vezetett a történtekig. A Fidesz holokauszt-politikáját legjobban a Sorsok Háza projekt ábrázolja. Nem az, hogy nem bír megvalósulni, hanem, az, hogy megvalósulásának akadálya, hogy a hatalom nyilvánvalóan azt akarja, hogy ott ne a százezrek elpusztításáról, hanem kevesek megmentéséről legyen szó, és ne firtassák a Horthy-világ (és az akkori magyar társadalom) bűnrészességét. Pedig ez a feltárás, megértés, az elődök bűneinek belátása kell ahhoz, hogy végre ne kelljen mindig Auschwitzról beszélni. Sem itt, sem másutt.

„Ha háborút indítasz a perzsák ellen, nagy birodalom dől meg!”

Publikálás dátuma
2020.01.19. 11:26

Fotó: Népszava
(Harminc év kutatásának, és két utazásnak – Tebriz, Kandován, Ardabíl, Kazvin, Hamadán, Iszfahán, Siráz, Perszepolisz, Jazd (2011), és Meshed, Nisápúr, Teherán, Tebriz (2014) – a tapasztalatai.)

Im-ígyen szóla a térkép

Az iszlám földrajzi térképén az arab világ nyugati határa Marokkó, Nyugat-Szahara, és Mauritánia, a keleti pedig Irak. Irán már perzsa ország, igaz Iránban is élnek arabok, az iraki-iráni határ mellett. De Iránban nem csak arab kisebbség él, és ez a tény sokban befolyásolja az iráni belpolitikát. Ugyanis a világ 17. legnagyobb országában a legnépesebb kisebbségek – azeri, kurd, beludzs, arab - egy-egy olyan ország határához élnek közel, amelyikben többségben vannak. Az iráni vezetők nem felejtik, hogy az országukból északon a Szovjetunió támogatásával megalakult egy népi, szocialista Azerbajdzsán (1945-1946), a szomszédos kurd területeken pedig egy kurd állam (1946), de mindkét országot felszámolta az iráni hadsereg. A kurdoknál még napjainkban is létezik a függetlenségi, vagy autonómia törekvés, és ezt nem mindenki képzeli el békésen. Az Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja évtizedek óta gerillaharcot folytat a központi kormányzat ellen. Az afgán és a pakisztáni határ mellett élő beludzsokat pedig már Szaddám Huszein is lázította az iraki-iráni háború (1980-1988) idején. A perzsák, akik az ország lakosságának 60 százalékát adják, tulajdonképpen Irán középső részén élnek, ahol a sivatagos klíma miatt nem mindig ideális a környezet az ember számára. Irán északi részén az olyan nagy városokban, mint Tebriz, Ardabil, Kazvin, a lakosság többsége még ma is az azeri nyelvet beszéli, és valójában a perzsa nyelv csak Hamadántól lesz általános. Hamadán (Ekbatana) az ókori médek fővárosa volt, róluk azt feltételezik, hogy a kurdok ősei voltak. Amikor Iszfahán volt Perzsia fővárosa, és az a mondás járta, hogy „Iszfahán nefsze Dzsahan - Iszfahán a világ fele!”, az uralkodó a városba jelentős számú örményt telepített (XVI-XVII. század), akik ma főleg a város Új-Dzsolfa nevű negyedében élnek. A Zagrosz-hegység, amely tulajdonképpen az arab-perzsa kultúra földrajzi határa, a kőolajáról is híres. Az itteni tartományokban élő félnomád és nomád lúrikról (lorik), akik sokak szerint kurdok, egy török diplomata ezt írta: „Iránban a lúrik a legnacionalistább kurdok.” Itt, és Irakban élnek az úgynevezett fejli kurdok, akiknek Szaddám Husszein egyszerűen elvette az állampolgárságát, és áttelepítette őket Iránba, mondván, hogy menjenek a rokonaikhoz. Majd Szaddám 1987-ben vegyi támadást indított az iráni, főleg kurdok lakta Szardast városa ellen. Több mint száz ember meghalt, és ezernél is többen megsérültek. Hiába fordult Irán az ENSZ-hez, a nemzetközi szervezet nem foglalkozott sérelmükkel. Az USA-t a libanoni válság foglalkoztatta, a Szovjetuniót pedig az afgán háború kötötte le. Irán úgy érezte, hogy a világ magára hagyta és már csak egy megoldás van: a perzsa állam felújította az 50-es években indított atomprogramját. 

Im-ígyen szóla Zarathustra

Bár az Akhaimenida Perzsia megalapítójáról nem sokat tudunk, de II. vagy Nagy Küroszról (uralkodott: i. e. 559–530) már annál többet. Ő nem csak legyőzte és egyre nagyobb birodalmába olvasztotta a szomszédos méd törzseket, de Babilon elfoglalása után (i. e. 539) visszaadta a zsidók szabadságát és engedélyezte a jeruzsálemi templom újjáépítését: „Így szól az Úr felkentjéhez, Czírushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak” (Ésaiás 45:1). Dareiosz (Dáriusz, uralkodott: i. e. 522-486) visszaadta a zsidóknak az elrabolt kegytárgyakat, Dániel magas rangban volt a perzsa udvarban, és Eszter Könyvéből tudjuk, hogyan menekültek meg a zsidók a lemészárlástól, köszönhetően Ahasvérusnak (vélhetően I. Xerxész). Dániel sírja Szúzában van, Eszteré és Mordehájé pedig Hamadánban. Nagy Kürosz legyőzte Lüdia királyát, nem csak azért mert Jahve így akarta, hanem azért is, mert az uralkodó félreértette a cikkünk címben szereplő jóslatot. Igaz később a perzsák csatákat vesztettek a görögökkel szemben, és i. e. 401-ben a görögök már a törvényes perzsa uralkodó (II. Artaxerxész) ellen lázadó testvérét (Ifjabb Kürosz) segítették, eredménytelenül, mert a trónkövetelő a csatatéren meghalt. Perzsia vallása, a zoroasztrizmus túlnőtt a birodalom határain. A világ végére és a születendő új világra vonatkozó perzsa elképzelések igen nagy hatással voltak az időszámításunk kezdete körüli időszak zsidó irodalmára, de a kereszténység is átvette számtalan elemét. Mithra (Mithrász) a világosság, a rend és az igazság istenének a kultusza (mithraizmus) évszázadokon át a kereszténység riválisa volt: „Nemrégen Krisztus ismeretlen születésnapját Mithrasnak, vagyis a Sol invictusnak, a le nem győzött Napnak a születésnapjára tették át.” A hadba induló „perzsák” Mithrászhoz fohászkodtak, és a sors különös fintoraként kultusza ennek ellenére Rómában is népszerű lett. Commodus császár átesett a misztériumvallás beavatási szertartásán, Diocletianus pedig 307-ben Mithrászt megtette a birodalom fő védőistenévé. A Zoroaszter (Zarathustra) tanait követő perzsák számára a muzulmán arabok hódítók voltak. Ám a perzsák és a kurdok is hamar átvették az iszlám vallást, azaz iszlamizálódtak, de nem arabizálódtak, mert megőrizték a maguk nyelvét, szokásaikat, és sok ünnepet az ősi hitükből. A zoroasztrizmushoz kötődő perzsa újév, a Noruz, a tavaszi nap-éjegyenlőség ünnepe (márc. 20. vagy 21.) is iszlamizálódott. A megünneplését sokak szerint a Korán is alátámasztja, és a síita iszlám szerint Noruzkor nevezte meg Mohamed próféta Alit, hogy majd a halála után ő legyen a kalifa. De ez nem így történt. Ali lett a negyedik kalifa, és a kisebbik fia, a Kerbelanál 680-ban meggyilkolt Husszein (Huszajn), a síiták 12 imámja közül időrendi sorban a harmadik, az utolsó iráni sah lányát vette el feleségül. Az arab kalifátuson belül a perzsák hamar megtalálták önmagukat és a vallási tudományok mellett az iszlám kultúra fontos képviselői lettek. Megszületett a perzsa irodalom, Firdauszi (1000 körül) pedig a perzsák történetét bemutató eposzában ír Dzsemsídről, a perzsák legendás királyáról, akihez eredetileg a Noruz kötődik, illetve Dahákról, az arab királyról is, aki megdöntötte Dzsemsíd hatalmát és megölte. Az arab királyt végül Káveh, vagy Kava, a kurd kovács győzte le, természetesen a kurdok szerint Noruzkor.

Im-ígyen szóla Irán

A Szafavidák uralta Perzsiában (1501-től) kezdetben Európa lehetőséget látott az oszmánok Európából történő kiűzésére. A XVI. század elején előbb megjelent egy latin szöveg, majd annak egy német fordítása a dinasztia egyik ideológiai megalapítójáról, a domonkos rendi filozófus szerzetes Tommaso Campanella pedig az iszlám megújítóit látta a síitákban. A XVII. századtól egyre több európai kereskedelmi expedíció indult Perzsiába és a kereskedőket katonák kísérték. A Brit Kelet-indiai Társaság katonai kolóniát alapított Iszfahánban, Perzsia fővárosában, és segítették a sahot, hogy a portugálokat kiűzze Hormuzról (1622). A Szafavidák után, a XIX. században a Great Game során Perzsiáért is folyt a harc. Bár Irán független maradt, de az oroszok által kiképzett Perzsa Kozák Brigádban szolgált Reza Pahlavi, aki egy katonai puccsal, angol segítséggel átvette a hatalmat (1921). Mivel az uralkodó náci szimpatizáns volt, a második világháború során 1941-ban az angolok őt, és a szintén németpárti iraki miniszterelnököt is megbuktatták. Angliának sokat jelentett Irán, hiszen az angolok 1909-ben kőolajat találtak itt, Winston Churchill „meseország legvadabb álmainkat is felülmúló kincsének” nevezete az iráni kőolajat, s az angolok az első, és második világháborúban iráni olajat használtak. Amikor Moszadek mininiszterelnök államosítani akarta az iráni olaj vállalatot (1951), akkor a görögök, az angolok, és a szovjetek után, akiknek azért csak sikerült létrehozni egy Perzsa Szovjet Szocialista Köztársaságot (1920-1921), most az amerikaiak, igaz az angolokkal karöltve, beavatkoztak Irán belügyeibe, és megbuktatták az iráni miniszterelnököt (1953). 1979-ben Iránban győzött az iszlám forradalom, és az ország új vezetője, Rúholláh Múszavi Khomeini ajatollah (1902-1989) meghirdette a síita iszlám exportját: „We must strive to export our revolution throughout the world.” A síita iszlám megállítását Irak vállalta magára, az iraki-iráni háború volt az első, aminek az eseményei nem érdekelték a nagyhatalmakat. 1935-ben Perzsia az arab-iszlám nevét elhagyva visszatért az ókori elnevezéséhez, Iránhoz, 1971-ben pedig megünnepelte 2500. születésnapját, így tisztelegve Kürosz előtt. Amikor Sirin Ebadi iráni bírónő átvette a Nobel-békedíjat (2003), iráninak, és Kürosz leszármazottjának nevezte önmagát. Mára Nagy Kürosz sok iráni szemében a szabadság, és a demokrácia szimbóluma. Legelőször 2009-ben Cambridge-ben ünnepelték meg a perzsa uralkodó babiloni bevonulását, majd az ünnep népszerű lett más országokban is. Az uralkodó személye megosztja Irán vallásbölcseinek a táborát. Egyesek, követve Khomeini gondolatát Küroszt azonosítják Reza Pahlavi sahhal, akinek az uralkodása alatt az állami propaganda része volt az ókori Perzsia dicsőítése, a nyugati életforma utánzása, és a vallás háttérbe szorítása. A másik tábor Küroszban a zsidó nép felszabadítóját látja, párhuzamot vonva az ókori zsidó történések, a zoroasztrizmus és az iszlám között, megteremtve ezzel a bibliai monoteizmus - a zsidók, az iráni történelem és a síita (iráni) iszlám közötti folytonosságot az ókortól egészen a napjainkig. „És Czírus persa király első esztendejében, hogy beteljesednék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, az Úr felindítá Czírus persa király lelkét, és ő kihirdetteté az ő egész birodalmában, élőszóval és írásban is, mondván:/ Így szól Czírus, a persa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nékem adta, és Ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, a mely Júdában van; valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az Úr, az ő Istene, és menjen fel.” (Krónikák 2. könyve 36:23)

Három király, hét törpe

Publikálás dátuma
2020.01.19. 11:25

Fotó: Népszava
Még ha akartuk, se jöhetett volna ki jobban. Január elsején, amikor a fél kontinens a másik oldalára fordult, hogy kipihenje az óév és a szilveszter fáradalmait, mi Zaragoza felé tartottunk, most nem csak várost, hanem országot is váltva. Nagymamám mondogatta mindig, hogy az új év első napján nagyon oda kell figyelni arra, hogy mit csinálunk, mert azt fogjuk majd ismételni az egész esztendő során. Szinte sajnáltam, hogy ez a népi(?) bölcsesség sosem vált be, mert hosszú éveket tölthettem volna fetrengéssel, léha semmittevéssel, diszkrét macskajajjal és zenehallgatással (két szundikálás között néha belefüleltem a bécsiek újévi koncertjébe). Viszont szinte varázsütésre átvettük a spanyol életvitelt, a hosszúra nyúló reggeleket és a még hosszabbra nyúló estéket. Az én bagoly természetemnek kész felüdülés, hogy este kilenckor még javában pezseg az élet a hatszázezres városban, reggel kilenckor nyitnak az élelmiszerboltok, azelőtt meg álmosan kóvályog mindenki a szinte kietlen utcákon. Végre nem kell szégyenkeznem és magyarázkodnom, egyszerűen szabadjára engedem a bennem rejtőző spanyolt, aki teljesen megbékélne azzal, ha egy sonkaboltban érné a világvége (a másik verzió a cukrászda). A latinság persze ki is merült ebben a kettőben, a temperamentumom már nem a régi, húsz évvel ezelőtt talán még fel tudtam volna venni a versenyt. Még az első héten támadt egy kis vita az utcánkban nagy nehezen felszabaduló parkolóhely miatt, és a helyi spanyol egy perc után már rendőröket akart hívni, és lelkesen emlegette nőági rokonomat (szerény román nyelvtudásom miatt könnyen azonosítom a „putamadrét”), én meg egy bajor nyugdíjas nyugalmával bólogattam. Hiába rohan az idő, és nem csak a kilók, hanem a bölcsesség is rakódik, súlyosan, levakarhatatlanul.
Dusi viszont azonnal a szívébe zárt Spanyolhont. Volt is mért. Montpellier-ben már szilveszter előtt két nappal bezárt a karácsonyi vásár, plusz a falatnyi korcsolyapálya is, mi pedig épp aznapra ígértünk be neki egy kiadós csúszkálást. Franciaország így igazából jókora sírással búcsúzott. Ezzel szemben Zaragozában még javában tartott a szezon! Itt ugyanis szenteste csak apróságokat kapnak a gyermekek, az igazán nagy ajándékokat a háromkirályok hozzák (ők ajándékozták meg ugyanis a Kisjézust is, akkor miért ne vállalnák át globálisan is?), méghozzá Vízkeresztkor, vagyis január hatodikán, ami egyben nemzeti ünnep is. Levelet is nekik, és nem a Télapónak kell írni. Arról nem is szólva, hogy Vízkereszt előestéjén, amikor nálunk kábé elkezdik kiszórni a lekopaszodott, díszeiktől megfosztott fákat, és már elindult az ünneptelen időszak, rosszkedvünk kásás tele, itt nagy fiesztát rendeznek. Kábé olyan felvonulás veszi kezdetét, mint a debreceni Virágkarnevál, amely egyrészt „elmeséli”, hogyan találták meg a betlehemi csillag segítségével Isten fiát, másrészt számos profán réteg is rakódik rá. Felvonulnak különféle mesterségek képviselői (bányászok, postások, rikkancsok), ismert mesehősök úgy osztogatják a cukorkát, mintha alkalmi politikusok lennének. (De Dusi még a helyi csapat fotóját is megkapta, azóta a Real Zaragozának kell drukkolni, s fogalmam sincs, innen hogyan terelem vissza a Barcelona felé.) S a legvégén igazi popsztárokként külön kocsin begördülnek a napkeleti bölcsek is, hatalmas mennyiségű ajándékkal. Plusz három kontinens viselete, tánca, kultúrája is tiszteletét teszi. A menetet pedig a városért dolgozók zárják egy-egy autóval: rendőrök, tűzoltók, mentők, köztisztaságiak stb. Gyerekként ez persze maga volt a spanyol mennyország, mert ők letelepedhettek az úttest szélén, közvetlenül a kordon előtt, ahová egy-két édesanya is követhette a szemfüles csemetét. Az apáknak meg maradt a kordon mögötti tülekedés, kedélyes lábtaposás, bordasimogatás, mert a fieszta – mondanom sem kell – ma már turisztikai látványosság. A legjobb helyekért órákkal a kezdés előtt kimennek a kitartók, a lustábbaknak – mint mi is – pedig marad a civilizált közelharc. És persze a szócsata! Senki sem tud olyan dallamosan, lekottázhatóan, sisteregve anyázni, mint a spanyol. De a népünnepély ettől még népünnepély marad. Mert miután jól kisisteregték magukat egymásnak és a rendőrnek, megy minden tovább, mosolyognak, veregetik egymás vállát, a rendőr sem intézkedik azonnal egy-egy erősebb mondat után. Mi is elégedetten indultunk haza, cukorkával felpakolva, a Real Zaragoza összeállítását tanulva, én egy számmal nagyobb cipőben, mint ahogy jöttem, de ez már senkit sem érdekelt. És minden pedagógiai(?) érzékünket be kellett vetni, hogy elmagyarázzuk Dusinak, hogy nem, ő most nem fog megint ajándékot kapni, mert ő mégiscsak magyar kisgyerek, van egy határa is a multikultinak, meg a pénztárcánknak. Örüljünk, hogy testközelből láttuk a csodalámpás dzsinnjét és Mary Poppinst, ahogy a hét törpével táncol, a valamiért üres kiságyakat tologató dadákat, a XIX. századi maskarákat, a hatalmasra felfújt betlehemi csillagot. Még csak az kéne, hogy a Jézuska és a Télapó mellé még az amúgy adakozó háromkirályokat is felvegyük a jövő évi repertoárba, sisteregtük neki. Majd boldogan elszopogattuk a gyerektől elcsent cukorkákat.