Édes Anna, Édes Mária... – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmeiről beszélgettünk Bíró-Balogh Tamással

„Gondolhatja, hogy az a nyolc év, amit együtt töltöttünk még jóban, fiatalságban, az nem múlt el nyomtalanul” – írja Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona egykori cselédjének, Bözsi dajkának 1958. november 14-én keltezett levelében. S valóban, a nyomok pedig egészen messzire vezetnek. Felfejtésük érdekében pedig a nyomszakértő irodalomtörténészt, Bíró-Balogh Tamást kérdeztük.

Tavaly három kötete is megjelent. A Hakniban, mely a szépprózai könyvei közül a harmadik, éppúgy feltűnnek Kosztolányi Dezsőhöz kapcsolható szövegrészek, mint ahogy hozzá köthető alakok és poétikai megoldások is. Az irodalomtörténetei írásait egybefogó

A megvadult írógépben külön blokkba rendezte a Kosztolányival foglalkozó szövegeket.

A legutóbbi kötet pedig már címében is jelzi tárgyát (Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei.) És akkor még említhetnénk az Aranysárkány ifjúsági kiadásának sajtó alá rendezését, a Kosztolányi-életrajzát vagy a Kosztolányi Ádám összegyűjtött írásait tartalmazó könyvet – és számos egyéb, a költőről és műveiről szóló publikációt. Mi ez a nagy vonzalom Kosztolányi Dezsőhöz, honnan ered, mikortól datálható és mi tartja ébren?

Nagyon szép lenne azt mondani, hogy a középiskolából eredeztethető, mert annyira megfogott a kötelező olvasmányként feladott Édes Anna. Valójában azonban az egyetemen kerültem Kosztolányi vonósugarába. A szegedi egyetemen Ilia Mihály és Olasz Sándor prózapoétikai szemináriumain ragadott meg nagyon Esti Kornél, aminek hatására aztán külön Kosztolányi-szemináriumokat is látogattam. Dacára annak, hogy a Nyugat korszakából elsősorban mindig is Karinthy Frigyes érdekelt, még a szakdolgozatomat is belőle írtam. Kosztolányi csak az ő kapcsolathálójában foglalkoztatott korábban. Később viszont helyet cseréltek az érdeklődésemben, Kosztolányi izgalmasabbnak tűnt. Egyre inkább vele foglalkoztam, mind mélyebbre ástam. Ebben nagy segítségemre volt Lengyel András irodalomtörténész kollégám, azóta barátom, a Móra Ferenc Múzeum egykori osztályvezetője, akinek irodájában mindennapos vendég voltam. Akkoriban főleg a szélsőjobboldali Új Nemzedék folyóirat Kosztolányinak tulajdonított névtelen cikkek azonosítási lehetőségeiről beszélgettünk. Egyik téma jött a másik után, az Aranysárkány sajtó alá rendezése… Úgy láttam, minél többet írnak Kosztolányiról, annál több kérdést vet föl a szakirodalom és az életmű maga is. Ahogy egyik dokumentum a másik után került a kezembe, egyre jobban nyílt a látótér, egyik téma hozta magával a másikat. Itt ragadtam… Ahogy ennél a könyvnél is megvolt már a megírására a belső késztetés, de ugyanakkor egy erős külső inger is kellett hozzá, hogy megszülessen.

Ez pedig nem volt más, mint Légrádi Gergely író és ügyvéd megkeresése pár levéllel. Erősen sarkítva, némileg bulvárosan összefoglalnám az új könyvének hozadékát: 1. Radákovich Mária közvetetten a Füst Milán-hagyatékból frissen előkerült, Kosztolányinak címzett 7 levele, melyet az író sohasem olvasott, rávilágít ugyan a nagy szerelem jó néhány részletére, de az elemzések bármely narratíván arra futnak ki, hogy ez a szerelem a költőnek elsősorban az alkotóerőhöz kellett, szinte drogként; 2. Kosztolányinak közel 20 évig volt szeretője a fia Ádám Bözsi nevű dajkája. Keresztes Erzsébetet aztán ő házasította ki, ő költöztette a velük szomszédos házba, és mindez a felesége, illetve a dajka férje tudtával történt; 3. Sem megerősítve, sem tagadva, de sejtetve, nagy valószínűséggel Kosztolányi Dezső vérvonala nem szakadt meg Ádám halálával, leszármazottai ma is köztünk élnek. Egyetért a summázattal?

Nagyjából egyetértek. Ám a szerető szót kissé erősnek tartom Bözsi dajka kapcsán. Ez sokkal több volt annál: egy nagyon erős érzelmi kapocs, ami testiségben is megnyilvánult. Persze lehet azt mondani, formálisan szeretők voltak, igen, hiszen házasságon kívüli kapcsolat volt, de ez így ma már túl pejoratívan hangzik, és talán egy szeretőviszony nem szokott 20 évig tartani. De a legismertebb kivétel ez alól a Szabó Lőrinc–Korzáti Erzsébet-viszony.

A közvetlen baráti közegben köztudott volt Kosztolányi kapcsolata az Édes Anna mintájaként szolgáló dajkával. Dokumentumok is rendelkezésre álltak ennek felfejtéséhez. Miért pont most és önnél értek össze a szálak, hogy mindez nyilvánosságra kerülhessen?

Egy szerencsés konstellációnak köszönhető. Egyrészt a most felbukkant újabb dokumentumok, a Radákovich-levelek – melyek a korábbi Füst Milán-hagyatékból kerültek vissza Radákovich Máriához, majd egy budapesti könyv- és kéziratgyűjtőhöz – közül az egyikben olvasható, hogy Kosztolányinak a feleségén és Radákovich Márián kívül egyidőben volt egy harmadik hölgykapcsolata is, ez a hölgy pedig egy közeli házban lakott. Ha az ember egy kissé is járatos a Kosztolányi-szakirodalomban, akkor ismerős lehet neki ez a szomszéd ház valahonnan, mintha olvasott volna már róla. Hát persze, Márai Sándornál! Az ő visszaemlékezésében találkozhatunk a cseléddel, akiről Kosztolányi Édes Annát mintázta, aki a Mikó utcában lakott, szemben a Tábor utcai Kosztolányi-házzal. A két dolog így összeállt: a Máraiék házában még 1936-ban is ott lakó cseléd a harmadik hölgy.

Másrészt, a véletlenek furcsa sorozataként sikerült valóban beazonosítani ezt a cselédet. Egy gyulai középiskolai tanár ismerősöm rám írt, hogy a pedagógus-továbbképző tanfolyamon a padtársa azt mondta neki: az ő dédnagymamája Kosztolányiék cselédje volt. Ezt persze bárki mondhatja, először én sem hittem benne. De aztán egyre több dolog igazolta ezt az állítást. Megkerestem ezt a padtárs hölgyet, s ő és a családja a bizalmukba fogadott, így megkaptam tőlük a szükséges dokumentumokat. Ehhez a bizalomhoz azonban kellett egy korábbi ismeretség is, mert mint szerencsére kiderült, Bözsi dajka, azaz Keresztes Erzsébet unokája a feleségemet tanította a szarvasi gimnáziumban, míg a dédunoka a sógoromat az általános iskolában. Megvolt tehát a cseléd és be is lehetett azonosítani – ezek után már rutinmunka volt a születési anyakönyvi kivonat, a házassági bizonyítvány megkeresése, a dokumentumok feldolgozása.

Furdalja az oldalamat, hogy Radákovich Mária levelei miért maradtak Füst Milánnál, aki a szerelmi postásuk volt, miért nem adta át őket a címzett Kosztolányinak?

Kosztolányi életének utolsó évében, 1936 elején Stockholmba utazott a gégerákját kezelendő újabb rádiumkezelésre, ám az 1935 nyara óta tartó viszonyuk nem szakadt meg, ott tartózkodva is levelezett Máriával. A titkos levelezést egy ottani beépített emberük segítette, aki elhozta a postáról a leveleket, illetve feladta őket. Ám egy idő után nem vállalta már a postás szerepét, a levelek így a stockholmi postán ragadtak, időközben pedig Kosztolányi is hazatért Budapestre. A leveleket végül a kapcsolattartó Füst Milán címére utánaküldték, de ő már nem tudta átadni azokat nagybeteg barátjának. Így aztán az ő hagyatékából kerültek vissza valamikor a Radákovich családhoz.

A hagyatékok kérdése mindig izgalmas. Kosztolányi például úgy rendelkezett, hogy Mária levelei szolgáljanak neki fejpárnául a koporsójában. Mária értelemszerűen ezt nem tudta végrehajtani, megkérte hát Füst Milán feleségét, Helfer Erzsébetet, hogy csempéssze be a csomagot a koporsóba, ő viszont Kosztolányiné figyelő szeme előtt ezt nem merte. Gellért Oszkárt vette rá, hogy hajtsa végre a tervet. Aki aztán állította: megtette. Bár ezt végül is kétkedve fogadták. Az ő hagyatéka mennyire elérhető, hátha lapul ott pár újabb levél?

Gellért Oszkárról az irodalomtörténész-szakma bebizonyította, hogy nem mindig mondott igazat a kései visszaemlékezéseiben. Talán Helfer Erzsébetnek is füllenthetett. Lehet, tényleg nem tette Kosztolányi feje alá a levélcsomagot. Ám akkor lenniük kell azoknak valahol. De, meglehet, megsemmisítette őket – vagy mégsem, miért tette volna? Ott lennének Gellért hagyatékában? Vagy visszakerültek Füst Milánékhoz? Abban az esetben nem kerülhetnek elő biztosan a levelek, ha tényleg a koporsóban fekszenek, akkor már az enyészeté mind.

Mind Mária, mind Keresztes Erzsébet, azaz Kosztolányi magánéletének szerelmi viszonyai irodalomformáló erővel bírnak – előbbihez a Szeptemberi áhítat és a Röpima című versek, utóbbihoz az Édes Anna regény, valamint a Kanári című színpadi mű köthető. Az életrajzi körülményekről való tudás mennyiben járulhat hozzá a műértéshez?

Vannak, akiknél hozzájárul, másoknál nem. A kérdés: kell-e ismernünk a valóságos dolgokat egy szöveg, azaz a nyelvi jelek sorozatának megértéséhez? A válasz: nem kell feltétlenül tudni, hogy Keresztes Erzsébet volt Édes Anna egyik mintája, ettől a tudástól függetlenül is működik a regény. De ha már tudjuk, akkor arra is ráláthatunk, hogyan működött Kosztolányi írói műhelye. Ha ő leírta a regényében, hogy Édes Anna Balatonfőkajáron született, és én tudom, hogy Keresztes Erzsébet, a cselédjük éppen Balatonfőkajáron született, akkor ez több mint véletlen egybeesés – megmutatja, hogyan írt regényt Kosztolányi. „Édes Anna cselédkönyvét a fiókomban őrzöm” – árulja el ő maga. Az ilyesfajta tudás a regény olvasásához nem, ellenben a regény értelmezéséhez, irodalomtörténeti feldolgozásához nyújt segítséget. Nem lesz tőle jobb vagy rosszabb regény az Édes Anna, ahogy nem függ a Szeptemberi áhítat fontossága, nagysága sem a Radákovich-szerelem alakulásától. Ugyanakkor általuk egy kicsit többet tudunk a keletkezésükről.

2013-ban még megfeddi Nyáry Krisztiánt az Így szerettek ők megjelenésekor, hogy amit művel, az nem irodalomtörténet-írás. A Ha nem volnátok ti az?

Nem tudom, minek lehet nevezni… nem tanulmánykötet, nem monográfia… Életrajzi feldolgozás Kosztolányi utolsó éveiről – sok alapkutatással, sok munkaórával. Igyekeztem úgy megírni, hogy ne csak olvasmányos, de minden állítása tényekkel és dokumentumokkal alátámasztott legyen. Ez a filológusi minimum. Ez igazolható például olyan részletében is, mint az irodalomtörténeti és családi legenda – az író Vas Gereben felmenője Radákovich Máriának – megcáfolásában. De a témája tényleg könnyen bulvárosítható, hiszen egy ember érzelmi-szerelmi életéről szól. Bár én szeretek úgy gondolni erre a könyvre, hogy ez valójában nem Kosztolányiról, hanem az őt körülvevő három nőről szól. Radákovich Máriáról azelőtt nem tudtunk többet, mint hogy Kosztolányi szeretője volt, holott neki is volt élete Kosztolányi előtt és után is. Ha akarom, megfordíthatom a viszonyt: Mária életében Dezső csak egy epizód volt. Bözsi dajkáról szintén nem tudtunk semmit – de Keresztes Erzsébet-életrajzként nyilván nehezen lehetett volna megjelentetni a könyvet.

Pedig az olvasóközönség talán jobban is szereti az életrajzokat, főleg, ha azok elég szaftosak, mint magukat az irodalmi műveket vagy azok elemző feldolgozását. Miért van ez így, a műértelmezések nem annyira izgalmasak?

Mi különböztet meg egy költőt egy hétköznapi embertől? – teszem fel sokszor a kérdést az egyetemi hallgatóimnak. Nem szokták tudni a választ, pedig egyszerű: egyetlen dolog, az, hogy verseket ír. Semmi más. Mindenki emberből van, Kosztolányi is, mindenki magára ismer, kialakít valamiféle személyes viszonyt a szerzővel. Hallottam már olyan olvasatot is, hogy mekkora gazember volt ez a Kosztolányi, hiszen szeretőket tartott… Az embert próbáljuk megítélni, az olvasó a saját érzéseire ismer rá. Ez magyarázhatja az életrajzok iránti érdeklődést. Kizsákmányolnak a főnökeid, ledöfnéd őket egy késsel? Hát nem pont, mint az Édes Annában?! Meglátok egy nőt a visegrádi strandon és azonnal beleszeretek? Ahogy azt a Szeptemberi áhítatban megírta a költő.

Bár az érdeklődés a ’80-as, ’90-es években sem volt más, az akkori irodalomtörténeti munkák, monográfiák azért nem ezt a szemléletet követték. Inkább a retorikai, egyetemi felkészültséget igénylő olvasási módok és nyelvezetek uralkodtak. Az évezredforduló után ez változni látszik, ma mi a helyzet?

Az irodalomértelmezési ágazatok vetélkedése egymással – melyik a legitim, melyik a releváns – gyakorlatilag az irodalmi élet hatalmi pozícióiról szól, irodalompolitika. Az említett időszak divatos felfogásai alapján készült munkák mára egyszerűen kor-szerűtlenné váltak. Az értelmezők szélesebb köre, a nagyközönség szeret reáliákat látni: mit írt le a költő, mikor mit csinált, milyen dokumentumok alapján mondható ez meg az. Azt, hogy milyen retorikai alakzat… milyen metafora… milyen beszédaktusok tematizálódnak a regényben, viszonylag nehezebb megérteni – ez a tudás az egyetemek berkein belül marad.

A fordulópontot Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz című, 2005-ben megjelent monográfiájához kötném. A filológiai módszerekkel írt, nagyon kiváló és nagyon vastag monográfiát az olvasók nagyon szerették, és szakmailag sem érte semmiféle támadás. Én azt szeretném, ha egymás mellett működve, nem vetélkedve létezne mindkét (az elméleti és az életrajzi) irodalomtörténeti felfogás, hiszen valójában kiegészítik egymást.

Az írásai, a dokumentációja alapján igen aprólékos, akkurátus szerzőnek tűnik, afféle irodalomtörténeti nyomozónak, aki nem rest utánajárni a dolgoknak, adatoknak. Irodalomtörténet-írással foglalkozni nem éppen kifizetődő elfoglaltság – több alkalommal is utalt már erre –, netán a képességeit más „rokon” szakmákban tudja kamatoztatni? Megkeresték, teszem azt, családfa-kutatási szándékkal?

Konkrétan családfakutatásra nem érkezett még megkeresés. De ha például valakihez hozzákerül egy kézirat, és szeretné azt a nyilvánosság elé tárni, fölkér egy irodalomtörténeti tanulmány megírására. Ez a könyv is félig-meddig így született. De megkerestek már antikváriumok is, hogy írjak tételleírást. Vagy műgyűjtők és műkereskedők, hogy irodalomtörténészként alkossak szakértői véleményt. A dolog akkor érdekes, ha ugyanarról a tételről kérik egyszerre a két ellenérdekelt oldalról, hogy szakértsek. Én viszont csakis a tényeket nézem, így lelkiismeret-furdalás nélkül írom meg a véleményemet – amiből aztán ilyen esetekben egyik oldalon öröm, a másikon akár sértődés is lehet.

Valóban nem kifizetődő szakma a miénk, de a legrosszabbul mégis a bibliográfusok és a lexikonírók járnak, rájuk aztán soha nem szoktak hivatkozni, miközben mindenki felhasználja az általuk írt szócikkeket, adatokat.

Azért időnként mégis van megtérült haszon, főleg, ha az ember saját maga jár utána a dolgoknak. Még 2005-ben írt egy recenziót Kosztolányi Ádám hagyatékáról, megpendítve, hogy érdemes lenne kutakodni e téren is. Röpke 13 év, és éppen ön rendezte sajtó alá a szerző összegyűjtött írásait. Ilyen nagy volt a munka?

Bogdán József pap-költő könyve, amelyről a recenziót írtam, a jogörökösöktől rá testált hagyatékot dolgozza fel. Igen, ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy érdemes lenne Ádámmal a maga jogán is foglalkozni, nem pedig csak mint Kosztolányi Dezső fiával. Számos más dolog tartott fogva, de közben nem feledkeztem meg erről, gyűltek az anyagok is, végül a szisztematikus szerkesztői munka 1-1,5 évbe telt a kiadást megelőzően. De Bogdán József könyve nélkül, kétségtelen, nem lett volna meg a késztetés. Tavaly nyáron meg is látogattam, és ő nekem adta a hagyaték még megmaradt részét.

Így került hát önhöz Bözsi dajka egyetlen fennmaradt fiatalkori fényképe. De vélhetően – gondolok itt a Radnóti-dedikációkról közreadott könyvére – amúgy is nagy gyűjtő a kéziratok, könyvek terén.

A több ezer dedikált könyvem a lakásunk jelentős részét elfoglalja. Ezek részben kortárs írók nekem dedikált könyvei, részben az engem foglalkoztató régebbi írók aláírt kötetei. Fájdalom, József Attila dedikálta könyvem nincs, azok egymillió forintot is kóstálnak az aukciókon. És nincs már Radnóti-dedikációm se – amik fél- és egymillió között kelnek el –, el kellett adnom őket. De azért pár szakmailag érdekes darab még akad.

+1 kérdés

Úgy tudom, Gyoma és Szeged irodalmi életéről is szándékozik könyvet írni. Mikorra várhatók ezek?

A gyoma(endrőd)i irodalmi lexikon régi vágyam, egyfajta lokálpatriotizmus részemről, folyamatosan gyűjtögetem az adatokat. Szegedi irodalomtörténetet pedig tanulmányszinten mindig írok, de most nem ezek vannak az érdeklődésem középpontjában. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, Radnóti Miklós irodalmi kapcsolati hálózatának egy meghatározó tagjának életművét szeretném összegyűjteni, ami még soha nem jelent meg kötetben.