Látom apun, hogy szereti Maugli történetét, mert A dzsungel könyvét mindig ő olvassa nekem. Mauglinak se volt papája, sőt neki mamája se volt, a vadállatok nevelték fel a vadonban. Nekem jó, hogy van apukám és anyukám, és nem adnak nevelőintézetbe vagy táborba, még ha olykor rosszul viselkedem is. Vannak, akiket beadnak.
Apu A pompeji katona történetét is szívesen meséli újra, aki ott állt az őrhelyén akkor is, amikor jött a Vezúvról a láva. Mindenki összevissza szaladgált, ő meg csak állt rendíthetetlenül, hiába hívták, mert az őr sosem hagyhatja el az őrhelyét. És a többiek mind elmenekültek, a láva meg jött, elérte a lábát, égette, de nem mozdult. És akkor se, amikor a térdéig ért, és akkor se, amikor a derekáig, és akkor már nem is tudott mozdulni, ott állt, amíg be nem borította.
És mi lett vele?, kérdem.
Mi lett volna? Meghalt. És ma is ott áll, szoborként. Mert az őr sosem hagyhatja el az őrhelyét.
És összeszorítja a száját, és bólogat. Apu mindig olyan komolyan mesél, hogy megijedek. Ő olyan nagy és erős, biztos ugyanígy állna, ha jönne a láva, és attól félek, azért mondja, hogy tanuljam meg, nekem is így kell majd állni, ha egyszer úgy adódik.
Izgalmas, amikor a nagyi jön látogatóba. Kimegyünk a Nyugati pályaudvarra, és várjuk a vonatot. Az állomáson jó szag van, és nekem kicsit csikar a hasam. Füstölnek és sípolnak a mozdonyok, érkeznek az emberek vagy búcsúzkodnak, lökdösődnek és kiabálnak a felnőttek, még olyan is van, aki sír.
Sehol se szoktam ilyet látni. Nálunk senki se sír, nincsenek ilyen nagy érzelmek.
Látom azért apun és anyun, hogy ők is izgatottak, de amikor én is hangosabban beszélnék, lepisszegnek, hogy nem illik.
Nagyi mindig hoz ajándékot és süteményt. Általában omlós vaníliás kiflit vagy mogyorós puszedlit, de az néha száraz, az ischlernek meg keserű a csokoládébevonata, mert kávét is tesz bele, és előfordul, hogy kicsit odaég, de azért finom. A vaníliás kifliben az a jó, hogy pont befér az ínyemhez, és kitölti a mélyedést. Csak az a baj, hogy néha annyira sokáig tartom bent, hogy egészen odatapad, a nyelvemmel se tudom kipiszkálni, és akkor megijedek, hogy most mit fognak szólni, ha a sok dolguk mellé még egyet csinálok, és orvoshoz kell vinni. Szerencsére sikerül kiügyeskednem. A nagyi sütijéből ehetek, még akkor is, ha fogyókúrázom. És a nagyi mindig megvéd, hogy nem is vagyok olyan kövér, minek diétáztatnak, és az én szobámban alszik az ágyamon, én meg a kihúzott fotelágyon.
Az iskolában is csúfolnak a kövérségem miatt, de csak néha. Ezért járok úszni is, hogy lefogyjak, ráadásul az edző bunkó, hangosan kiabál és hozzánk vágja a papucsát. Kétezer métert kell úsznunk, nagyon fárasztó és unalmas az egész, meséket mondok magamnak edzés közben, és utána elalszom a kocsiban. Rossz, hogy a suliban mindig engem piszkálnak, és hiába beszélgetek a lányokkal komoly dolgokról, hiába vagyok velük előzékeny, ahogy apu meg anyu tanította, és hiába kedveskedem velük, például viszem a táskájukat, nem tetszem nekik.
Továbbgondoltam Sámson történetét, akiről apu mesélt. Ha nagy leszek, író akarok lenni. Sámsonról, a szovjet katonáról fogok írni, aki kiszabadítja a zsidókat a lágerből, akik tulajdonképpen magyarok, csak ezt azok a németek, akiket nácinak hívnak, nem értik. Állítólag magyarok is segítettek a náciknak, amit aztán végképp nem értek. Mert akkor a papi kivel volt, amikor katona volt a háborúban? Lehet, hogy ezért szökött meg és lakott az ágyneműtartóban a maminál?
Ez titok, mint a zsidóság, amivel nem kell kérkedni, se szégyellni senki előtt, csak tudjak róla, és ha valaki bánt ezért, akkor üssek vissza, mert az apu meg az anyu papája emiatt haltak meg, és ezért meg kell tanulnom megvédeni magam és egyedül aludni.
Azért az iskolában nem szeretnék senkinek beszélni erről a dologról.
Nemcsak írnék róla, hanem olyan is akarok lenni, mint Sámson. Hogy meglepetés legyen anyunak és apunak meg a két nagyinak, hogyha felnövök, és bárki bántana bennünket, akkor majd én szabadítom fel őket.
De ez nem könnyű, még edzenem kell rá, mert egyelőre hányingerem van és fáj a hasam. Félek iskolába járni. Félek elmenni otthonról. Nem tudom, miért félek, és biztatnak is, hogy ne féljek, de mégis félek. Valamitől úgy érzem, hogy félnem kell. Apu azt mondja, bátornak kell lenni és erősnek, és nem kell félni semmitől.
Csak azt nem értem, hogyha nem kell félni semmitől, akkor meg miért kell bátornak lenni és erősnek?
