Gömbölyded tyúkjaink

Szót kell ejtenem a kakasról.

Azt talán már elmeséltem, hogy az ónodi állatvásáron szerettünk bele itáliai őméltóságába, miután végigmentünk két soron is, túl new hampshire-i, rhode island-i, erdélyi és magyar társain, meggusztálva sárga, fehér, fekete, vörös tollakat, fekete, barna és vérpiros tarajokat, mérlegelve jellemet, tartást, hangot és csendet. Engedelmesen simult a kézbe – kosarat, kast, dobozt elfelejtettünk vinni –, s úgy meneteltünk vele büszkén az autóig, mintha egyenest mi nemesítettük volna e pazar színű fajtát.

Talán arról is esett szó, hogyan telt az első nap, amikor városi paraszt módjára nem szoktattuk mindjárt az ólba, hanem anti-illiberális gazdálkodóként rögtön elengedtük a kertben, hadd érezze a végtelen szabadságot. Ennek az lett a vége, hogy Giovanninak keresztelt jószágunk azon nyomban huss, átrepült a szomszéd kertjének legmagasabb fájára, s ott is maradt egészen alkonyatig, amíg kampós bottal le nem halásztuk, s a bokorba utána vetődve el nem kaptuk, s gyorsan meg nem tanultuk, hogy a beszoktatásnak nem csak az óvodában van jelentősége.

Mindennek lassan egy éve, a baromfiudvarban kialakult egyfajta hierarchia, amiről azonban máig nem tudom eldönteni, hogy patriarchális vagy éppenséggel matriarchális. Mert látszólag kakasunk a főnök, ő peckeli ki a mellét és ereszt el utánozhatatlanul kurrogó hangot, amikor tapasztalatlan karvaly kurafik köröznek a kert felett, s teríti ki ilyenkor szárnyait, mintha páva volna vagy legalábbis fajdkakas, de azért ott van mellette mindig az egyik tyúk, aki valójában rendet vág a többi tyúk között, eldönti, melyik ehet először, s melyiknek kell kivárnia a sorát, miközben terelgeti, okítgatja a jércéket.

Néhány napja új szokást vezettünk be: több túrót veszünk a szomszéd faluból idejáró tejesembertől, mint amennyit amúgy csuszába, rétesbe, sós vagy édes derelyébe, palacsintába, stíriai metéltbe, túrógombócba, fánkba, körözöttbe teszünk, vagy csak úgy megesszük tejfellel-kaporral-kapribogyóval – férfiemberek persze ez utóbbi kettő nélkül, viszont sok cukorral nyakon öntve –, és egy-két marékkal mindig a szárnyasok elé szórunk belőle. Azóta egy helyett naponta két tojást kapunk, ami a téli, ínséges időkben meglehetősen erős gesztus az öt palóc kopasz-nyakútól. Gömbölyödnek is rendesen, bár elefántléptekkel még nem dübörögnek végig a kerti fövenyen, hasuk se ereszkedik, bőrük se laza, de jó húsban vannak, na. Itáliai kakasunk ugyanis amint meglátja kezünkben a túrót, kvartyogni kezd, amitől még a hátsó udvarrészben kapirgáló tyúkok is menten felénk iramodnak. Eközben úgy tesz, mintha a túrót egyenesen ő rendelte volna asszonyai kedvére: rátarti fejtartással tereli őket a fehér rögök felé, csak hadd egyenek, gömbölyödjenek, hadd kerekedjenek. S míg azok gyors egymásutánban kapkodják a fehérjedús táplálékot, ő maga mintha hivatalos vacsorán lenne, csak ímmel-ámmal kap oda egy-egy darabért.

Így van ez az állatvilágban, de legalábbis a jellemes itáliai kakasoknál mindenképp.