lelőhely;

2020-01-26 10:54:56

Színes, groteszk figurák

A műtárgy azonosításának legjobb módja, ha kézbe vesszük – a szentencia akkor született, amikor az Iparművészeti Múzeum szakértője a pinceraktárban leemelt a polcról egy porlepte csomagot, kibontotta, majd rájött, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon megvásárolt szecessziós csodaépítmény, az addig soha újra fel nem állított Bigot-pavilon egy darabját tartja a kezében.

Nagyjából így jártam én is, amikor nemrégiben kézbe vettem a szobrocskát, amelyet a tárgyszerű Olvasó lány névvel illettem magamban, mióta csak a zsibiről idekerült. Valahogy úgy képzeltem, korábban egy sztálinvárosi otthon Varia-polcán buzdított olvasásra a klasszikus sorozatok között. Most viszont, hogy megfordítottam, csodálkozva láttam rajta a szignót: „H. Ráhmer”.

Fogalmam sem volt róla, kit takar ez a név. De most már tudom.

Ráhmer Mária az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában tanulta a kerámiakészítést, és éppen csak betöltötte a tizennyolcat, amikor az Iparművészeti Múzeum karácsonyi vására idején már meg is emlékezett portékájáról Az Újság című napilap. Pontosabban a figyelemre méltónak és egyéninek minősített portékájukról, hiszen 1929-ben és ’30-ban Török Jánossal párban, Jean-Marie néven állítottak ki.

Ez a támogató jóindulat aztán végigkísérte Ráhmer Máriát az egész évtizeden: rendszerint Gádor Istvánnal, Gorka Gézával és Kovács Margittal osztozott a meleg hangú dicséreteken. Hol arról számoltak be a lapok, hogy József Ferenc királyi herceg és Anna királyi hercegnő vásárolta meg egy sárga kancsóját, hol meg arról, hogy a bécsi Kärtner Strassét szív alakú órája, a Budát és Pestet megjelenítő kerámia figuracsoportjai pedig Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Irodáját díszítik. Alakjait humorosnak és szellemesnek, stílusát egyéninek, anyaghasználatát kiforrottnak minősítették, és csak mutatóba akadt olyan bíráló hang – mint a Képes Krónika szerzőjéé -, amely a pásztorlegények, clownok, dzsesszzenészek eklektikáját a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének mélymagyar hímzéseivel ellenpontozta.

Egyvalami, pontosabban egyvalaki nem kísérte Ráhmer Máriát végig ezen az úton: Török János, akit apjától örökölt vitézi címe és tisztes jövedelme dacára 1936 őszén felakasztva találtak a Szentkirályi utcai Tanítók Háza fürdőszobájában. Tettének okára sosem derült fény.

Az évtized pedig kedvezett az iparművészeknek. Modern otthonok ezrei nőttek ki a földből, egész városnegyedek létesültek a korábbi kültelkeken, és az alacsonyabb belmagasságú, világos, átlátható terekbe passzoló korszerű bútorok mellé szinte kívánta a szem a kedves, ironikus és színes figurákat. Nem véletlen, hogy Ráhmer Mária az első műhelyét – amely az Iparművészeti Múzeum tőszomszédságában volt – 1933 karácsonya előtt egy elegáns bemutatóteremre cserélte a mai Balassi Bálint utcában, pár saroknyira csak Újlipótvárostól.

Ekkor már túl volt a Nemzeti Szalonon, ahol kiemelt kiállítóként mutathatta be munkáit, és ahol a temérdek elismerés mellett Jajczay János kritikáját is begyűjtötte: „Ráhmer Mária groteszk kerámiái ötletnélküliek, egyformák, unalmasak, Bécset utánzók. A vallásos érzületet is sértik. A Három királyok és Szűz Mária ilyen módon való ábrázolása torzszülemény, meggondolatlan, éretlen élc”. Más kérdés, hogy aligha osztották sokan ezt a felháborodást, hiszen a keramikus 1934 tavaszán a római magyar egyházművészeti kiállításon is szerepelt, és Aba-Novák Vilmos, Sztehlo Lili és Molnár C. Pál munkája mellett az ő egyik Madonnáját is megvásárolta Mussolini.

Ráhmer Mária egyébként egy igen szerteágazó és népes zsidó családból származott, édesapja, Ráhmer Mihály apósa vállalatánál, a mezőgazdasági gépek kereskedelmével foglalkozó Propper Samu Rt.-nél töltött be cégvezetői állást. Így aztán aligha lepett meg bárkit is, hogy amikor ’35 januárjában egymás után többször is betörték a műterem kirakatát, a keramikust Hartmann László kísérte el vőlegényi minőségben a rendőrségre tanúvallomást tenni. Hartmann Avigdor Vilmos és néhai felesége, Reismann Fanny egy hatalmas festékkereskedés, valamint némely bérházak tulajdonosaként ugyanazokba a körökbe tartozott, mint a Ráhmer família.

Legfeljebb azon hökkenhetett meg a pesti társaság, hogy Hartmann László, a híres autóversenyző és gyorsasági rekorder harmincöt évesen ilyen sebességgel megnősült. Igaz, ezt is a maga sajátos módján tette: 1935. április 21-én délben összeadták őket a Csengery utcában, a VII. kerületi elöljáróságon, majd még aznap este autóba ültek. Öt és fél hónapon át Ráhmer Mária csak akkor szállt ki a kocsiból, amikor a férje versenyzett vele: Hartmann tizenhárom Grand Prix-n indult el Európában és Észak-Afrikában, Ráhmer Mária pedig kihasználta a brüsszeli autóversenyt, és a világkiállításon átvette a kerámiáiért odaítélt aranyérmes díszoklevelet. Ezt a sikert legfeljebb akkor tudta lekörözni a férje, amikor Kolozsváron hajtott végig piros-fehér-zöldre festett Maseratiján, közvetlenül azután, hogy megnyerte a város körül rendezett versenyt. „Könnyező, síró csoportok vettek körül, és simogatták az autómat, öleltek engem” – nyilatkozta később.

Ráhmer Mária ezután hol a műhelyben dolgozott, hol a férjét kísérte a versenyekre, ahol ellátta a menedzseri teendőket, sőt színes tudósításokat, izgalmas versenybeszámolókat is küldött a lapoknak. 1938 májusában marasztalta először otthon a munkája. Éppen akkor, amikor a viharos szélben megrendezett tripoliszi versenyen Hartmann László kocsija összeütközött egy másik autóval, és a kizuhanó férfi gerinctörést szenvedett. Holttestét az olasz automobil-szövetség, a RACI autón szállította haza, versenyzőtársai gyász-fátyolos reflektorokkal kísérték a Kozma utcába.

Az iparművész a következő tavaszon műhelyét és bemutatótermét átköltöztette a Galamb utcába, aztán Párizsban telepedett le. 1942 végén tért haza, akkor azt írta róla a Nemzeti Újság, hogy „szinte férfias erővel alkot; Uz Bencéje az országos kiállítás egyik legbriliánsabb darabja”.

A következő hírünk az róla, hogy háború után eltemette az édesapját, új munkáival pedig „feltűnést keltett” az 1948-as egyházművészeti kiállításon. Egy évre rá már a húga, Lenke foglalta el a helyét a fazekasipari mestervizsga-bizottságban. Mária „Rahmer de Nagay” – Nágay Tibor divattervező felesége – lett előbb Párizsban, aztán Kanadában.

1987-ben egyszer még hazatért. Szervezett a kanadai magyar képzőművészeknek egy kiállítást, és részt vett Hartmann László szerény emléktáblájának felavatásán is, a Hungaroringen.