Színes, groteszk figurák

Publikálás dátuma
2020.01.26. 10:54

A műtárgy azonosításának legjobb módja, ha kézbe vesszük – a szentencia akkor született, amikor az Iparművészeti Múzeum szakértője a pinceraktárban leemelt a polcról egy porlepte csomagot, kibontotta, majd rájött, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon megvásárolt szecessziós csodaépítmény, az addig soha újra fel nem állított Bigot-pavilon egy darabját tartja a kezében. Nagyjából így jártam én is, amikor nemrégiben kézbe vettem a szobrocskát, amelyet a tárgyszerű Olvasó lány névvel illettem magamban, mióta csak a zsibiről idekerült. Valahogy úgy képzeltem, korábban egy sztálinvárosi otthon Varia-polcán buzdított olvasásra a klasszikus sorozatok között. Most viszont, hogy megfordítottam, csodálkozva láttam rajta a szignót: „H. Ráhmer”. Fogalmam sem volt róla, kit takar ez a név. De most már tudom. Ráhmer Mária az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában tanulta a kerámiakészítést, és éppen csak betöltötte a tizennyolcat, amikor az Iparművészeti Múzeum karácsonyi vására idején már meg is emlékezett portékájáról Az Újság című napilap. Pontosabban a figyelemre méltónak és egyéninek minősített portékájukról, hiszen 1929-ben és ’30-ban Török Jánossal párban, Jean-Marie néven állítottak ki. Ez a támogató jóindulat aztán végigkísérte Ráhmer Máriát az egész évtizeden: rendszerint Gádor Istvánnal, Gorka Gézával és Kovács Margittal osztozott a meleg hangú dicséreteken. Hol arról számoltak be a lapok, hogy József Ferenc királyi herceg és Anna királyi hercegnő vásárolta meg egy sárga kancsóját, hol meg arról, hogy a bécsi Kärtner Strassét szív alakú órája, a Budát és Pestet megjelenítő kerámia figuracsoportjai pedig Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Irodáját díszítik. Alakjait humorosnak és szellemesnek, stílusát egyéninek, anyaghasználatát kiforrottnak minősítették, és csak mutatóba akadt olyan bíráló hang – mint a Képes Krónika szerzőjéé -, amely a pásztorlegények, clownok, dzsesszzenészek eklektikáját a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének mélymagyar hímzéseivel ellenpontozta. Egyvalami, pontosabban egyvalaki nem kísérte Ráhmer Máriát végig ezen az úton: Török János, akit apjától örökölt vitézi címe és tisztes jövedelme dacára 1936 őszén felakasztva találtak a Szentkirályi utcai Tanítók Háza fürdőszobájában. Tettének okára sosem derült fény. Az évtized pedig kedvezett az iparművészeknek. Modern otthonok ezrei nőttek ki a földből, egész városnegyedek létesültek a korábbi kültelkeken, és az alacsonyabb belmagasságú, világos, átlátható terekbe passzoló korszerű bútorok mellé szinte kívánta a szem a kedves, ironikus és színes figurákat. Nem véletlen, hogy Ráhmer Mária az első műhelyét – amely az Iparművészeti Múzeum tőszomszédságában volt – 1933 karácsonya előtt egy elegáns bemutatóteremre cserélte a mai Balassi Bálint utcában, pár saroknyira csak Újlipótvárostól.
Ekkor már túl volt a Nemzeti Szalonon, ahol kiemelt kiállítóként mutathatta be munkáit, és ahol a temérdek elismerés mellett Jajczay János kritikáját is begyűjtötte: „Ráhmer Mária groteszk kerámiái ötletnélküliek, egyformák, unalmasak, Bécset utánzók. A vallásos érzületet is sértik. A Három királyok és Szűz Mária ilyen módon való ábrázolása torzszülemény, meggondolatlan, éretlen élc”. Más kérdés, hogy aligha osztották sokan ezt a felháborodást, hiszen a keramikus 1934 tavaszán a római magyar egyházművészeti kiállításon is szerepelt, és Aba-Novák Vilmos, Sztehlo Lili és Molnár C. Pál munkája mellett az ő egyik Madonnáját is megvásárolta Mussolini. Ráhmer Mária egyébként egy igen szerteágazó és népes zsidó családból származott, édesapja, Ráhmer Mihály apósa vállalatánál, a mezőgazdasági gépek kereskedelmével foglalkozó Propper Samu Rt.-nél töltött be cégvezetői állást. Így aztán aligha lepett meg bárkit is, hogy amikor ’35 januárjában egymás után többször is betörték a műterem kirakatát, a keramikust Hartmann László kísérte el vőlegényi minőségben a rendőrségre tanúvallomást tenni. Hartmann Avigdor Vilmos és néhai felesége, Reismann Fanny egy hatalmas festékkereskedés, valamint némely bérházak tulajdonosaként ugyanazokba a körökbe tartozott, mint a Ráhmer família. Legfeljebb azon hökkenhetett meg a pesti társaság, hogy Hartmann László, a híres autóversenyző és gyorsasági rekorder harmincöt évesen ilyen sebességgel megnősült. Igaz, ezt is a maga sajátos módján tette: 1935. április 21-én délben összeadták őket a Csengery utcában, a VII. kerületi elöljáróságon, majd még aznap este autóba ültek. Öt és fél hónapon át Ráhmer Mária csak akkor szállt ki a kocsiból, amikor a férje versenyzett vele: Hartmann tizenhárom Grand Prix-n indult el Európában és Észak-Afrikában, Ráhmer Mária pedig kihasználta a brüsszeli autóversenyt, és a világkiállításon átvette a kerámiáiért odaítélt aranyérmes díszoklevelet. Ezt a sikert legfeljebb akkor tudta lekörözni a férje, amikor Kolozsváron hajtott végig piros-fehér-zöldre festett Maseratiján, közvetlenül azután, hogy megnyerte a város körül rendezett versenyt. „Könnyező, síró csoportok vettek körül, és simogatták az autómat, öleltek engem” – nyilatkozta később. Ráhmer Mária ezután hol a műhelyben dolgozott, hol a férjét kísérte a versenyekre, ahol ellátta a menedzseri teendőket, sőt színes tudósításokat, izgalmas versenybeszámolókat is küldött a lapoknak. 1938 májusában marasztalta először otthon a munkája. Éppen akkor, amikor a viharos szélben megrendezett tripoliszi versenyen Hartmann László kocsija összeütközött egy másik autóval, és a kizuhanó férfi gerinctörést szenvedett. Holttestét az olasz automobil-szövetség, a RACI autón szállította haza, versenyzőtársai gyász-fátyolos reflektorokkal kísérték a Kozma utcába. Az iparművész a következő tavaszon műhelyét és bemutatótermét átköltöztette a Galamb utcába, aztán Párizsban telepedett le. 1942 végén tért haza, akkor azt írta róla a Nemzeti Újság, hogy „szinte férfias erővel alkot; Uz Bencéje az országos kiállítás egyik legbriliánsabb darabja”. A következő hírünk az róla, hogy háború után eltemette az édesapját, új munkáival pedig „feltűnést keltett” az 1948-as egyházművészeti kiállításon. Egy évre rá már a húga, Lenke foglalta el a helyét a fazekasipari mestervizsga-bizottságban. Mária „Rahmer de Nagay” – Nágay Tibor divattervező felesége – lett előbb Párizsban, aztán Kanadában. 1987-ben egyszer még hazatért. Szervezett a kanadai magyar képzőművészeknek egy kiállítást, és részt vett Hartmann László szerény emléktáblájának felavatásán is, a Hungaroringen.
Szerző
Témák
lelőhely

Erdélyi Eszkimó Péter: Kukukk madár szalonnája

Publikálás dátuma
2020.01.25. 20:55

Hivatalos levelet kapott Varga István. Autoritatea fiscală volt a titokzatos feladó. Mivel csupán két éve történt meg az impériumváltás, Pista sem tanult meg oláhul. A szinte teljesen magyar nyelvű kalotaszegi környezetben a maroknyi román lakosság is anyanyelvi szinten beszélt magyarul. A levelet végül a sztánai pap fordította le. Kiderült, hogy Pistát a bánffyhunyadi adóhivatal várja vendégül, mert „impozit” elmaradása van. – Jámbor! Mozsár! – hajtotta ki Pista a bikáját és az ökrét, hogy a szekere elébe fogja. A következő, keddi napot választotta az utazásra, mert ilyenkor tartották a hunyadi heti vásárt. Felültette a szekérre a család apraját-nagyját, hogy amíg a hivatalban végzi dolgát, az asszonyok áruljanak valamit, jussanak egy kis pénzhez, a gyerekek pedig világot lássanak. – Csá kedves, csá! – suhintott a két lomha jószág közé bőrostorával Pista. A szekér elindult Bánffyhunyad irányába. A hivatalban azonban magyarul semmit nem értő olténiai tisztviselő fogadta Pistát, tolmácsot kellett keríteni, hogy tisztázzák a helyzetet. – Te, asszony, alig értette meg ez a regáti adóbeszedő, hogy én a Bápó Varga István vagyok, nem a másik, hiszen a faluban él még egy másik Varga István, akinek, igaz, nincs gúnyneve, de bizony neki vannak adóelmaradásai, nem nekem – panaszkodott már odahaza feleségének a megjáratott Pista. – Nem tudja mi az, hogy gúnynév, amely szerint különbséget teszünk egymást között, mert az irataiban csak a hivatalos nevek szerepelnek! – folytatta felháborodottan Pista. – Ne is törődj vele Pista, lezárult az ügyed – igyekezett megnyugtatni férjét Rózsa. Rózsi már tizenkét éve élt a kis Sztána faluban. Egy mezőségi mezővárosból származott. Székről. Megismerte az új faluját és mivel takaros, dolgos asszony volt, a falu is elismerte őt. – Pista, mondd, miért használnak nálatok ilyen furcsa gúnyneveket? Pajszi, Kolléga, Vótbíró, Finánc, Pugyi, Piciri, Kökény, vagy itt vannak a Mitugrászok, vagy Dikmók, akik végül egy családban egyesültek. Hogyan kapták ezeket a neveket? – érdeklődött az asszony, miközben témát váltott, de mégis maradt a gúnyneveknél. – A Mitugrász egy lakodalomban a cigánybanda elé pattant és azt kezdte énekelni, hogy „Ki vagyok én, ki vagy te?” miközben figurázott. Mindezt a mulatság legelején. Persze, hogy a násznép felfigyelt rá, hogyan rúg ki a hámfából és azonnal gúnynevet aggatott rá. Minek ugrált még a tánc előtt? Így lett „mit ugrálsz”-ból, Mitugrász – kacagott Pista. – És mit jelent a Dikmó név? – kérdezősködött tovább Rózsa. – Dikmó egy keresztelőn szólt oda a tetvészkedő cigány muzsikusokra hangosan cigányul, hogy a vendégsereg is meghallja, hogy nézzenek oda, mit csinálnak. Magyarul: nézz oda, ember! Vagyis dik mo! Így ragadt rá a Dikmó név – mosolyog Pista. – És mi a szomszédunk, Kukukk Császár István története? – kezdte élvezni férje meséit Rózsa. – Úgy tudom, már a harmadik nemzedék óta egyformán Császár Istvánnak hívják őket. A nagyapja kapta a Kukukk gúnynevet még annak idején, amikor Basa nagygazdánál napszámban dolgozott. A munkájáért egy véka tengerit, egy véka búzát, egy liter szilvapálinkát és fél tábla szalonnát kapott. Pontosabban a szalonnát majd akkor vehette át, amikor a kakukkmadár először megszólal, hiszen akkorra érik be. Te is tudod, hogy a disznót télen vágjuk, akkor sózzuk, füstöljük a szalonnáját, amely kora tavaszra érik be. – Így sem értem, Pista, miért ragadt rá ez a madárnév? – faggatózott tovább Rózsa. – Császár István nem kapta meg azonnal a szalonnáját, de szegény emberként fűlt rá a foga erősen. Éhes volt. Végül úgy döntött az öreg Császár, hogy felmászik a Basa kertjében álló fára és maga fog kakukkolni. Meg is tette, majd bekopogott a gazdához, azzal a kérdéssel, hogy hallotta-e Basa a kakukkmadár hangját. Mire Basa csak ennyit válaszolt, „nem csak hallottam fiam, de láttam is a jómadarat…”
Témák
gúnynév Kakukk

Régi idők telefonja

Publikálás dátuma
2020.01.25. 17:28

Fotó: Adományozó: Magyar Rendőr / Fortepan
Budapesten jóformán mindenki tudta, hogy az egyéni előfizetők névsorát minden évben egy Aba vezetéknevű előfizető nyitja. Nehéz lett volna vele konkurálni.
Tulajdonképpen azzal kellene kezdenem, hogy a telefont már a régi rómaiak is ismerték. De hát ez nem volna igaz. Sőt! Amit az unokáim valószínűleg nem hinnének el, ám akkor is tény: évszázadokkal a római kor után, Árpád apánknak és kacagányos vitézeinek sem volt még okostelefonjuk, amikor a kockát elvetve áthágtak a Vereckei-hágón. Nagyszüleim elbeszéléséből tudom, hogy az ő idejükben még a kisasszonytól kellett kérni valamely állomás kapcsolását, és ez így maradt mindaddig, és még egy jó ideig azután is, hogy Puskás Tivadar feltalálta az automata telefonközpontot. Szüleimtől hallottam, hogy az ő idejükben Budapesten öt számjegyből állt a telefonszám, de ez – hála az előfizetői létszám növekedésének – már vagy nyolcvan évvel ezelőtt hatra bővült. Ezt kellett tárcsázni Budapesten. (Vajon az unokák tudják-e, hogy mire szolgált a telefonon a tárcsa?) Faluhelyen azonban – és erre már jómagam is emlékszem – alig néhány évtizeddel ezelőtt sem működött még automata központ. Ott tekerni kellett a készülék kurbliját, és a központból jelentkező kisasszonyt szóban kérni a kapcsolásra. Sőt, ki hinné, alig negyven évvel ezelőtt, amikor tudósítóként New Yorkban dolgoztam, ugyancsak a kisasszony (odaaát: operator) kapcsolta (jó esetben tíz, rossz esetben ötven perc múlva) Budapestet és viszont? Hol volt még akkoriban távtárcsázás! (Persze volt, ahol volt, például az Egyesült Államokon belül, de nem nálunk. Még ha az ember Budapestről akár csak Ceglédet is hívta, az is interurbán – városközi – beszélgetésnek számított, és hosszasan kellett várni, amíg a kisasszony kapcsolta a hívott számot.) Megjegyzem, ha New Yorkban a frissen érkezett személy telefont igényelt a megfelelő társaságtól, azt még aznap, legkésőbb másnap kihozták a lakására és bekapcsolták a hálózatba. Legfeljebb csak azt kérdezték meg tőle, hogy milyen színű készüléket óhajt. Idehaza az átkosban – nagyon indokolt vagy annak vélt eseteket leszámítva – akár évtizedekig is várhatta az állampolgár, hogy saját telefonhoz jusson. Igaz, nyilvános telefon jóformán minden köpésnél működött, ha működött. Ahhoz, hogy beszéljünk is rajta, egy húszfillérest, illetve később egy tantusz névre hallgató, speciálisan e célra vert érmét kellett a nyílásába beledobni, amely kapcsoláskor visszavonhatatlanul a készülék mélyebb zugaiba zuhant. (Innen a kifejezés: leesik a tantusz). Minden fülkében a készülék mellett/alatt ott volt a telefonkönyv – manapság ez hihetetlennek tűnhet – rendszerint csonkítatlanul. Ennek a könyvnek egyébként az volt a hivatalos neve, hogy „A budapesti egységes hálózat betűrendes távbeszélő névsora”. A távbeszélő szó olyan volt (vagy talán máig is olyan), mint például a dohányáruda, amely csak a kincstári irományokban létezik. Így csak írják, de – a magyarosítók minden nemes szándéka ellenére is – telefonnak, illetve trafiknak ejtik. (Nem is szólva arról, hogy a telefonhálózatot birtokló postának ez az évről-évre vastagodó kiadványa rengeteg figyelemre méltó dolgot tartalmaz a géperejű bérkocsiról, amely nem más, mint közönséges taxi.) Visszatérve a telefonkönyvre, tartalmazott. Budapesten jóformán mindenki tudta, hogy az egyéni előfizetők névsorát minden évben egy Aba vezetéknevű előfizető nyitja. Nehéz lett volna vele konkurálni. Akadtak azonban ebben a könyvben sokkal ritkább nevek is. Például Romolhatatlan Lajos dohánykisárus, vagy Odabasich (ejtsd: odabaszics) Gézáné, az ostoba telefonviccek egyik első számú céltáblája. A szerencsétlen hölgyet ugyanis hol nappal, hol éjszaka hívogatták azzal a kérdéssel, hogy „Hova baszics, nagyságos asszony?” Voltak ugyan a névsorban nem szereplő titkos számok is, de azért külön kellett fizetni, hogy egy előfizető ne kerüljön be a telefonkönyvbe. És valószínűleg csak nagyon-nagyon nagy urak engedték meg maguknak, hogy elkerüljék az előfizetők jegyzékét. A „h” betűnél például nyilván hiába kerestük volna vitéz nagybányai Horthy Miklóst vagy Habsburg József főherceget. Ezzel szemben számos politikust, őrgrófot, írót, színészt meg lehetett találni benne névvel, lakcímmel. („Kodály Zoltán. VI. Andrássy út 89.”) Sőt, akkoriban direkt létezett egy olyan kategória is, hogy telefonszínésznő. Az egy olyan hölgy volt, aki valóban csak a telefonkönyvben űzte ezt a mesterséget, mert az életben egy egészen másikat űzött és színpadot csak a nézőtérről látott. Ha egy előfizető módosítást kért nevéhez a telefonkönyvben, elegendő volt egy rövidke levélben igényelnie ezt a szóban forgó jegyzék szerkesztőitől. Tréfás kedvű polgártársai a ’30-as években egyszer egy nyilaskeresztes-párti politikus nevében azt kérték a telefonkönyv szerkesztőitől, hogy neve és foglalkozása („országgyűlési képviselő”) után még azt is tüntessék fel, hogy „az óbudai hitközség metszője, a Tóhesz c. folyóirat szerkesztője”. (Gyengébbek kedvéért: a tóhesz jiddisül ülepet jelent.) És a következő évi kiadásban ez valóban így is jelent meg.
Én anekdotának, városi legendának hittem ezt mindaddig, amíg – ez már a ’70-es években történt – arra nem vetemedtem, hogy egy általam nem kedvelt kollégám nevében kértem a telefonkönyv-szerkesztőségtől: nevem után a foglalkozásom ne egyszerűen újságíróként, hanem főszerkesztőként szerepeljen. Hadd nevesse a szakma! Nem hittem benne, de a következő évi telefonkönyvben valóban ez állt a neve után. Ám amire végképp nem számítottam, a kipécézni vélt kolléga, noha nyilvánvalóan tudomást szerzett a galádságról, nem bánta, nem kért törlést, ugyanis a telefon névjegyzékben a következő években változatlanul ott ékeskedett a magasabb, általa áhított rang: főszerkesztő.