Tulajdonképpen azzal kellene kezdenem, hogy a telefont már a régi rómaiak is ismerték. De hát ez nem volna igaz. Sőt! Amit az unokáim valószínűleg nem hinnének el, ám akkor is tény: évszázadokkal a római kor után, Árpád apánknak és kacagányos vitézeinek sem volt még okostelefonjuk, amikor a kockát elvetve áthágtak a Vereckei-hágón.
Nagyszüleim elbeszéléséből tudom, hogy az ő idejükben még a kisasszonytól kellett kérni valamely állomás kapcsolását, és ez így maradt mindaddig, és még egy jó ideig azután is, hogy Puskás Tivadar feltalálta az automata telefonközpontot. Szüleimtől hallottam, hogy az ő idejükben Budapesten öt számjegyből állt a telefonszám, de ez – hála az előfizetői létszám növekedésének – már vagy nyolcvan évvel ezelőtt hatra bővült. Ezt kellett tárcsázni Budapesten. (Vajon az unokák tudják-e, hogy mire szolgált a telefonon a tárcsa?) Faluhelyen azonban – és erre már jómagam is emlékszem – alig néhány évtizeddel ezelőtt sem működött még automata központ. Ott tekerni kellett a készülék kurbliját, és a központból jelentkező kisasszonyt szóban kérni a kapcsolásra. Sőt, ki hinné, alig negyven évvel ezelőtt, amikor tudósítóként New Yorkban dolgoztam, ugyancsak a kisasszony (odaaát: operator) kapcsolta (jó esetben tíz, rossz esetben ötven perc múlva) Budapestet és viszont? Hol volt még akkoriban távtárcsázás! (Persze volt, ahol volt, például az Egyesült Államokon belül, de nem nálunk. Még ha az ember Budapestről akár csak Ceglédet is hívta, az is interurbán – városközi – beszélgetésnek számított, és hosszasan kellett várni, amíg a kisasszony kapcsolta a hívott számot.) Megjegyzem, ha New Yorkban a frissen érkezett személy telefont igényelt a megfelelő társaságtól, azt még aznap, legkésőbb másnap kihozták a lakására és bekapcsolták a hálózatba. Legfeljebb csak azt kérdezték meg tőle, hogy milyen színű készüléket óhajt. Idehaza az átkosban – nagyon indokolt vagy annak vélt eseteket leszámítva – akár évtizedekig is várhatta az állampolgár, hogy saját telefonhoz jusson.
Igaz, nyilvános telefon jóformán minden köpésnél működött, ha működött. Ahhoz, hogy beszéljünk is rajta, egy húszfillérest, illetve később egy tantusz névre hallgató, speciálisan e célra vert érmét kellett a nyílásába beledobni, amely kapcsoláskor visszavonhatatlanul a készülék mélyebb zugaiba zuhant. (Innen a kifejezés: leesik a tantusz). Minden fülkében a készülék mellett/alatt ott volt a telefonkönyv – manapság ez hihetetlennek tűnhet – rendszerint csonkítatlanul. Ennek a könyvnek egyébként az volt a hivatalos neve, hogy „A budapesti egységes hálózat betűrendes távbeszélő névsora”. A távbeszélő szó olyan volt (vagy talán máig is olyan), mint például a dohányáruda, amely csak a kincstári irományokban létezik. Így csak írják, de – a magyarosítók minden nemes szándéka ellenére is – telefonnak, illetve trafiknak ejtik. (Nem is szólva arról, hogy a telefonhálózatot birtokló postának ez az évről-évre vastagodó kiadványa rengeteg figyelemre méltó dolgot tartalmaz a géperejű bérkocsiról, amely nem más, mint közönséges taxi.)
Visszatérve a telefonkönyvre, tartalmazott. Budapesten jóformán mindenki tudta, hogy az egyéni előfizetők névsorát minden évben egy Aba vezetéknevű előfizető nyitja. Nehéz lett volna vele konkurálni. Akadtak azonban ebben a könyvben sokkal ritkább nevek is. Például Romolhatatlan Lajos dohánykisárus, vagy Odabasich (ejtsd: odabaszics) Gézáné, az ostoba telefonviccek egyik első számú céltáblája. A szerencsétlen hölgyet ugyanis hol nappal, hol éjszaka hívogatták azzal a kérdéssel, hogy „Hova baszics, nagyságos asszony?” Voltak ugyan a névsorban nem szereplő titkos számok is, de azért külön kellett fizetni, hogy egy előfizető ne kerüljön be a telefonkönyvbe. És valószínűleg csak nagyon-nagyon nagy urak engedték meg maguknak, hogy elkerüljék az előfizetők jegyzékét. A „h” betűnél például nyilván hiába kerestük volna vitéz nagybányai Horthy Miklóst vagy Habsburg József főherceget. Ezzel szemben számos politikust, őrgrófot, írót, színészt meg lehetett találni benne névvel, lakcímmel. („Kodály Zoltán. VI. Andrássy út 89.”) Sőt, akkoriban direkt létezett egy olyan kategória is, hogy telefonszínésznő. Az egy olyan hölgy volt, aki valóban csak a telefonkönyvben űzte ezt a mesterséget, mert az életben egy egészen másikat űzött és színpadot csak a nézőtérről látott.
Ha egy előfizető módosítást kért nevéhez a telefonkönyvben, elegendő volt egy rövidke levélben igényelnie ezt a szóban forgó jegyzék szerkesztőitől. Tréfás kedvű polgártársai a ’30-as években egyszer egy nyilaskeresztes-párti politikus nevében azt kérték a telefonkönyv szerkesztőitől, hogy neve és foglalkozása („országgyűlési képviselő”) után még azt is tüntessék fel, hogy „az óbudai hitközség metszője, a Tóhesz c. folyóirat szerkesztője”. (Gyengébbek kedvéért: a tóhesz jiddisül ülepet jelent.) És a következő évi kiadásban ez valóban így is jelent meg.
Én anekdotának, városi legendának hittem ezt mindaddig, amíg – ez már a ’70-es években történt – arra nem vetemedtem, hogy egy általam nem kedvelt kollégám nevében kértem a telefonkönyv-szerkesztőségtől: nevem után a foglalkozásom ne egyszerűen újságíróként, hanem főszerkesztőként szerepeljen. Hadd nevesse a szakma! Nem hittem benne, de a következő évi telefonkönyvben valóban ez állt a neve után. Ám amire végképp nem számítottam, a kipécézni vélt kolléga, noha nyilvánvalóan tudomást szerzett a galádságról, nem bánta, nem kért törlést, ugyanis a telefon névjegyzékben a következő években változatlanul ott ékeskedett a magasabb, általa áhított rang: főszerkesztő.
