2016. június 18. Az észak-olaszországi Iseo-tó felületén 70 ezer négyzetméternyi sáfránysárga elemből egy hatalmas, csavart Y alakú sétány állt össze, ami a tó kis szigetét köti össze a szárazföld két pontjával.
A világhírű, bolgár származású, gigantikus méretű landart munkáiról ismert Christo már a hetvenes évek óta tervezett valami ehhez hasonlót: egy vízen lebegő, óriási dokkrendszert, ami meghazudtolni látszik a vízen járás lehetetlenségét. Az olasz Alpok lábánál fekvő Iseói-tó tükrén végül 226 ezer darab, nagy sűrűségű polietilénkockából épült meg a „The Floating Piers” (Lebegő Pillérek) néven ismertté vált mű, ami a San Paolo szigetet kötötte össze két parti településsel.
Már az első öt napban több mint negyed millióan látogatták az ingyenes látványosságot, amin persze nem lehetett meglátni, mennyi kudarc, viharos fordulat, krimibe illő izgalom övezte a projektet, amíg az évtizedes tervezgetéstől vagyonokba kerülő valóság lett. (Christo és Jeanne-Claude már 1970-ben elkezdtek tervezgetni, eredeti helyszínként argentin és uruguay-i tengeri folyótorkolatok éppúgy felmerültek, mint később a tokiói öböl.)
Művészet ez vagy üzlet, tehetség vagy ügyesség? A 22 hónapig készülő projekt a becslések szerint végül 17 millió dollárba került, hozzá összesen 220 darab, hat tonnás horgonyt telepítettek az alpesien mély tó talajába, amihez az aranyba hajó nejlonszövettel bevont pillérkockát rögzítették. A „The Floating Piers 1,2 millió látogatót vonzott – naponta átlagosan 75 ezret – 2016-ban ez volt a világ leglátogatottabb kortárs „kiállítása” megelőzve a New York-i Metropolitan vagy a párizsi Orsay Múzeum nagyszabású kiállításait is.
Az egész folyamatról látványos dokumentumfilm is készült, amit a hétvégén a BIDF, azaz a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében lehet megnézni. A világ legrangosabb dokumentumfilmjeiből válogató fesztivál az egyetlen ilyen nemzetközi verseny Magyarországon, ahol a közönség találkozhat a filmek alkotóival – és persze a Walking on Water (Úszó sétány) című doku mellett más, jobbnál-jobb non fiction filmeket is láthat. Ilyen például az Oscar-esélyes Mézkirálynő is, egy különös, egyszerre meditatív és ökológiai mese egy macedón méhész asszonyról. Az ötvenes éveiben járó asszony méhei a hegyoldalban, a sziklák között fészkelnek, amiket varázsigéket duruzsolva gondoz – aztán az időtlen békébe beköltözik a Ma egy vándorló család gépeivel, 150 tehén bőgésével és hét kisgyerek zsivajával. Hatidze alkalmazkodni próbál, de a végkifejlet egyszerre lesz konkrét és szimbolikus, ami egy eltűnő, a természettel harmóniában élő világ végén játszódik.
A német Belépés csak férfiaknak viszont egy sajátos férfiközösséget mutat be, a középkorú, tetovált férfiak minden áldott kedden söröznek, heccelik egymást és pajzán rockslágereket énekelnek - egy nőktől mentes övezetben engedik ki Aztán itt is nem várt fordulat jön, egyikükről kiderül, csak kevés ideje van hátra, ők pedig minden idők legnagyobb és legabszurdabb koncertjére készülnek: a legendás a Black Sabbath előzenekaraként lépnek majd fel. Szóval már mától érdemes a BIDF dokumentumfilmjei közül válogatni, mert ez csak három példa a kínálatból.
