A vidék a város ellen

Magyarországon az egyik legfontosabb probléma a város-vidék törésvonal. Erre a 2019-es önkormányzati választás világított rá. Ám ha azt gondoljuk, ez csak Magyarországon vagy csak Európában egy megosztó törésvonal, akkor tévedünk!

Bármilyen furcsa, az egyik legmélyebb város-vidék törésvonal az Egyesült Államokat metszi ketté, gyakorlatilag már a függetlenségi háború óta (amikor a függetlenség másnapján, 1786-1787-ben egy veterán vezetésével amerikai farmerek föllázadtak a Kongresszus ellen). Az amerikai pártrendszerben mindig alakultak olyan pártok, amelyek becsatornázták a megbántott vidéki kisember elitellenes indulatát (és az elitellenesség könnyen konvertálódott adott esetben városellenességgé). Ennek a város-vidék, illetve társadalom-elit kettős ellentétnek kialakult egy Észak-Dél metszete az 1830-50-es években, amelyben a déli agrártársadalom számára a túliparosodott, túlvárosiasodott Észak jelentette a „zsarnokoskodó” politikai elitet.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az amerikai politikai rendszer képes kezelni a társadalmi válságokat. Ennek oka részben a fékek és ellensúlyok rendszerében gyökerezik. A politikai hatalom nagymértékű diffúziója, hálózatos jellege (megosztottsága az államok, a települések és a szövetségi kormányzat között, valamint a szövetségi végrehajtó hatalom és törvényhozás, a tagállami végrehajtó hatalom és törvényhozás, valamint a bírósági rendszer között) jobban képes orvosolni az egyéni elégedetlenséget, pusztán azáltal, hogy egyes feladatkörök a tagállamokhoz, mások a szövetségi kormányzathoz, megint mások a megyékhez és adott településekhez delegálódnak. Ennek révén a felelősség is megoszlik. Másrészt az a tény, hogy az Egyesült Államok szilárd értékrendet ír elő minden tagja számára (pl. hazafias és demokratikus nevelés, az amerikai nemzeti szimbólumok tisztelete), egyértelművé teszi, hogy az amerikaiak származásra, születésre és lakóhelyre tekintet nélkül lojalitással tartoznak bizonyos intézményeknek (zászló, az elnök intézménye).

Emellett Samuel Huntington nagy fontosságot tulajdonít az amerikai szocializációban az ún. „magkultúrának”. Ebbe sorolja az angol nyelvűséget a közéletben, a mobilitás tiszteletét, a küzdőszellemet és a fair play-t. Bárki szabadon vallhatja az amerikai alapító atyáknak, sőt a puritán honszerzőknek tulajdonított értékeket anélkül, hogy származása, saját etnikai vagy regionális közössége hagyományainak megtagadására lenne kényszerítve.

Nem mellékes körülmény, hogy az amerikai rendszer mindig képes volt a megújulásra. Amikor a XIX. század végén sok értelmiségi úgy érezte, hogy az amerikai politikai rendszer válságba került, mert a pártok túlzottan eltávolodtak a néptől, és kitartottjaivá váltak lobbicsoportoknak, üzleti érdekeknek, a populista mozgalom fölvetette a népszavazás intézményét és az előválasztást. Azóta a népszavazások a legtöbb amerikai államban beépültek a helyi politikai hagyományba, az előválasztást pedig maguk a nagy pártok is gyakorolják. Ezekkel a demokratikus reformokkal le lehetett csillapítani a társadalmi reformerek elégedetlenségét. Nem véletlen, hogy a Populista Párt – úgy is mint a „vidék”, az amerikai kisváros és falu pártja – vereséget szenvedett a választásokon, ám sikerült hosszú távon hozzájárulnia az amerikai pártrendszer és alkotmányos rendszer megerősítéséhez.

A populista hagyomány őrzésére alakult pártok színre lépésének helyszíne Minnesota állam volt. 1918-ban itt alakult meg a Minnesotai Farmer-Munkás Párt, amely a Populista Párthoz hasonlóan balközép pozíciót foglalt el a korabeli amerikai pártrendszerben. Amíg önállóan működött, vagyis 1944-ig a párt stabilan az első vagy második legerősebb politikai szervezet volt, legalábbis választási eredményeit tekintve. Nem meglepő módon az 1929-ben kezdődő nagy világgazdasági válság hatására a párt növelte szavazatainak számát, és 1931-től 1936-ig a párt adta az állam kormányzóját, a félig norvég, félig svéd Floyd Bjornstjerne Olson személyében. Baloldali, de kifejezetten a vidéki lakosság érdekeit védő pártról van szó, miként Minnesota lakosságának jelentős része is falun és farmokon élt.

1944-ben a Minnesotai Farmer-Munkás Párt egyesült a Minnesotai Demokrata Párttal, és fúzióból megszületett a Minnesotai Demokrata-Farmer-Munkás Párt, amely lényegében az országos Demokrata Párt helyi szervezetének felelt meg. A szervezet több alkalommal jutott annak küszöbére, hogy ő adja az Egyesült Államok elnökét. 1968-ban, miután Lyndon B. Johnson bejelentette, hogy nem indul el a választáson, és azt követően, hogy Robert Kennedyt lelőtték, a Demokrata Párt chicagói elnökjelölő konvenciója Hubert Horatio Humphrey-t választotta meg a párt elnökjelöltjének.

A déli demokrata vidéki hátország egyre elégedetlenebb volt a Demokrata Párttal, a polgárjogi törvények, általában a párt Johnsonnal kezdődő balra tolódása miatt. George Wallace, a déli fajvédők kedvence, a fehér szupremácia fő hangadója egyre népszerűbb lett. Humphrey és Wallace személyét úgy is fölfoghatjuk, mint az amerikai vidéki populizmus két ágának képviselőjét: Humphrey a mozgalom eredeti szociális céljait képviselte, míg Wallace a búvópatakszerűen mindig jelenlévő rasszista politikát, amely válságok idején föl-föltört. A harmadik jelölt, a republikánus Nixon a maga módján a populizmus egy harmadik változatát képviselte: az ő populizmusa a középosztályra, a „csendes többségre” hivatkozott, és ha a Demokrata Párt kiterjesztette a szövetségi kormányzatot, hát ő meghirdette az „új föderalizmus” jelszavát.

Humphrey, Wallace és Nixon között dőlt el tehát a meccs. Az elit szemszögéből nézve mindhárman populisták voltak, bár másként. Humphrey baloldali populista volt, a Johnson-féle Nagy Társadalom modelljének támogatója. Wallace a déli fehér munkásosztály képviselőjeként lépett föl, és ostorozta a szegregáció megszüntetését. Társadalmi elveiben baloldali volt, az afroamerikaiak egyenjogúságát tekintve ultrakonzervatív. Nixon pedig egy pragmatikus populizmust képviselt: nem egyik vagy másik társadalmi réteg vagy osztály képviseletét, hanem az ún. „csendes többség” érdekeinek érvényesítését hangoztatta. Arra a „csendes többségre” hivatkozott, amelynek elege van a Demokrata Párt ámokfutásából.

1968 tehát a vidéki szavazókat megcélzó populisták harcát hozta el az amerikai belpolitikában. A baloldali populizmus lendülete kifulladt, a szegregációpárti populizmus meg már tarthatatlan volt. Győzött tehát Nixon, annak ellenére, hogy elveit és őt magát is a szavazók jelentős része ellenfeleihez képest súlytalannak érezte. A „se hús, se hal” Nixon volt azonban az a személy, akire a konzervatív irányba forduló amerikai kisvárosi és falusi kisemberek jelentős része várt. A populizmus közben elveszítette eredeti értékét, és mindinkább leegyszerűsödött a „vidéki Amerika” képviseletére. Az új generáció, amely hatalomra került a Demokrata Pártban, és balra tolta, nem tudott mit kezdeni ezzel az örökséggel.

Demokrata párti populista még egyszer került a Fehér Házba, Jimmy Carter személyében. Carter a populista vonzódást részben a személyzeti politikájával is kifejezte: a populizmus őshazájából, Minnesotából való Walter Mondale-t választotta alelnöknek. Carter vidéki farmerlegényként viselkedett a Fehér Házban, részben ezzel szimpatikus lett sok átlagos állampolgár számára. Ám ő túl vidéki, túl konzervatív volt a Demokrata Párt elitje ízlésének.

Mondale 1984-ben megpróbálkozott az elnökjelöltséggel, de a reagani gőzhengerrel szemben ekkor már nem volt esélye. Carter óta a Republikánus Párt szerezte meg az amerikai vidék szavazatainak túlnyomó részét. Ám ettől az amerikai rendszer nem omlott össze, hanem kialakult egy természetes tagoltság – amely korábban is létezett, csak éppen akkor a „vidéki Amerika” döntő részben a Demokrata Pártra voksolt.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa