Elérni a készpénzes lapzártát - Zeke Gyulával a szerencsejátékos Palásthy Marcellről beszélgettünk

Kártya, lóverseny, kávéház. A XX. század első harmadának pesti szentháromsága. Főleg ezekről írt – hiszen ezekben élt – a kor elfeledett hírlapírója, Palásthy Marcell. „Neve és életműve a teljes ismeretlenségbe süllyedt volna, ha Kellér Andor (…) 1956-os esszéje, a Palásthy titka ki nem emeli onnan” – írja könyvében Zeke Gyula. Így aztán az ő révén egy olyan emberről és koráról, az őt körülvevő polgári világról tudhatunk meg egy sor fontos dolgot, akiről és amiről fogalmunk sem lett volna, ha a kiváló filológus-író, a pesti kávéházak ismerője és monográfusa nem szeret bele egy csodálatos novellába, és nem ered a nyomába e különös figura írásainak.

Furcsa, de ahogy a Kellér-novellát és az utána következő Palásthy-írásokat olvastam, úgy éreztem, mintha Palásthy nem is létezne, csak egy kitalált kor kitalált szereplője volna, akit egy kiváló író stílusparódiái keltenek életre, hogy rajta keresztül beszélhessen egy letűnt korról.

Pedig ez nem fikció, az ilyesmi Kellértől is, tőlem is távol áll. Ahogyan az előszóban írom is, az egész avval a csodaszép Kellér Andor-szöveggel kezdődött. Kellér amúgy is közel állt hozzám, a Palásthy titkát pedig én a tíz legjobb magyar novella közé teszem. Ez indított el, Palásthy Marcell szenvedélytörténete, egy csakis pénzért író emberé, aki amúgy Ady, Molnár Ferenc és Bródy Sándor kortársa és kollégája volt. Mégis, ha Kellér nem írja meg a Palásthy titkát, akkor ő is úgy tűnt volna el a semmibe, ahogyan sokan mások a korszakból. Amikor a fővárosi levéltárban a Volt egy feketém kötetem korai eszpresszói után kutattam, át kellett néznem a Budapesti Kávésok Ipartestülete huszonkét folyóméternyi iratanyagát is, abban találtam meg azt a tarháló levelet, amit Palásthy Mészáros Győző elnöknek írt. Ebben nem csupán pénzt kért tőle egy akkor épp kerek, úgymond írói jubileuma megünneplésére, de azt is ajánlotta, ha az ipartestület fedezi és kiadja, megírja a pesti kávéházak történetét. Hogy kapott-e pénzt, nem tudom, az a valószínűbb, hogy Mészáros nem adott a közismert lóversenyes és szerencsejátékos Palásthynak. Szemet szúrt viszont a levél egyik félmondata, amelyben Palásthy – ajánlata komolyságát alátámasztandó – megemlíti, hogy a belügy félhivatalos lapjában, A Rendben már közölt egy kávéház-történeti cikksorozatot. E nyomon könnyen ráleltem az írásokra, majd azok mellett a másik két sorozatra is, s nyomban egyértelmű volt a számomra, hogy önálló kötetbe kívánkoznak.

Palásthyt nem tartja jó írónak, Kellér Andor is inkább különcnek, amolyan fura, élhetetlen embernek írja le. Miért olyan érdekes mégis?

A megjelent könyvei alapján Palásthyt én nem tekintem írónak, betűvető kényszermunkás volt csupán. Kellér szerint tudott írni, de sem a saját tehetségét, sem az írói munkát nem tisztelte és nem vette komolyan. Ez az alapképlet egyébként szinte minden olyan tehetségre igaz, akinek valamilyen játékszenvedélye van: a játékon kívül valójában semmit sem vesznek komolyan. Na most, ha valakiben mégiscsak van valami tehetség, maradjunk most az írásnál, és tényleg ír is, akkor annak valahogyan ki kell buknia, még a rossz mondatokból is. Palásthy is jó imitt-amott, néha beletrafál, de ez sem érdekli, azt sem veszi észre, amikor tűrhetetlen, széteső képekben ír, és azt sem, amikor esetenként láttató erővel. Ha már nagy keservesen rávette magát az írásra, mindig sietett, hogy elérje a készpénzes lapzártát, s így az egyszer már leírt – sokszor szintaktikailag is széttartó – mondatait láthatólag sosem olvasta vissza, s egyáltalán nem javította. (Ezért is volt sok munkám a szövegeivel…) És ha pénze volt, akkor nem írt, csak játszott. Remek például Kellérnél az az eset, amikor konferálnia kéne a Molnár Ferenc és Heltai alapította Modern Színpadon, ám maga helyett egy levelet küld Molnárnak, amelyben tudatja vele, hogy előző este négyezer koronát nyert „bakkarán”. „Beláthatod – írja –, hogy ezek után nem konferálok.” Félbemaradt ember volt, egy igazi fél-, vagy inkább: tartás nélküli tehetség. Viszont mindent tudott a kávéházakról, a kártyabarlangokról és főképp a lóversenyek világáról, és amikor ezekről írt, abban mindig megcsillan valami. S főképp a mi mai szemünkben, hisz Budapest nagyvárosi életének ezekről a szinte teljesen eltűnt vagy a felismerhetetlenségig átalakult színtereiről jóval kevesebbet tudnánk nélküle. Arról például, hogy hogyan nézett ki egy „bolsikaszinó” a proletárdiktatúra alatt. Ezért ha nem is feltétlen jó írások, de mindig fontos források Palásthy szövegei. Nem irodalmi értékűek, de hát kívüle, ismereteim szerint, senki nem írt mondjuk a hamiskártyások rejtett testnyelvéről. S mondhatom, még a kávéházas információk egy része is új volt a számomra, idáig leírva máshol nem láttam őket.

A század első évtizedeiben pezsgő kávéházi élet volt Pesten. Palásthy olyan neves írókkal és költőkkel ült egy fedél alatt, mint Ady, Karinthy vagy Molnár. Kellér novellájából, de Palásthy szövegeiből is az derül ki, hogy akkoriban sokkal vékonyabb volt az a képzeletbeli vonal, ami elválasztotta az írókat és az újságírókat. Ennyit változott volna e két szakma státusza?

Igen, itt is nagyot változott a világ. Az irodalom szimbolikus tekintélye ugyan folyamatosan csökkent a nagyvárosi tömegtársadalom kiépülésével, de még a két világháború közt is hasonlíthatatlanul magasabb volt a mai helyzethez képest. Ám az írásból megélni pusztán könyvek által sosem lehetett, ehhez a mai szemmel már elképzelhetetlenül tágas sajtónyilvánosságra volt szükség. Vegyük, mondjuk, az 1912-es évet! Ekkor csak Budapesten 39 napilap jelent meg (a vidék városaiban további 113), a fővárosban megjelenő időszaki kiadványok – hetilapok, havilapok, szaklapok, különféle értesítők stb. – összes száma pedig 1183-ra rúgott! (Hogy ez mivé zsugorodott a Kádár-korszakban, majd az 1990-es években, a digitális korszak küszöbén, arra még sokan emlékezhetünk.) És amíg ez volt a helyzet, az író és az újságíró alakja alig és ritkán vált el egymástól. Tudniillik a komoly írók számára is az újságírás volt az egyetlen rendszeres pénzkereseti lehetőség. Persze csak azoknak, akik képesek voltak „termelni”. A köznyelvben így nem volt akkora különbség az író és az újságíró megítélése között, mint ma. Ha mondjuk a kávéházban a főpincér elkiáltotta magát, hogy „Szini Gyula szerkesztő urat keresik a telefonnál!”, az szellemi rangot adó, és a közönség számára is tekintéllyel bíró megszólítás volt. Mert azt mindenki tudta, hogy abból meg lehet élni, az egy polgári szakma.

Ön is közismert kávéházas, több könyvet publikált a témáról, és rendszeres látogatója a még működő presszóknak, kávézóknak. Mi vonzza ebbe a világba?

Nem tudom, ilyennek születtem. A családból inkább a vendéglős-borozós hagyományt kellett volna magammal hoznom, ami mutatja, hogy ennek az örökléstételnek – szerencsénkre! – a genetikában és a szocializációban is megvannak a maga határai, és egy emberben általában éppen az az érdekes, amit senkitől és sehonnan nem örökölt, hanem amit ő maga hozott a világra. Én csak arra emlékszem, hogy a kávéház szónak kezdettől, tehát amikor tizennégy-tizenöt éves koromtól találkoztam vele olvasás közben, először feltehetőleg Krúdynál, szóval ez az én időmben már nem létező kávéház a kezdetektől fogva mágikus hatással volt rám. Hogy én oda való vagyok, vagy legalábbis a hozzá hasonló helyekre. Onnan vagyok képes átlátni a világot, a külsőt és a belsőt egyaránt, és onnan tudok kiszólni hozzá magamból. Az írás különféle okokból sokáig eszembe se jutott, s történészként akartam bekapcsolódni a hatezer év óta zajló párbeszédbe. Budapest érdekelt és a zsidóság, s a nagyváros merőben újfajta viszonyai. A magyar nyelv vonzása azonban a múlt évezred végére végleg kiszakított a szaknyelv kötelékeiből, jött a szépírás, és – mintegy ráadásként, mert rájöhettem, hogy azt úgy, ahogyan én látom, senki nem fogja megírni – a kávéház- és az eszpresszótörténet. A koffein józan mámorára azonban ma is éppoly perzselőn szükségem van, mint a részegség végső világosságára. Zárjuk ezt mondjuk Alfred Polgar bon mot-jával, amelyet magam is készséggel a személyiségem kirakatába teszek: a kávéház olyan emberek számára való hely, akik egyedül akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük.

A könyvből kiderül, és hát említette is, hogy a kávéház együtt járt a kártyával, a lóversenyfogadással. Ön, aki precízen, mégis igen szenvedélyesen ír a kávéházakról és azok közönségéről, ugyanilyen szenvedélyes kártyás és lóversenyes is?

Nem, nem, isten ments! A kártyázáshoz logika kell és hideg intuíció, és nekem egyik sincsen, én érzelemből és bambán kártyáztam már gyerekkoromban is, ami biztos út a vesztéshez. Lóversenyes sem vagyok, a lovat ugyan nagyon szeretem és a világ legszebb állatának tartom, de a fogadás sosem érdekelt. Jó, szép az egész, szellő fújdogál, jön (azaz: jött) a tavasz, de most már menjünk, és üljünk le egy teraszra, hogy elszívhassam a szivaromat… Nagyjában ez a személyes viszonyom a dologhoz. Ezt a kötetet pedig – a fönt elmondottakon túl – a három terület egyszeri történeti alakzatainak széles átfedései miatt csináltam meg. No és még abban a reményben, hogy kedvet ébresztek vele Kellér Andor olvasásához, aki nagyon közel került hozzám, és akinek jók és budapesti okokból is igen fontosak a könyvei. Talán még kezdek vele valamit, de arról, amit nem írtam meg, végképp nem szeretek beszélni.