Előfizetés

Elérni a készpénzes lapzártát - Zeke Gyulával a szerencsejátékos Palásthy Marcellről beszélgettünk

Kövesdi Péter
Publikálás dátuma
2020.02.01. 13:52

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Kártya, lóverseny, kávéház. A XX. század első harmadának pesti szentháromsága. Főleg ezekről írt – hiszen ezekben élt – a kor elfeledett hírlapírója, Palásthy Marcell. „Neve és életműve a teljes ismeretlenségbe süllyedt volna, ha Kellér Andor (…) 1956-os esszéje, a Palásthy titka ki nem emeli onnan” – írja könyvében Zeke Gyula. Így aztán az ő révén egy olyan emberről és koráról, az őt körülvevő polgári világról tudhatunk meg egy sor fontos dolgot, akiről és amiről fogalmunk sem lett volna, ha a kiváló filológus-író, a pesti kávéházak ismerője és monográfusa nem szeret bele egy csodálatos novellába, és nem ered a nyomába e különös figura írásainak.
Furcsa, de ahogy a Kellér-novellát és az utána következő Palásthy-írásokat olvastam, úgy éreztem, mintha Palásthy nem is létezne, csak egy kitalált kor kitalált szereplője volna, akit egy kiváló író stílusparódiái keltenek életre, hogy rajta keresztül beszélhessen egy letűnt korról.  Pedig ez nem fikció, az ilyesmi Kellértől is, tőlem is távol áll. Ahogyan az előszóban írom is, az egész avval a csodaszép Kellér Andor-szöveggel kezdődött. Kellér amúgy is közel állt hozzám, a Palásthy titkát pedig én a tíz legjobb magyar novella közé teszem. Ez indított el, Palásthy Marcell szenvedélytörténete, egy csakis pénzért író emberé, aki amúgy Ady, Molnár Ferenc és Bródy Sándor kortársa és kollégája volt. Mégis, ha Kellér nem írja meg a Palásthy titkát, akkor ő is úgy tűnt volna el a semmibe, ahogyan sokan mások a korszakból. Amikor a fővárosi levéltárban a Volt egy feketém kötetem korai eszpresszói után kutattam, át kellett néznem a Budapesti Kávésok Ipartestülete huszonkét folyóméternyi iratanyagát is, abban találtam meg azt a tarháló levelet, amit Palásthy Mészáros Győző elnöknek írt. Ebben nem csupán pénzt kért tőle egy akkor épp kerek, úgymond írói jubileuma megünneplésére, de azt is ajánlotta, ha az ipartestület fedezi és kiadja, megírja a pesti kávéházak történetét. Hogy kapott-e pénzt, nem tudom, az a valószínűbb, hogy Mészáros nem adott a közismert lóversenyes és szerencsejátékos Palásthynak. Szemet szúrt viszont a levél egyik félmondata, amelyben Palásthy – ajánlata komolyságát alátámasztandó – megemlíti, hogy a belügy félhivatalos lapjában, A Rendben már közölt egy kávéház-történeti cikksorozatot. E nyomon könnyen ráleltem az írásokra, majd azok mellett a másik két sorozatra is, s nyomban egyértelmű volt a számomra, hogy önálló kötetbe kívánkoznak. Palásthyt nem tartja jó írónak, Kellér Andor is inkább különcnek, amolyan fura, élhetetlen embernek írja le. Miért olyan érdekes mégis?  A megjelent könyvei alapján Palásthyt én nem tekintem írónak, betűvető kényszermunkás volt csupán. Kellér szerint tudott írni, de sem a saját tehetségét, sem az írói munkát nem tisztelte és nem vette komolyan. Ez az alapképlet egyébként szinte minden olyan tehetségre igaz, akinek valamilyen játékszenvedélye van: a játékon kívül valójában semmit sem vesznek komolyan. Na most, ha valakiben mégiscsak van valami tehetség, maradjunk most az írásnál, és tényleg ír is, akkor annak valahogyan ki kell buknia, még a rossz mondatokból is. Palásthy is jó imitt-amott, néha beletrafál, de ez sem érdekli, azt sem veszi észre, amikor tűrhetetlen, széteső képekben ír, és azt sem, amikor esetenként láttató erővel. Ha már nagy keservesen rávette magát az írásra, mindig sietett, hogy elérje a készpénzes lapzártát, s így az egyszer már leírt – sokszor szintaktikailag is széttartó – mondatait láthatólag sosem olvasta vissza, s egyáltalán nem javította. (Ezért is volt sok munkám a szövegeivel…) És ha pénze volt, akkor nem írt, csak játszott. Remek például Kellérnél az az eset, amikor konferálnia kéne a Molnár Ferenc és Heltai alapította Modern Színpadon, ám maga helyett egy levelet küld Molnárnak, amelyben tudatja vele, hogy előző este négyezer koronát nyert „bakkarán”. „Beláthatod – írja –, hogy ezek után nem konferálok.” Félbemaradt ember volt, egy igazi fél-, vagy inkább: tartás nélküli tehetség. Viszont mindent tudott a kávéházakról, a kártyabarlangokról és főképp a lóversenyek világáról, és amikor ezekről írt, abban mindig megcsillan valami. S főképp a mi mai szemünkben, hisz Budapest nagyvárosi életének ezekről a szinte teljesen eltűnt vagy a felismerhetetlenségig átalakult színtereiről jóval kevesebbet tudnánk nélküle. Arról például, hogy hogyan nézett ki egy „bolsikaszinó” a proletárdiktatúra alatt. Ezért ha nem is feltétlen jó írások, de mindig fontos források Palásthy szövegei. Nem irodalmi értékűek, de hát kívüle, ismereteim szerint, senki nem írt mondjuk a hamiskártyások rejtett testnyelvéről. S mondhatom, még a kávéházas információk egy része is új volt a számomra, idáig leírva máshol nem láttam őket.   A század első évtizedeiben pezsgő kávéházi élet volt Pesten. Palásthy olyan neves írókkal és költőkkel ült egy fedél alatt, mint Ady, Karinthy vagy Molnár. Kellér novellájából, de Palásthy szövegeiből is az derül ki, hogy akkoriban sokkal vékonyabb volt az a képzeletbeli vonal, ami elválasztotta az írókat és az újságírókat. Ennyit változott volna e két szakma státusza?  Igen, itt is nagyot változott a világ. Az irodalom szimbolikus tekintélye ugyan folyamatosan csökkent a nagyvárosi tömegtársadalom kiépülésével, de még a két világháború közt is hasonlíthatatlanul magasabb volt a mai helyzethez képest. Ám az írásból megélni pusztán könyvek által sosem lehetett, ehhez a mai szemmel már elképzelhetetlenül tágas sajtónyilvánosságra volt szükség. Vegyük, mondjuk, az 1912-es évet! Ekkor csak Budapesten 39 napilap jelent meg (a vidék városaiban további 113), a fővárosban megjelenő időszaki kiadványok – hetilapok, havilapok, szaklapok, különféle értesítők stb. – összes száma pedig 1183-ra rúgott! (Hogy ez mivé zsugorodott a Kádár-korszakban, majd az 1990-es években, a digitális korszak küszöbén, arra még sokan emlékezhetünk.) És amíg ez volt a helyzet, az író és az újságíró alakja alig és ritkán vált el egymástól. Tudniillik a komoly írók számára is az újságírás volt az egyetlen rendszeres pénzkereseti lehetőség. Persze csak azoknak, akik képesek voltak „termelni”. A köznyelvben így nem volt akkora különbség az író és az újságíró megítélése között, mint ma. Ha mondjuk a kávéházban a főpincér elkiáltotta magát, hogy „Szini Gyula szerkesztő urat keresik a telefonnál!”, az szellemi rangot adó, és a közönség számára is tekintéllyel bíró megszólítás volt. Mert azt mindenki tudta, hogy abból meg lehet élni, az egy polgári szakma. Ön is közismert kávéházas, több könyvet publikált a témáról, és rendszeres látogatója a még működő presszóknak, kávézóknak. Mi vonzza ebbe a világba?  Nem tudom, ilyennek születtem. A családból inkább a vendéglős-borozós hagyományt kellett volna magammal hoznom, ami mutatja, hogy ennek az örökléstételnek – szerencsénkre! – a genetikában és a szocializációban is megvannak a maga határai, és egy emberben általában éppen az az érdekes, amit senkitől és sehonnan nem örökölt, hanem amit ő maga hozott a világra. Én csak arra emlékszem, hogy a kávéház szónak kezdettől, tehát amikor tizennégy-tizenöt éves koromtól találkoztam vele olvasás közben, először feltehetőleg Krúdynál, szóval ez az én időmben már nem létező kávéház a kezdetektől fogva mágikus hatással volt rám. Hogy én oda való vagyok, vagy legalábbis a hozzá hasonló helyekre. Onnan vagyok képes átlátni a világot, a külsőt és a belsőt egyaránt, és onnan tudok kiszólni hozzá magamból. Az írás különféle okokból sokáig eszembe se jutott, s történészként akartam bekapcsolódni a hatezer év óta zajló párbeszédbe. Budapest érdekelt és a zsidóság, s a nagyváros merőben újfajta viszonyai. A magyar nyelv vonzása azonban a múlt évezred végére végleg kiszakított a szaknyelv kötelékeiből, jött a szépírás, és – mintegy ráadásként, mert rájöhettem, hogy azt úgy, ahogyan én látom, senki nem fogja megírni – a kávéház- és az eszpresszótörténet. A koffein józan mámorára azonban ma is éppoly perzselőn szükségem van, mint a részegség végső világosságára. Zárjuk ezt mondjuk ­Alfred Polgar bon mot-jával, amelyet magam is készséggel a személyiségem kirakatába teszek: a kávéház olyan emberek számára való hely, akik egyedül akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük. A könyvből kiderül, és hát említette is, hogy a kávéház együtt járt a kártyával, a lóversenyfogadással. Ön, aki precízen, mégis igen szenvedélyesen ír a kávéházakról és azok közönségéről, ugyanilyen szenvedélyes kártyás és lóversenyes is?  Nem, nem, isten ments! A kártyázáshoz logika kell és hideg intuíció, és nekem egyik sincsen, én érzelemből és bambán kártyáztam már gyerekkoromban is, ami biztos út a vesztéshez. Lóversenyes sem vagyok, a lovat ugyan nagyon szeretem és a világ legszebb állatának tartom, de a fogadás sosem érdekelt. Jó, szép az egész, szellő fújdogál, jön (azaz: jött) a tavasz, de most már menjünk, és üljünk le egy teraszra, hogy elszívhassam a szivaromat… Nagyjában ez a személyes viszonyom a dologhoz. Ezt a kötetet pedig – a fönt elmondottakon túl – a három terület egyszeri történeti alakzatainak széles átfedései miatt csináltam meg. No és még abban a reményben, hogy kedvet ébresztek vele Kellér Andor olvasásához, aki nagyon közel került hozzám, és akinek jók és budapesti okokból is igen fontosak a könyvei. Talán még kezdek vele valamit, de arról, amit nem írtam meg, végképp nem szeretek beszélni.

Palásthy Marcell

 (1876–1937) újságíró, író egyetlen ismert fényképfelvétele a halálhírét közlő 8 Órai Újság 1937. november 5. számából

Tatár Sándor limerickjei Várady Szabolcs születésnapi köszöntésére

Tatár Sándor
Publikálás dátuma
2020.01.27. 10:30

Fotó: Népszava
Uj(jgy)ak                                                               a 77 éves Várady Szabolcsnak Hangulathölgy Közkedvelt hölgyünk volt Heléna. Szendénél inkább volt hetéra;    bár törte a magyart,       tudta, mit nem akar – „Márpedig magát nem nyel én ma!” A titokzatos Furcsa egy fószer volt Estebán. Szobrozva a nőket leste tán?       De nem dívát várt ott,       sőt, ha nő sóvárgott, inkább úgy mordult föl: „Hess, te lány!” Nem minden fenékIG LU Remények hazája Ecuador – rettegni nem kell, hogy megfázol.       Némi baj van ma még:       kevés a fóka, lék; hogy eszkimó légy, ez meggátol. Sic transit… Volt egy nő, úgy hívták, Erzsébet. Bájait bánta az erszényed       – az idő vasfoga:       lett ráncos has, toka; rajongótábora elszéledt. Előzékeny Kuláns egy fickó volt Levente. Nem állt rajta ing jól, se mente.       A nőket izgatta       rekorder hímtagja; és azt legalább jól bekente! Priusz Lehet, hogy jobb volna Münchenben? Merthogy én itt, Pesten tüntettem,       hogy: „Le a zsarnokkal       meg aki zsarnoknyal!” S életem (elő-) nem büntetlen. Csak óvatosan azzal a fick… fikcióval! Nevezetes úr T. Dezső. Hinnéd: költött. De létező.       Szembejön hébe-hóba       véle pár olvasója, és így kiáltanak: „Jé, ez ő!!”  Ami sok, az sok( )! Fogadkozott egy hölgy Algyőn: „Ma este pasim lesz! (Vagy nőm.)       Lett férje és neje       meg csömörérzete – „Ez a szerelem egy agyrém!!”

VÁRADY SZABOLCS

költő január 27-én tölti be a 77. évét. Vele, Kántor Péterrel és Kőrizs Imrével ünnepelhet január 29-én este az Irodalmi Szalonban, a budapesti MITZI kávéházban.

Édes Anna, Édes Mária... – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmeiről beszélgettünk Bíró-Balogh Tamással

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.01.25. 14:00

„Gondolhatja, hogy az a nyolc év, amit együtt töltöttünk még jóban, fiatalságban, az nem múlt el nyomtalanul” – írja Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona egykori cselédjének, Bözsi dajkának 1958. november 14-én keltezett levelében. S valóban, a nyomok pedig egészen messzire vezetnek. Felfejtésük érdekében pedig a nyomszakértő irodalomtörténészt, Bíró-Balogh Tamást kérdeztük.
Tavaly három kötete is megjelent. A Hakniban, mely a szépprózai könyvei közül a harmadik, éppúgy feltűnnek Kosztolányi Dezsőhöz kapcsolható szövegrészek, mint ahogy hozzá köthető alakok és poétikai megoldások is. Az irodalomtörténetei írásait egybefogó A megvadult írógépben külön blokkba rendezte a Kosztolányival foglalkozó szövegeket. A legutóbbi kötet pedig már címében is jelzi tárgyát (Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei.) És akkor még említhetnénk az Aranysárkány ifjúsági kiadásának sajtó alá rendezését, a Kosztolányi-életrajzát vagy a Kosztolányi Ádám összegyűjtött írásait tartalmazó könyvet – és számos egyéb, a költőről és műveiről szóló publikációt. Mi ez a nagy vonzalom Kosztolányi Dezsőhöz, honnan ered, mikortól datálható és mi tartja ébren?  Nagyon szép lenne azt mondani, hogy a középiskolából eredeztethető, mert annyira megfogott a kötelező olvasmányként feladott Édes Anna. Valójában azonban az egyetemen kerültem Kosztolányi vonósugarába. A szegedi egyetemen Ilia Mihály és Olasz Sándor prózapoétikai szemináriumain ragadott meg nagyon Esti Kornél, aminek hatására aztán külön Kosztolányi-szemináriumokat is látogattam. Dacára annak, hogy a Nyugat korszakából elsősorban mindig is Karinthy Frigyes érdekelt, még a szakdolgozatomat is belőle írtam. Kosztolányi csak az ő kapcsolathálójában foglalkoztatott korábban. Később viszont helyet cseréltek az érdeklődésemben, Kosztolányi izgalmasabbnak tűnt. Egyre inkább vele foglalkoztam, mind mélyebbre ástam. Ebben nagy segítségemre volt Lengyel András irodalomtörténész kollégám, azóta barátom, a Móra Ferenc Múzeum egykori osztályvezetője, akinek irodájában mindennapos vendég voltam. Akkoriban főleg a szélsőjobboldali Új Nemzedék folyóirat Kosztolányinak tulajdonított névtelen cikkek azonosítási lehetőségeiről beszélgettünk. Egyik téma jött a másik után, az Aranysárkány sajtó alá rendezése… Úgy láttam, minél többet írnak Kosztolányiról, annál több kérdést vet föl a szakirodalom és az életmű maga is. Ahogy egyik dokumentum a másik után került a kezembe, egyre jobban nyílt a látótér, egyik téma hozta magával a másikat. Itt ragadtam… Ahogy ennél a könyvnél is megvolt már a megírására a belső késztetés, de ugyanakkor egy erős külső inger is kellett hozzá, hogy megszülessen.
Ez pedig nem volt más, mint Légrádi Gergely író és ügyvéd megkeresése pár levéllel. Erősen sarkítva, némileg bulvárosan összefoglalnám az új könyvének hozadékát: 1. Radákovich Mária közvetetten a Füst Milán-hagyatékból frissen előkerült, Kosztolányinak címzett 7 levele, melyet az író sohasem olvasott, rávilágít ugyan a nagy szerelem jó néhány részletére, de az elemzések bármely narratíván arra futnak ki, hogy ez a szerelem a költőnek elsősorban az alkotóerőhöz kellett, szinte drogként; 2. Kosztolányinak közel 20 évig volt szeretője a fia Ádám Bözsi nevű dajkája. Keresztes Erzsébetet aztán ő házasította ki, ő költöztette a velük szomszédos házba, és mindez a felesége, illetve a dajka férje tudtával történt; 3. Sem megerősítve, sem tagadva, de sejtetve, nagy valószínűséggel Kosztolányi Dezső vérvonala nem szakadt meg Ádám halálával, leszármazottai ma is köztünk élnek. Egyetért a summázattal? Nagyjából egyetértek. Ám a szerető szót kissé erősnek tartom Bözsi dajka kapcsán. Ez sokkal több volt annál: egy nagyon erős érzelmi kapocs, ami testiségben is megnyilvánult. Persze lehet azt mondani, formálisan szeretők voltak, igen, hiszen házasságon kívüli kapcsolat volt, de ez így ma már túl pejoratívan hangzik, és talán egy szeretőviszony nem szokott 20 évig tartani. De a legismertebb kivétel ez alól a Szabó Lőrinc–Korzáti Erzsébet-viszony. A közvetlen baráti közegben köztudott volt Kosztolányi kapcsolata az Édes Anna mintájaként szolgáló dajkával. Dokumentumok is rendelkezésre álltak ennek felfejtéséhez. Miért pont most és önnél értek össze a szálak, hogy mindez nyilvánosságra kerülhessen? Egy szerencsés konstellációnak köszönhető. Egyrészt a most felbukkant újabb dokumentumok, a Radákovich-levelek – melyek a korábbi Füst Milán-hagyatékból kerültek vissza Radákovich Máriához, majd egy budapesti könyv- és kéziratgyűjtőhöz – közül az egyikben olvasható, hogy Kosztolányinak a feleségén és Radákovich Márián kívül egyidőben volt egy harmadik hölgykapcsolata is, ez a hölgy pedig egy közeli házban lakott. Ha az ember egy kissé is járatos a Kosztolányi-szakirodalomban, akkor ismerős lehet neki ez a szomszéd ház valahonnan, mintha olvasott volna már róla. Hát persze, Márai Sándornál! Az ő visszaemlékezésében találkozhatunk a cseléddel, akiről Kosztolányi Édes Annát mintázta, aki a Mikó utcában lakott, szemben a Tábor utcai Kosztolányi-házzal. A két dolog így összeállt: a Máraiék házában még 1936-ban is ott lakó cseléd a harmadik hölgy. Másrészt, a véletlenek furcsa sorozataként sikerült valóban beazonosítani ezt a cselédet. Egy gyulai középiskolai tanár ismerősöm rám írt, hogy a pedagógus-továbbképző tanfolyamon a padtársa azt mondta neki: az ő dédnagymamája Kosztolányiék cselédje volt. Ezt persze bárki mondhatja, először én sem hittem benne. De aztán egyre több dolog igazolta ezt az állítást. Megkerestem ezt a padtárs hölgyet, s ő és a családja a bizalmukba fogadott, így megkaptam tőlük a szükséges dokumentumokat. Ehhez a bizalomhoz azonban kellett egy korábbi ismeretség is, mert mint szerencsére kiderült, Bözsi dajka, azaz Keresztes Erzsébet unokája a feleségemet tanította a szarvasi gimnáziumban, míg a dédunoka a sógoromat az általános iskolában. Megvolt tehát a cseléd és be is lehetett azonosítani – ezek után már rutinmunka volt a születési anyakönyvi kivonat, a házassági bizonyítvány megkeresése, a dokumentumok feldolgozása. Furdalja az oldalamat, hogy Radákovich Mária levelei miért maradtak Füst Milánnál, aki a szerelmi postásuk volt, miért nem adta át őket a címzett Kosztolányinak? Kosztolányi életének utolsó évében, 1936 elején Stockholmba utazott a gégerákját kezelendő újabb rádiumkezelésre, ám az 1935 nyara óta tartó viszonyuk nem szakadt meg, ott tartózkodva is levelezett Máriával. A titkos levelezést egy ottani beépített emberük segítette, aki elhozta a postáról a leveleket, illetve feladta őket. Ám egy idő után nem vállalta már a postás szerepét, a levelek így a stockholmi postán ragadtak, időközben pedig Kosztolányi is hazatért Budapestre. A leveleket végül a kapcsolattartó Füst Milán címére utánaküldték, de ő már nem tudta átadni azokat nagybeteg barátjának. Így aztán az ő hagyatékából kerültek vissza valamikor a Radákovich családhoz. A hagyatékok kérdése mindig izgalmas. Kosztolányi például úgy rendelkezett, hogy Mária levelei szolgáljanak neki fejpárnául a koporsójában. Mária értelemszerűen ezt nem tudta végrehajtani, megkérte hát Füst Milán feleségét, Helfer Erzsébetet, hogy csempéssze be a csomagot a koporsóba, ő viszont Kosztolányiné figyelő szeme előtt ezt nem merte. Gellért Oszkárt vette rá, hogy hajtsa végre a tervet. Aki aztán állította: megtette. Bár ezt végül is kétkedve fogadták. Az ő hagyatéka mennyire elérhető, hátha lapul ott pár újabb levél? Gellért Oszkárról az irodalomtörténész-­szakma bebizonyította, hogy nem mindig mondott igazat a kései visszaemlékezéseiben. Talán Helfer Erzsébetnek is füllenthetett. Lehet, tényleg nem tette Kosztolányi feje alá a levélcsomagot. Ám akkor lenniük kell azoknak valahol. De, meglehet, megsemmisítette őket – vagy mégsem, miért tette volna? Ott lennének Gellért hagyatékában? Vagy visszakerültek Füst Milánékhoz? Abban az esetben nem kerülhetnek elő biztosan a levelek, ha tényleg a koporsóban fekszenek, akkor már az enyészeté mind.
Mind Mária, mind Keresztes Erzsébet, azaz Kosztolányi magánéletének szerelmi viszonyai irodalomformáló erővel bírnak – előbbihez a Szeptemberi áhítat és a Röpima című versek, utóbbihoz az Édes Anna regény, valamint a Kanári című színpadi mű köthető. Az életrajzi körülményekről való tudás mennyiben járulhat hozzá a műértéshez? Vannak, akiknél hozzájárul, másoknál nem. A kérdés: kell-e ismernünk a valóságos dolgokat egy szöveg, azaz a nyelvi jelek sorozatának megértéséhez? A válasz: nem kell feltétlenül tudni, hogy Keresztes Erzsébet volt Édes Anna egyik mintája, ettől a tudástól függetlenül is működik a regény. De ha már tudjuk, akkor arra is ráláthatunk, hogyan működött Kosztolányi írói műhelye. Ha ő leírta a regényében, hogy Édes Anna Balatonfőkajáron született, és én tudom, hogy Keresztes Erzsébet, a cselédjük éppen Balatonfőkajáron született, akkor ez több mint véletlen egybe­esés – megmutatja, hogyan írt regényt Kosztolányi. „Édes Anna cselédkönyvét a fiókomban őrzöm” – árulja el ő maga. Az ilyesfajta tudás a regény olvasásához nem, ellenben a regény értelmezéséhez, irodalomtörténeti feldolgozásához nyújt segítséget. Nem lesz tőle jobb vagy rosszabb regény az Édes Anna, ahogy nem függ a Szeptemberi áhítat fontossága, nagysága sem a Radákovich-szerelem alakulásától. Ugyanakkor általuk egy kicsit többet tudunk a keletkezésükről. 2013-ban még megfeddi Nyáry Krisz­tiánt az Így szerettek ők megjelenésekor, hogy amit művel, az nem irodalomtörténet-írás. A Ha nem volnátok ti az? Nem tudom, minek lehet nevezni… nem tanulmánykötet, nem monográfia… Életrajzi feldolgozás Kosztolányi utolsó éveiről – sok alapkutatással, sok munkaórával. Igyekeztem úgy megírni, hogy ne csak olvasmányos, de minden állítása tényekkel és dokumentu­mokkal alátámasztott legyen. Ez a filológusi minimum. Ez igazolható például olyan rész­letében is, mint az irodalomtörténeti és családi legenda – az író Vas Gereben felmenője Radákovich Máriának – megcáfolásában. De a témája tényleg könnyen bulvárosítható, hiszen egy ember érzelmi-szerelmi életéről szól. Bár én szeretek úgy gondolni erre a könyvre, hogy ez valójában nem Kosztolányiról, hanem az őt körülvevő három nőről szól. Radákovich Máriáról azelőtt nem tudtunk többet, mint hogy Kosztolányi sze­retője volt, holott neki is volt élete Kosztolányi előtt és után is. Ha akarom, meg­fordíthatom a viszonyt: Mária életében Dezső csak egy epizód volt. Bözsi dajkáról szintén nem tudtunk semmit – de Keresztes Erzsébet-életrajzként nyilván nehezen lehetett volna megjelentetni a könyvet. Pedig az olvasóközönség talán jobban is szereti az életrajzokat, főleg, ha azok elég szaftosak, mint magukat az irodalmi műveket vagy azok elemző feldolgozását. Miért van ez így, a műértelmezések nem annyira izgalmasak? Mi különböztet meg egy költőt egy hétköznapi embertől? – teszem fel sokszor a kérdést az egyetemi hallgatóimnak. Nem szokták tudni a választ, pedig egyszerű: egyetlen dolog, az, hogy verseket ír. Semmi más. Mindenki emberből van, Kosztolányi is, mindenki magára ismer, kialakít valamiféle személyes viszonyt a szerzővel. Hallottam már olyan olvasatot is, hogy mekkora gazember volt ez a Kosztolányi, hiszen szeretőket tartott… Az embert próbáljuk megítélni, az olvasó a saját érzéseire ismer rá. Ez magyarázhatja az életrajzok iránti érdeklődést. Kizsákmányolnak a főnökeid, ledöfnéd őket egy késsel? Hát nem pont, mint az Édes Annában?! Meglátok egy nőt a visegrádi strandon és azonnal beleszeretek? Ahogy azt a Szeptemberi áhítatban megírta a költő. Bár az érdeklődés a ’80-as, ’90-es években sem volt más, az akkori irodalomtörténeti munkák, monográfiák azért nem ezt a szemléletet követték. Inkább a retorikai, egyetemi felkészültséget igénylő olvasási módok és nyelvezetek uralkodtak. Az évezredforduló után ez változni látszik, ma mi a helyzet? Az irodalomértelmezési ágazatok vetélkedése egymással – melyik a legitim, melyik a releváns – gyakorlatilag az irodalmi élet hatalmi pozícióiról szól, irodalompolitika. Az említett időszak divatos felfogásai alapján készült munkák mára egyszerűen kor-szerűtlenné váltak. Az értelmezők szélesebb köre, a nagyközönség szeret reáliákat látni: mit írt le a költő, mikor mit csinált, milyen dokumentumok alapján mondható ez meg az. Azt, hogy milyen retorikai alakzat… milyen metafora… milyen beszédaktusok tematizálódnak a regényben, viszonylag nehezebb megérteni – ez a tudás az egyetemek berkein belül marad. A fordulópontot Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz című, 2005-ben megjelent monográfiájához kötném. A filológiai módszerekkel írt, nagyon kiváló és nagyon vastag monográfiát az olvasók nagyon szerették, és szakmailag sem érte semmiféle támadás. Én azt szeretném, ha egymás mellett működve, nem vetélkedve létezne mindkét (az elméleti és az életrajzi) irodalomtörténeti felfogás, hiszen valójában kiegészítik egymást.
Az írásai, a dokumentációja alapján igen aprólékos, akkurátus szerzőnek tűnik, afféle irodalomtörténeti nyomozónak, aki nem rest utánajárni a dolgoknak, adatoknak. Irodalomtörténet-írással foglalkozni nem éppen kifizetődő elfoglaltság – több alkalommal is utalt már erre –, netán a képességeit más „rokon” szakmákban tudja kamatoztatni? Megkeresték, teszem azt, családfa-kutatási szándékkal? Konkrétan családfakutatásra nem érkezett még megkeresés. De ha például valakihez hozzákerül egy kézirat, és szeretné azt a nyilvánosság elé tárni, fölkér egy irodalomtörténeti tanulmány megírására. Ez a könyv is félig-meddig így született. De megkerestek már antikváriumok is, hogy írjak tételleírást. Vagy műgyűjtők és műkereskedők, hogy irodalomtörténészként alkossak szakértői véleményt. A dolog akkor érdekes, ha ugyanarról a tételről kérik egyszerre a két ellenérdekelt oldalról, hogy szakértsek. Én viszont csakis a tényeket nézem, így lelkiismeret-furdalás nélkül írom meg a véleményemet – amiből aztán ilyen esetekben egyik oldalon öröm, a másikon akár sértődés is lehet. Valóban nem kifizetődő szakma a miénk, de a legrosszabbul mégis a bibliográfusok és a lexikonírók járnak, rájuk aztán soha nem szoktak hivatkozni, miközben mindenki felhasználja az általuk írt szócikkeket, adatokat. Azért időnként mégis van megtérült haszon, főleg, ha az ember saját maga jár utána a dolgoknak. Még 2005-ben írt egy recenziót Kosztolányi Ádám hagyatékáról, megpendítve, hogy érdemes lenne kutakodni e téren is. Röpke 13 év, és éppen ön rendezte sajtó alá a szerző összegyűjtött írásait. Ilyen nagy volt a munka? Bogdán József pap-költő könyve, amelyről a recenziót írtam, a jogörökösöktől rá testált hagyatékot dolgozza fel. Igen, ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy érdemes lenne Ádámmal a maga jogán is foglalkozni, nem pedig csak mint Kosztolányi Dezső fiával. Számos más dolog tartott fogva, de közben nem feledkeztem meg erről, gyűltek az anyagok is, végül a szisztematikus szerkesztői munka 1-1,5 évbe telt a kiadást megelőzően. De Bogdán József könyve nélkül, kétségtelen, nem lett volna meg a késztetés. Tavaly nyáron meg is látogattam, és ő nekem adta a hagyaték még megmaradt részét. Így került hát önhöz Bözsi dajka egyetlen fennmaradt fiatalkori fényképe. De vélhetően – gondolok itt a Radnóti-dediká­ciókról közreadott könyvére – amúgy is nagy gyűjtő a kéziratok, könyvek terén. A több ezer dedikált könyvem a lakásunk jelentős részét elfoglalja. Ezek részben kortárs írók nekem dedikált könyvei, részben az engem foglalkoztató régebbi írók aláírt kötetei. Fájdalom, József Attila dedikálta könyvem nincs, azok egymillió forintot is kóstálnak az aukciókon. És nincs már Radnóti-dedikációm se – amik fél- és egymillió között kelnek el –, el kellett adnom őket. De azért pár szakmailag érdekes darab még akad. +1 kérdés Úgy tudom, Gyoma és Szeged irodalmi életéről is szándékozik könyvet írni. Mikorra várhatók ezek? A gyoma(endrőd)i irodalmi lexikon régi vágyam, egyfajta lokálpatriotizmus részemről, folyamatosan gyűjtögetem az adatokat. Szegedi irodalomtörténetet pedig tanulmányszinten mindig írok, de most nem ezek vannak az érdeklődésem középpontjában. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, Radnóti Miklós irodalmi kapcsolati hálózatának egy meghatározó tagjának életművét szeretném összegyűjteni, ami még soha nem jelent meg kötetben.

Bíró-Balogh Tamás

 Déry Tibor-díjas irodalomtörténész, író 1975-ben született Gyomán, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar oktatója. Szépirodalmi kötetei: Egy füzet magánélete (1993), Nemlétező dolgok (2004), Hakni (2019). Legutóbbi irodalomtörténeti kötetei: Mint aki a sínek közé esett. Kosztolányi Dezső életrajzához (2014), Az irodalom személyessége (2016), Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi (2016), A megvadult írógép. Jegyzetek az irodalomtörténet-írásról (2019). Sajtó alá rendezte többek között Kosztolányi Aranysárkányának ifjúsági kiadását (2004), Schöpflin Aladár, illetve Radnóti Miklós leveleit (2004; 2017), valamint Kosztolányi Ádám összegyűjtött írásait (2018). A Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei a Jaffa Kiadónál jelent meg 2019 őszének végén. Szegeden él.

„A cselédlányt megejtő háziúrfi, Jancsi alakját szintén nem szabad Kosztolányival azonosítani, de beszédes tény, hogy a fiatal Kosztolányi többször is volt ››felelőtlen‹‹ és szexuálisan óvatlan.” (Ha ti nem volnátok, 181-182. o.)