Verseny a sarokig

Kicsivel több mint két évszázada két expedíció indult útnak, hogy megtalálja a Föld legdélebbi szárazföldi területét. De mint minden nagy felfedezést, az Antarktisz meghódításának dicsőségét is többen szerették volna kisajátítani.

Az Antarktisz ma is az egyik legizgalmasabb, legtöbb titkot rejtő terület a Földön a kutatók, a tudósok számára. A kontinens körül zsugorodó jég folyamatos információt szolgáltat arról, hogy mekkora károkat okoz a globális felmelegedés valójában, a gleccserek egy része a hidegháborús fegyverkezési verseny időszakából rejt mérgező anyagokat, a folyamatos időjárás-változás hatására pedig új természeti képződmények – tavaly év végén egy 3500 méter mély jéggel teli árok – tárulnak itt fel. Nem csoda, ha manapság kiemelt figyelem övezi a Föld „sarkait”. Nem volt ez másképp a XIX. század elején sem, bár akkoriban még csak feltételezéseik voltak arról, hogy pontosan mi vár az emberre a végeken. Ekkoriban a felfedezők már biztosak voltak benne, hogy valaminek még lennie kell „odalent”, amit évszázadok óta csak Terra Australis Incognitának, vagyis a déli ismeretlen földnek neveztek. Ennek a misztikus, kincsekkel teli kontinensnek a keresése már a XVI. században is egyre délebbre hajtotta a felfedezőket, tulajdonképpen ennek a keresése során térképezték fel a Csendes-óceán szigetvilágát, és többek között ennek a megtalálása volt a célja James Cook expedícióinak is. Ő volt, aki első európaiként szelte át a Déli-sarkkört a második útja során, amely 1772 és 1775 között zajlott. Cook 1773. január 17-én a déli szélesség 77. fokáig jutott, de kénytelenek voltak visszafordulni Tahiti felé, hogy feltöltsék a hajó kimerülőben lévő készleteit. A későbbiekben még kétszer szelték át a sarkkört, de az összefüggő jégréteg mindannyiszor útjukat állta, a kontinens partjait nem sikerült elérniük. Mint utóbb kiderült, körülbelül 80 mérföldre jártak a szárazföldtől. Cook „bolyongásai” közben mellékesen felfedezte Niue szigetét, a Fenyők szigetét, a Déli-Georgia-szigeteket és a Déli-Sandwich-földet.

Cook, a botcsinálta jós

Cook biztos volt benne, hogy ha továbbmennek, földet találnak, amely „ennek a rengeteg jégnek a forrása”. „Nem vonom kétségbe, hogy a sark közelében lehet kontinens vagy jelentékeny földrész… Ez azonban természettől örök hidegre kárhoztatott, a napsugarak melegét nélkülöző föld…” – írta, eloszlatva ezzel a termékeny, javakban gazdag területről alkotott mítoszokat. Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy soha senki nem jut tovább nála, kijelentette, hogy mivel a jéghegyek túl nagy kockázatot jelentenek, a felfedezés pedig nem sok haszonnal kecsegtet, a déli kontinenst nem fogják felfedezni. Cooknak természetesen nem lett igaza, de hogy végül is kié a dicsőség, az attól függ, mit nevezünk pontosan egy kontinens felfedezésének. Szavai egy kis időre kétségtelenül lehűtötték a felfedezők lelkesedését, ami néhány évtizeddel később mégiscsak felélénkült. A hódítók végül csak találtak valami „kincset”, amiért érdemes volt vállalni a kockázatot, ez pedig a meleg és vízhatlan fókabőr volt. A felfedezésért folytatott versenyben persze szerepe volt a szokásos nagyhatalmi rivalizálásnak is, ez esetben Oroszország, az USA és Anglia között.

Mindent a fókabőrért

Az oroszok célja kifejezetten az volt, hogy délebbre jussanak, mint Cook. 1819-ben két hajóval indultak neki az expedíciónak, a Vosztok parancsnoka Fabian von Bellingshausen volt, a Mirnijt Mihael Lazarev irányította. Bellinghausen volt az első, aki 1820. január 27-én megpillantotta a szárazföldet, vagy legalábbis az azt fedő masszív jégtakarót azon a területen, amit később Maud királyné földjének neveztek el. A balti német származású Bellinghausen nem sejthette, hogy nem voltak egyedül a környéken, mindössze három nappal később Edward Bransfield, a brit flotta kapitánya szintén meglátta az Antarktiszi-félsziget csücskét. Így bár gyakorlatilag Bellinghausen volt az első, aki „szemmel illethette” az ismeretlen kontinenst, ez a tény évtizedekre rejtve maradt. A történészek szerint azért, mert a naplóját tévesen fordították, és úgy hitték, valójában ő is csak a tengeren úszó jéghegyeket, jégmezőket láthatott. A helyzetet tovább bonyolították az amerikaiak, akik a „megpillantásban” biztosan nem voltak elsők, bár Nathaniel Parker kereskedő, fókavadász és csapata Hero nevű hajóján a tengeri emlősök utáni hajsza során 1820 novemberében szintén látták a kontinenst. Hiába történt mindez több mint fél évvel később Bellinghausen és Bransfield felfedezésénél, az amerikaiak sokáig maguknak vindikálták a sikert, szerintük a fókavadász Parker volt az első, aki „hitelt érdemlően” pillantotta meg az új kontinenst. Az első megpillantásokat tehát sok vita és kétség övezte, az viszont egészen biztos, hogy amerikai volt az első ember, aki partra szállt az Antarktiszon 1821. február 7-én. John Davist és társait nem meglepő módon szintén a fókabőr csábította a fagyos területre. Hamarosan vadászok özönlötték el az Antarktisz környékét, a „fókabőrláz”, ami egészen a XIX. század végéig tartott, kis híján a medvefókák kihalásához vezetett, a hajók százasával jártak ide az értékes portéka reményében.

Hódítás vs. tudomány

Közben a kalandorok és tudósok figyelme a Déli-sark felé irányult. Végül több mint kilencven év telt el a kontinens felfedezése és a legdélebbi pont meghódítása között, Roald Amundsen 1911. december 14-én érte el a kitűzött célt. Őt csupán az elsőség ígérete és a kalandvágy hajtotta. Mindössze egy hónappal előzte meg Robert Falcon Scottot és csapatát, akik viszont rengeteg tudományos műszert vittek magukkal, meteorológiai és földrajzi méréseket végeztek, és az állatvilágot is tanulmányozták. Szárazföldi útjuk több mint 100 kilométerrel hosszabb volt, mint Amundsené, és a sarkot elérve csalódva tapasztalták: megelőzték őket. A visszaúton az időjárás rosszra fordult, a kibírhatatlan hideg, a legyengültség, a skorbut és a fagyási sérülések miatt végül Scott és mind a négy társa odaveszett.