Előfizetés

A jó ember melódiája

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:45

Fotó: INA FASSBENDER / AFP
Régebbi korok öntudatra ébredő, személyes érzelmeket kifejező alakjai - Monteverdi, Bach, Mozart operáinak, kantátáinak emberei vagy elvont szereplői, akiket a szoprán, a tenor, a kórus, stb. testesít meg – még isteneknek vagy magának az Istennek tartoztak felelősséggel. Ellenlábasával - valójában megbízottjával - az ördöggel, vagy alvilági erőkkel kell szövetkezniük, ha lázadnak a legfelülről jövő rendelések ellen. Monteverdi Orfeója az alvilág urainak könyörög, hogy életet nyerjen, amiért cserébe áldozatot kell hoznia. „Es ist der alte Bund: Mensch, du mußt sterben” (Ez az Ószövetség: ember, meg kell halnod) – énekli a kórus Bach nagyon is fiatalkori, de meghaladhatatlan tökélyű kantátájában. Ennek fő mondanivalója – mint valójában Bach egész életművéé -, hogy Jézus révén az ember hitével elnyerheti a feloldozást, az örök életet. Don Giovanni, a reneszánsz lázadó még rövid úton pokolra került, ellenkezése még volt túlságosan zsigeri.
Beethoven, aki bár őszintén vallásos - lásd Missa Solemnisét, amit egyik legjobb művének tartott -, már nem eszköznek tekinti magát és hőseit Isten kezében, hogy kifejezze, az embernek nincs más dolga, mint minden baja, búja ellenére feltétlen engedelmességgel tartoznia a legfelsőbb lénynek, elismerni feltétlen tökéletességét és ebből fakadóan uralmának megkérdőjelezhetetlenségét. Egy olyan igazán nagy ember, mint Beethoven, legalábbis Isten földi helytartóinak a császároknak, hercegnek, hercegérsekeknek, grófoknak már nem tartozik feltételen engedelmességgel, sőt nagyobb jelentőségű alak, mint ők. Minden ember egyenlő, és a művész ugyan kiemelkedik, de nem örökölt, hanem szerzett érdemei révén: munkájával, amihez a tehetség csak szükséges biztosíték. Beethoven nézetei abból fakadtak, hogy mint minden nagy művész, korának gyermeke lévén, annak legjobb gondolataival, ideáljaival azonosult, és ezt fejezte ki művészetével is. Beethoven - vagy inkább egy nagy zeneszerző, aki a Nagy Francia Forradalom eszméinek művészi megjelenítője – eljövetele tehát szükségszerű volt.
Az talán mégis véletlen, hogy minden idők egyik legnagyobb alkotó géniusza pontosan akkor született, hogy öntudatra eszmélvén azok a felvilágosodás korabeli gondolatok, amelyek vezérlő csillagok voltak számára, gyakorlatilag már minden társadalmi osztályba megtalálták útjukat. Beethoven szavakban is kifejezte elkötelezettségét ezek iránt, kortársak beszámolói, saját kezű levelei tanúskodnak erről, de a lényeg: zenéje félreérthetetlenül jelzi egy új kor eljöttét. Mozart személyesen már sokszor lázadt bizonyos körülmények ellen, de az a tudatos politikus gondolkodás, ami Beethovent jellemezte, tőle távol állt, művei tisztán zenei mivoltukban erről nem árulkodnak. „Elsőkén Beethoven szabadította fel a zenét a divat alól és alkotta meg a jó ember melódiáját” – Wagner írta ezt, és hozzátette: az Örömóda dallama a legtisztább példája ennek. Ezért vet le minden megszokott, számára már csak nyűgként ható megkötöttséget, a 9. szimfónia utolsó tételében a zeneszerző, ahol addig elképzelhetetlen és hallatlan módon énekes szólamok lopakodnak be a hangszeresek közé. A Frans Brüggen vezényelte tétel felejthetetlen pillanatai azok, amikor kórus – tenor - tagjai, szinte inkább beszéd-, mint énekhangon, mint egyszerű, utcán összeverődött járókelők szólnak egymáshoz: „Freude, Freude”. Azután diadalittas énekhangon kürtölik világgá: „..alle Menschen werden Brüder …”, mi akarjuk a kezünkbe venni sorsunk irányítását. Beethoven nem eszköz Isten kezében, mint nagy elődei, hanem tőle kapott tehetsége révén saját maga és embertársai sorsának alakítója, a művész, aki az igazi, a szabadság felé vezető utat mutatja meg. Ebből a hitből táplálkoznak legnagyobb művei, legyen az a 3., az 5., vagy akár a 9. szimfónia, a Fidelio, az utolsó vonósnégyesek, a zongoraszonáták. Ez az ő legfőbb üzenete számunkra. 250 éve, 1770 decemberében született – a dátum kissé bizonytalan - 16-án vagy tán 17.-én – Ludwig van Beethoven. Vannak elődei és utódai: sem ő nem kerülhette meg azt, amit Bach, Händel, Mozart, Haydn – hogy csak a legfontosabbakat, általa legnagyobbaknak tartottakat említsük – alkottak előtte, nem is nyílhatott volna ki művészete nélkülük, és őt sem kerülhették meg az utána következők. Prométheusz teremtményei című balettjének egyik zenei motívuma feltűnik az Eroica (1805), a 3. szimfónia zárótételében, azaz a mitológiai alakhoz kapcsolódó dallam kizárólag az emberi hősiesség kifejezőjévé alakul át. Az istenekkel szembeszegülő titán, Prométheusz a művészet által kelti életre teremtményeit, az embereket. Hozzá hasonlóan Beethoven is elhozta egy új kor tüzét és a tudást az embereknek, mindenkinek, nem csak kevés kiválasztottnak.
Muzsikáját, legfontosabb műveit rájuk gondolva írta. Volt mit észrevennie a pillanatban, és a pillanatnak is volt mit kifejeznie muzsikáján keresztül. Dúdoljuk, ismerjük, telefonokon jelzőhangnak használjuk sok más elődjének, utódjának közismert és csodálatos dallamait. De mi vetekedhet azzal – nem pusztán zeneileg -, amikor a sors bekopog az 5. szimfónia elején? És mi vetekedhet azzal – nem pusztán zeneileg, hanem eszmeiségét is tekintve -, amikor az Örömóda végletekig csupaszított, de ebben a könnyen énekelhető egyszerűségében mindenkihez szóló himnikus melódiája megszólal?
Alig 200 éve íródtak ezek a hangok, sokan azt hitetnék el, hamisak azok az eszmék, amelyeket dicsőít. Beethoven az önzés, és erőszakmentes emberi szövetség megkötését remélte, szorgalmazta művein keresztül, amelyek még mindig időszerűen szólnak hozzánk.

Emberkísérlet

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:41

Fotó: Toldy Miklós
Ilyet én még nem láttam! A közönség tagjai közül választják ki a címszereplőt a Maladype Színház Balázs Zoltán által rendezett, Yvonne, burgundi hercegnő előadásában, a Fészek Klubban. Persze lehet gyanakodni, hogy beépített emberről van szó, de aztán néhány tétova gesztusból, bizonytalanul félénk megszólalásból kiderül, hogy nem így van. Később beszélek is a fiatal hölggyel, Kelemen Ágnessel, sőt a mamájával szintén, aki történetesen tanárom volt az ELTE-én, és még olyat is megkérdezek, aki az előző napi nyilvános főpróbát látta, ő simán tanúsítja, hogy egészen más játszotta Yvonne-t. Egy 13 éves lány, aki igen fejlett, 16-nak is nézték, és meg sem szólalt, de gesztusokkal, arccal, bámulatosan reagált mindenre.
Ágnes viszont már fiatal történész, és kezdetben nagyon nem akar fölmenni a színpadra, amikor az egyik színész, Zsenák Lilla kiválasztja. Aki előtte hosszan gusztálja a publikumot, többekkel farkasszemet néz. Aztán leguggol, hogy az első sorral egy szintben legyen, majd kedves, bizalomkeltő mosollyal, invitáló karmozdulatokkal felhívja Ágnest a színpadra, ahol a többi szereplő is szemérmetlenül végigmustrálja. Személyükben a királyi udvarról van szó, ahol ő egy betolakodó, kívülről jött senki, oda nem illő, kiközösítendő lény, akit csúnyának, ágról szakadtnak is tartanak. A herceg az utcán látja meg, és annyira gnómszerűen visszataszítónak, olyan lehetetlenségnek tartja a létezését is, annyira irritálja, hogy ez már fölöttébb érdekli. Kihívásnak érzi. Vagányságból, hogy az udvarban megbotránkozást keltsen, hogy szüleit kihozza a béketűrésből, szenvtelenül kijelenti, hogy ő ezt a „mutyurit” elveszi feleségül. Na, lesz persze elképedés. Most mi bámulhatjuk a döbbent arcokat, a magukból kivetkőző felhorgadásokat, láthatjuk, hogyan zárnak össze az udvar tagjai, mert azon nyomban úgy érzik, homok került a gépezetbe, és ettől veszélyben a rendszer, a hatalom - vészhelyzet van, cselekedni kell rögvest.
Witold Gombrowicz, aki több darabjával is sokkolta a publikumot, abszurdnál abszurdabb szituációkat teremtett a színészek számára, ebben a művében azt írta meg, miként hat az udvarban Yvonne. A többiektől eltérő volta, mássága, ahogy mindenkiből kihozza a leplezni próbált, legrosszabb énjét, ahogy megindul vele kapcsolatban a susmus, az intrika, s amilyen galád módon szerveződik ellene az összeesküvés.
Szegény Ágnes pedig csak ül vagy áll, vagy ha arra késztetik, táncol ebben a mérgesen felbolydult hangyabolyban. Ő a középpont, de ebben Yvonne számára nincs sok köszönet. A kezdeti megszeppentség után a fiatal történész meglepően jól veszi a lapot, és már élvezi is az egészet. A színészeknek bármire kell tudni reagálni, és számolni azzal, hogy a civil a pályán óhatatlanul sokkal inkább vonzza a tekintetet. Hiszen elvileg nem színpadra termett, ezért mindenkit izgat, hogyan is állja meg a helyét, mit csinál. Így van ez, amikor gyerek vagy kutya kerül a színpadra, ezért szokták mondani, hogy ők nem odavalók, mert óhatatlanul is szétverik a jelenetet. Balázs ötlete most viszont épp ezért telitalálat, hiszen Yvonne puszta létével szétveri a rutint, a hagyományos protokollt az udvarnál, ahol szintén mindenki ráfigyel. Miközben persze vannak ennek a megoldásnak veszélyei, ki lehet fogni egyáltalán nem együttműködő civilt, netán olyat, aki az Yvonne-nak szóló sértő mondatokat magára veszi, lemerevedik, netán le is jön a deszkákról. De az ellenkezője ugyancsak elképzelhető, hogy dilettáns módon túl akar szerepelni mindenkit, be nem áll a szája. A színészek sokat tréningezve állítólag felkészültek minden eshetőségre. Amikor például a herceg azt tudakolja Yvonne-tól, hogy hisz-e istenben, és azt a választ kapja, hogy nem, majd Yvonne kapásból visszakérdez, hogy „És te?”, mélységes csend keletkezik. A herceget adó Jáger Simon nem válaszol csípőből, egy pillanatra azt érezhetjük, hogy nem tudja, mit mondjon, fogós ezt a kérdést improvizálva megválaszolni. Csipetnyit rezeg a léc, de csak tényleg röpke időre, amíg szinte tapintani lehet a feszültséget, hogy na most mi lesz, majd kiböki, „ha te nem hiszel benne, akkor én sem.” Ekkor éppen közeledni akar Yvonne-hoz, kedveskedni neki, tehát ez a szituációba illően ötletes, jó válasz. Valósággal felsóhajt a közönség, vagy kissé elneveti magát, hogy ezt a „gordiuszi csomót” sikerült megoldani. Ilyen szituációk garmadájából építkezik az előadás. Balázs imádja a kockázatot. Nem kedveli a bevált rutint, ha az egyik előadás olyan mint a másik. Ezért például a Leonce és Léna jeleneteit megtanulták négy-négyféleképpen előadni, így a 25 jelenetnek összesen lett száz variánsa. A közönség választhatott, hogy melyik „mutánst” kéri. Még arra is mód volt, hogy egy jelenetet kétféleképpen megnézzünk, akár a társulaton belül más címszereplőkkel. Az utolsóban pedig már itt is a publikumból került ki a két főszereplő. A szöveg nélküli, kimondottan mozgásra épülő Tojáséj előadásában a zenéket változtatta mindig úgy, hogy a színészek soha nem tudták előre, hogy aznap éppen mi szólal majd meg. Előző produkciójuk, a már komoly nemzetközi sikereket is elért Augusztus ugyanúgy csak mozgásra épült, mint a Tojáséj, amit még nem ez a fiatal csapat csinált. Mesés Gáspár, Lukács Andrea, Dőry Brigitta vesznek még részt maximális odaadással, nagy elánnal a produkcióban. Németh Anikó olyan színpompás és beszédes jelmezeket tervezett, hogy festményen is megállnák a helyüket. Balázs jókora mozgatható álló tükröket eszelt ki fő díszletelemek gyanánt. Bennük tarthatnak önvizsgálatot az udvar elkényeztetettjei. De olykor felénk is fordítják ezeket, hogy mi is megnézhessük, az események tükrében mit gondolunk magunkról. Yvonne-nal pedig valóságos emberkísérletet végez, hogy mennyi megaláztatást lehet egyáltalán elviselni. Aztán furmányos kegyetlenséggel megölik. Eltávolították a zavaró tényezőt, az idegen testet, az udvar immár zavartalanul folytathatja tovább zűrzavaros praktikáit.

Ady és Nagy László

Kenyeres Zoltán
Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:39

Koczkás Sándornak most jelent meg első önálló tanulmánykötete: húsz évvel a halála után. Nemzedékeket tanított az egyetemen, valamikor, hatvan évvel ezelőtt én is hallgatója voltam, írónemzedékek sorát segítette pályára állni, én is neki köszönhetem első recenzióim megjelenését az Élet és Irodalomban, és ő vitt be a Rádió Irodalmi osztályának könyvismertető műsoraiba. Lelke volt az Ady-életmű akadémiai kritikai kiadásának, ő fedezte fel Bálint Györgyöt a literátus közönség számára, a legjobb Radnóti-kutatók közé tartozott. Nem feledte, hogy egy hallgatójának tehetséget ígérő versét megjelenéshez segítse, de az nem jutott eszébe, hogy saját cikkeit, saját írásait, tanulmányait időnkét kötetbe rendezze és közreadja. Ezt a mulasztást most Hegedős Mária pótolta, aki nemcsak felesége volt, hanem maga is az irodalmi élet résztvevője.

***

A kötet címe egy idézet: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”, alcíme pedig: Ady Endre és Nagy László Koczkás Sándor műhelyében. A kéziratból a Fekete Sas Kiadó készített szép könyvet, és Széchenyi Ágnes írt hozzá utószót, Hegedős Mária pedig az összeállítást indokolta meg röviden. T.i. a kötet nem pályaátfogó válogatás Koczkás Sándor (szó szerinti értelemben) hátrahagyott írásaiból, nem avval a céllal készült, hogy érzékeltesse a kritikusi-irodalomtörténészi pálya színes sokféleségét, figyelmének szerteágazó útvonalait. Ellenkezőleg. Egyetlen irányt emelt ki belőle, amelyet két névvel jelölt meg. Azokból az írásaiból, tanulmányaiból kapunk egy kötetre valót, amelyek Ady Endréről és Nagy Lászlóról szólnak. Egy szövegválogatás és szerkesztés a válogató és szerkesztő látásmódját is megjeleníti, nem túlzás azt mondani, hogy jelentést teremt, önálló jelentést ad. Vagy éppen csatlakozik egy meglévőhöz. Ez a válogatás önként kínálja fel mondanivalóját: Ady Endre és Nagy László összetartoznak. A mai olvasónak talán meglepő állítás ez, de aki járatos a szakirodalomban tudja, hogy ezt a szellemi kapcsolatot Diószegi András már hosszú évtizedekkel ezelőtt fölvetette, Czine Mihály, pedig ilyesmiket írt: „Ady Endre csillagra akasztott ostorát – ha szabad kölcsön venni a költői képet – Nagy László vette kezébe.” A tanulmánykötet első fele, tizenhat tanulmány Ady Endréről szól, a legkorábbi írás 1957-ben született, a legkésőbbi pedig negyven évre rá, 1997-ben jelent meg, Olvashatunk bennük Ady humoráról, amit még nem sokan fedeztek fel, olvashatunk költői eszközeinek kialakulásáról, olvashatunk a Csáth Gézához is hasonlítható novellista Adyról, ami máig ritkaságszámba megy a szakirodalomban, és Koczkás remek kis tanulmányban boncolja a levelezésből kibontakozó (Németh László által éppen hiányolt) költői tudatosságot. De bővebb tartalmi ismertetés helyett ennek a tizenhat írásnak csak két vonását szeretném kiemelni. Az első az, hogy már a legkorábbi sem vett tudomást a megelőző korszak kötelező Ady-képéről, a Révai-féle kétlelkű Adyról. Ismeretes, hogy Révai József Adyt Petőfivel és József Attilával együtt a progresszív, ahogy akkor nevezték, haladó magyar irodalom csúcsára helyezte, de megkülönböztette a forradalmárt és a szimbolistát. Király István hatalmas négykötetes monográfiájában még küszködött evvel koncepcióval, és érvelt ellene. Koczkás Sándornál már az 1957-es írásában is egy Ady van. Nála fel sem merült, hogy a szimbolizmust ideológiai fenntartásokkal kezelje. Az írások másik, nem kevésbé jellegadó vonása, hogy Koczkás Sándor még nem vonta kétségbe a közösségi reprezentáció lehetőségét. Nem lépett ki abból az irodalomtörténeti szemléletből, hogy egy költő egy egész közösség nevében szólalhat meg, sőt, megtestesíthet egy a közösséget. A horvát irodalom nagy alakját, Miroslav Krležát idézte erre tanúbizonyságul: „Ady Endre mindannak fájdalmas szintézise, ami magyarnak tekinthető ezen a glóbuszon, Mindazt, amit a magyarok 1848-tól 1918-ig átéltek egy birodalmi csalásban, nem jelenti a magyarságot, a magyarságot Ady Endre jelenti.” Ezt a szemléletet, ezt az úgymond „hozzáállást” nem azért emelem ki, mert az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől a hazai irodalomtörténet-írás és irodalmi kritika éppen evvel helyezkedett szembe, és Németh G. Bélától Szegedy-Maszák Mihályon át a Kulcsár-Szabó Ernő-iskola követőiig ennek a szemléletnek a legitimációját kérdőjelezték meg, mondván, az irodalomról, mint művészetről folytatott diskurzus ne a reprezentációról, hanem a prezentációról szóljon. Nem ezért emelem ki. Ők akár a kései német szellemtörténetből, Emil Staigerből, akár a késő heideggeri nyelvfilozófiákból, akár Gadamerből, Jaussból, indultak ki, akár az angol-amerikai új-logikára, akár a modern kommunikációelméletek valamelyikére alapozták értekezéseiket, ezek igényességét, gondolati színvonalát senki sem vonhatja kétségbe. Azért emelem ki, mert a legutóbbi időkben felütötte fejét és kezd teret nyerni egy Ady-kritika, amely száz év elmúltával visszatérni látszik a XX. század elejének buta nacionalizmusához, az ostoba ellenvetésekhez és primitív előhozakodásokhoz. Alkoholista szabadkőműves. Tudjuk, egyik totalitásra törekvő államhatalom sem elégszik meg a politikai és gazdasági hatalommal, minden totalitásra törekvő államhatalom uralni akarja a szellemi élet szféráit is. Az 1948-at követő fordulat is ezt tette. De ők legalább a legjobb írók közül válogattak, azt mondták, Petőfi, azt mondták, Ady, azt mondták József Attila, azt mondták Móricz Zsigmond. Közben, igaz, nagy írókat szorítottak háttérbe, nagy írókat vontak ki az irodalmi életből, de azért nem a másod- és harmadosztályra próbáltak ideológiát építeni. Most elsőrangú hatalmi pozíciókból másodrangú írókat kanonizálnak harmadrangú irodalmárok, akiknek nem kell Ady Endre. 
SzSz_20o_Kenyeres_Ady Endre Csinszkával 1914-ben
Fotó: Székely Aladár felvétele
*** „Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötörtetőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.” Ezt már Nagy László írta. A tanulmánykötet két része közé Hegedős Mária ugyanis közbeiktatott - a tartalmi összekapcsolás érdekében - egy két lap terjedelmű, rövid kis esszét Nagy Lászlótól. Ebből való a kötet címe is. És Nagy László tanúságtétele Adyról valóban összefűzi a kötet két részét. Tizenegy írás olvasható ebben a második részben, köztük két nagyobb tanulmány, az egyik egy pálya-összefoglaló áttekintés 1967-ből, a másik az egyik leghíresebb Nagy László verset (hosszú költeményt), a Menyegzőt elemzi, s a szövegelemzés köré rajzolja fel a pálya 1986-ban legfontosabbnak tartott vonásait. A két tanulmány között majdnem húsz év telt el, sok minden megváltozott a világban és a társadalomban, megváltozott az irodalom és vele változott az irodalmi ízlés is. Ady nagyszabású imagizmusát és Nagy László képvilágát felváltotta a szavak alapjelentésével folytatható intarziás nyelvi játék, és a képi minimalizmus. Ez már Tandori Dezső korszaka volt, Esterházy Péter korszaka volt. A változások elhomályosították a folytonosság útvonalait a közelmúlttal, ez a tényállás pedig megnövelte az irodalomtörténet felelősségét, hogy a változások ellenére fenntartsa a párbeszédet a sokféle egyidejűség és a sokféle múltbeli értékek között. Koczkás Sándor az évtizedek alatt nem változtatta meg véleményét Nagy Lászlóról, a Nyugat esszéhagyományait követő elemzőből nem lett se strukturalista, se hermeneutikai, se recepció-esztétikai, se medialitási elemző. A versek poétikai elemzései teltebbek, bővebbek lettek, de irodalomtörténészi alapállása, hogy a poétikai elemek mögött a poétikai elemek alkalmazóját se tévessze szem elől, nem változott meg. Ezt nem dicséretként jegyzem meg, és nem is bírálatképp. Már az 1967-ben keletkezett pályaáttekintésben (s evvel Czine Mihály és Bori Imre mellett az elsők közé tartozott) a versekben egy erkölcsi magatartás esztétikává átlényegülését kereste. Más szóval, úgy gondolta, Nagy László verseinek különös szépségét és erejét az erkölcsi magatartás hitelesíti. Az erkölcsi tartás. Még rövidebben, a tartás. De hogy kivel, mivel szemben, azt nem nevezte meg. Konkrétan azokkal szemben, akik könnyebben behódoltak az uralkodó irodalompolitikának? Vagy általánosan úgy értelmezhetjük, hogy nem jöhet létre esztétikai érték erkölcsi érték nélkül? (Ez utóbbi szép gondolat lenne, de sajnos nem így van.) Vagy még elvontabban, a „létben való erkölcsi jelenlétről” van szó? A későbbi tanulmány fenntartotta a homo aestheticus és a homo moralis összetartozásának idealitását, de már megnevezhető kategóriát akart találni az elvont általánosság helyére. „Nagy László a teremtő jóság gondolatába mentette át és formálta újjá ifjúsága megtépázott, de ki nem alvó forradalmas meggyőződését” - írta 1986-ban. Tíz évvel később egy szavalóest bevezetőjének szánt kis írásban ezt a megfogalmazást is helyesbítette, és egy metaforával próbálta megmagyarázni jelentését. A teremtő jóság nem más, mint „Káin agresszív csillaga ellenében” az „Ábel-i sugárzás”. Evvel az újabb megfogalmazással viszont „ Ady ostorától” egy kicsit Pilinszky krisztianizmusa felé mozdította el Nagy László költészetét. 
Nagy László
*** Az 1986-os tanulmány eredetileg egy 1985-ös Nagy László konferencián hangzott el, és a konferencia anyagaként az Alföld 1986 februári számában jelent meg. Alig félévre voltunk akkor a monori találkozótól, attól a rendszerkritikus értelmiségi tanácskozástól, amelyen utoljára csillant fel annak reménye, hogy az ún. népi ellenzék közös nevezőre tud jutni az ún. demokratikus ellenzékkel. A konferenciára is ennek megfelelően többféle véleményt képviselő írót, művészt, irodalmárt hívtak meg, s az Alföldnek ez a száma alighanem máig a Nagy László-recepció legérdekesebb dokumentumai közé tartozik. Olvasható benne az Aczél-féle kultúrpolitikát támogató Szabolcsi Miklós (tegyem hozzá, Nagy László költészetének értékeit nem vitató, korrekt) tanulmánya, és olvasható benne a nyíltan ellenzéki Nagy Gáspár verse is. A szám élén Csoóri Sándor írása állt, szerepelt benne Görömbei András, Tamás Attila, Tornai József, Tőkei Ferenc, Jánosi Zoltán, Kósa Ferenc, hogy csak néhány nevet emeljek ki a tartalomjegyzékből. Koczkás, aki alighanem a fő referátumot tartotta, és Nagy Lászlót egy Ady–Bartók–József Attila–Illyés Gyula vonalban helyezte el, ami ma is indokolható lenne, persze több név kiegészítésével. Csurka István viszont neveket átugorva kijelentette: „Ady Endre óta nem vett magyar költő ilyen mély lélegzetet”. Ő volt az is, aki Nagy Lászlótól azt a mondatot idézte, ami most Hegedős Mária összeállításában Koczkás kötetének címe lett. E nagyra, sőt legnagyobbra értékelést a konferencián Nyilasy Balázs ellenpontozta, aki elismerve Nagy László költészetének jelentőségét, fölvetette (föl merte vetni) költészetének néhány költészettani problémáját a „pátosz és személyiség-öntudat esztétikai hitelességétől” kezdve a néha előforduló „esztétikai érvényesülést gátló” hangvételi, megformálási zavarokig. Ma olvasva Nyilasy kritikai szavait, azt lehet mondani, hogy érvelése minden ponton a szakmai kereteken belül maradt, és nem volt még benne semmiféle politikai mozzanat. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert akkor már kezdett átpolitizálódni a szellemi élet, és alig egy évvel később már valamelyik lövészárokban találta volna magát egy Nagy Lászlóról szóló ilyesfajta állásfoglalás. 1985 és 1986 eleje még a béke utolsó ideje volt. Egy évvel később, a lakiteleki találkozó után már eloszlott az illúzió, hogy a magyar értelmiség egységes frontot képes alkotni a Kádár-rendszerrel szemben. Abban az évben jelent meg a Mozgó Világban Spiró György két esztendővel korábban (és sajnos nem indokolatlanul) írott verse, a Jönnek, és kezdett éleződni - a nyílt színfalak mögött mindig is létező - népi-urbánus vita, amit Király István azokban az években írott naplójában a magyar értelmiség alapvető ellentétének nevezett. Ebben a kontextusban jelent meg 1989-ben a 2000 folyóirat szeptemberi számában Kálmán C. György Mi a bajom Nagy Lászlóval? című írása. Ő már félretette a kötelező udvariaskodásokat, a minden elismerésem ellenére-szerű fogalmazást, és Nagy László költészetét áperte a sutba vágta, úgy ahogy van, elejétől a végéig jóformán egyetlen megmenthető sort nem talált benne. „Üres és parancsoló hang, kétpólusú értékrend, a szent és mágikus költészet kultusza, egyhangú motívumkészlet és statikus jelleg (…)” Ma olvasva megvallom, még ha fölháborodom is rajta, briliáns írás. De akkor nem lett volna szabad megírni. Éppen akkor nem. Nyilasy két évvel korábban fölvetett, ehhez sokban hasonló töprengései még más környezetben, lövészárkok fölött hangoztak el, Kálmán C. már a törésvonalnak, mondhatnám a belső frontvonalnak csak egyik oldalához tartozott, és ellentéteket élezett. Egy világnézet ízlésformája szólalt meg cikkében, bejelentve, hogy most már és ezentúl konszenzuskeresés nélkül lép elő, ami egy normális helyzetben természetes lett volna. De akkor éppen önkorlátozások sorára lett volna szükség, mert egyetértések sorát kellet volna kidolgozni. De a szétválásokat, úgy látszik, nem lehetett megállítani, és a magyar értelmiség konszenzusok nélkül, egymás ellen vitatkozó csoportokban indult el a rendszerváltás felé. Koczkás Sándor évekkel később, 1995-ben már hiába emelt szót a „darabolók és boncolók” ellen. Az erről szóló írásával fejeződik be a kötet. S mi, a mai értelmiségnek az a kisebbsége, akik még mindig megegyezéseket szeretnénk látni a nemzeti elköteleződés és az európai egység hívei között, aggodalommal konstatáljuk a mai akadályokat.  („Nekem Ady Endre ostora tetszik” - Ady Endre és Nagy László Koczkás Sándor műhelyében. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2018. 266 l. )