Infernó

Dan Brown bestsellerében egy őrült tudós vírust szabadít az emberiségre, hogy megállítsa a Föld túlnépesedését. A fikció háttere félelmetesen reális: egy évszázaddal a spanyolnátha után újabb pusztító járvány réme lebeg fölöttünk, miközben a populáció iszonyatos ütemben növekszik. Világvégét várunk, pedig a világ, köszöni, jól van, nincs veszélyben bolygónk, se a szerves lét. Aggódnivalója a homo sapiensnek van. „Csak egy újabb kudarcot vallott mutáció”, ahogy a legendás komikus, George Carlin nevezte fajunkat.

A pestis a példa rá, milyen drámai, megjósolhatatlan hatású lehet egy pandémia. Az 1347-ben kezdődő, minden bizonnyal ázsiai eredetű világjárvány pár év alatt bejárta az óvilágot, Európát, a Közel-Keletet, Afrika mediterrán partvidékét. Még a távoli Grönlandra is eljutott. A kórokozó baktériumot bolhák terjesztették, a bolhák patkányokon élősködtek, a patkányok hajók potyautasai voltak. Európa lakosságának a harmadát irtotta ki a fertőzés, amelyet látványos tünete, a bőr elsötétülése miatt fekete halálnak neveztek el. Eleinte a zsidókat (ki mást?) vádolták szándékos kútmérgezéssel. Eltartott egy ideig, amíg rájöttek, hogy a gettók zárt közösségeiben azért kevesebb az áldozat, mert szigorúbbak a higiéniai előírások. Ezért az ott élőkkel járvány idején nem dögvész végzett, hanem pogrom.

A mohamedánoknál még nem volt divat az antiszemitizmus, bűnbak viszont ott is kellett. Kairóban arra a meggyőződésre jutottak, hogy a parázna nők tehetnek a betegségről. A kor embere Isten büntetését látta a gyilkos kórban. Flagellánsok vonszolódtak végig elnéptelenedett városokon, önmagukat ostorozva vezekeltek, irgalomért könyörögve. Boccaccio nem hitt a közkeletű magyarázatban, apránként teret nyert a racionális gondolkodás. Elsőként a kor legfelvilágosultabb állama, a Velencei Köztársaság tett értelmes lépést a járvány megfékezésére: az érkező hajók legénységét nem engedte partra szállni. A vesztegzár ideje negyven nap (quaranta giorni) volt, ennek emlékét őrzi karantén szavunk.

Ami azt illeti, az elkülönítés továbbra is az egyik leghatékonyabb módszer. Nagyobb az esély a túlélésre, ahol a józan ész felülkerekedik a babonákon. Mire levonult a járvány három nagy hulláma, többé semmi sem volt ugyanolyan, mint azelőtt. A munkaerőhiány a kontinens szerencsésebbik, nyugati felén eltörölte a jobbágyságot; a Lajtától keletre sajnos nem. Alapvetően változott a közgondolkodás. Megrendült a fennálló rendbe vetett hit, az egyház tekintélye. A pestis – William Chester Jordan princetoni professzor szavaival – „a középkori európai civilizáció lélekharangja” lett. A túlélők utódaira jobb élet várt. A fekete halált újjászületés követte: a reneszánsz. Évszázados távlatból visszatekintve megkockáztatható, a pestis evolúciós szempontból szükségszerű, sőt jótékony volt. De ez csekély vigasz a ma emberének, aki a nyomasztó napi híreket figyeli. Egy világjárvány csakugyan természetes megoldás lehetne az emberiség előtt tornyosuló problémák egy részére, ám az felfoghatatlan szenvedéssel, tengernyi személyes tragédiával járna. Itt a bökkenő.