Donald Trump úgy lépett a kongresszusi pódiumra az „Unió helyzetéről” szóló üzenetének felolvasására, hogy nem fogadta el Nancy Pelosi házelnök – formálisan vendéglátója – feléje nyújtott kezét. Durcás volt: Pelosi indíttatta el az elnök elleni alkotmányos eljárást. S noha az elnök már a beszéd idején, kedd este is biztosra vehette, hogy a szenátusban többségben lévő pártja fel fogja menteni, erre még egy napot várnia kellett.
Akár le is lőhetne valakit
Vagyis még vádlottnak számított amikor a beszédet mondta, mindössze harmadik elnökként az amerikai történelemben (két évtizede Bill Clinton is hasonló „státuszban” mondta el kongresszusi üzenetét, ámde őt már nem is lehetett újraválasztani). Talán ezért sem ejtett szót sem az impeachmentről, amit persze egyéb megnyilvánulásaiban, pláne twittereiben imád gyalázni. De netán a tőle tényleg ritkaságszámba menő tapintat volt az ok: kínos lett volna az őt kampánygyűlések stílusában ünneplő republikánus szenátoroknak, ha az országos tévéközönséget emlékeztetik megalkuvásukra. Kedden és szerdán körmönfont okoskodással, logikai bakugrásokkal magyarázgatták sorra felszólalva a szenátus ülésén, miért vetik el a képviselőházi vádemelők által aprólékos gonddal bizonyított vádakat, amelyeket többen nem is próbáltak tagadni, s miért utasították el tanúk és kormányzati dokumentumok beidézését esetleges kétkedéseik tisztázására. Ez ugyanis még csúnyán visszaüthet rájuk, főként az ősszel a szavazók elé állókra, hiszen az amerikaiak bő kétharmada tartotta volna fontosnak a tanúvallomásokat.
E tőle szintúgy szokatlan önmegtartóztatását, Trump bőven kompenzálta a nagyon is ismert öndicsérő tirádáival, szinte percenként felugrásra és ovációra kényszerítve pártja szenátorait és képviselőit. S noha – egy kampánygyűlési szónoklattal ellentétben – a szövetségi törvényhozásnak az unió helyzetéről jelentő elnökként illett volna nem gátlástalanul bánnia a tényekkel, Trump most sem adta alább több tucat torzításnál, kifejezett hazugságnál. Ízelítőt adva arról, mi vár ránk e választási esztendőben. Erre utalva viszonozta a nyitány udvariatlanságát a rendíthetetlenül higgadtan mosolygó Pelosi, amikor a beszéd végén teátrálisan széttépte a neki az elején odanyújtott szöveget.
Ha valami, e nyitó- és zárójelenet híven tükrözte a már jó ideje, Obama elnöksége nyitánya óta zajló hideg polgárháború eldurvulását: a legendás kétpártiságnak már a látszatára sem adnak. Amint a konzervatív The Wall Street Journal publicistája írja, senki sem próbálja már takargatni az árkot: nincs elemi udvariasság, formális tiszteletadás. S még csak most jön a haddelhadd. A demokraták nem alaptalanul hiszik, hogy a szenátorai által kimentett Trump még inkább elszabadult hajóágyú lesz, akinek immár papírja is van arról, hogy nem kell betartania a törvényeket. Vészesen kezd megvalósulni hírhedt kiszólása, hogy akár le is lőhetne valakit. Hiszen a védőjévé vált (ahogy hajdan O.J. Simpsonnak is) híres harvardi jogprofesszor a per során kifejtette, hogy az elnök a maga egyéni érdekeit bízvást keverheti az országéval: ha Trump a saját választási hasznára óhajtotta Kijev segítségét (vagyis a külföldi beavatkozást az amerikai választásba), az sem ok felelősségre vonására.
Aki nem lép egyszerre...
Komikusan hangzó naivitás egy (nehéz újraválasztás előtt álló) republikánus szenátor vélekedése, hogy Trump nyilván okult az impeachmentből, mert az mégiscsak „nagy lecke volt”. Lecke annak, akinek a „sajnálom” és „tévedtem” szavak hiányoznak a szótárából? De hiszen az elnök akkor sürgette ukrán kollégáját a Biden ex-alelnökkel szembeni nyomozásra, amikor számára kedvezően lezárult Mueller ügyész vizsgálata a 2016-os, javára szóló orosz beavatkozásról. S Trump máig állítja, per ide vagy oda, telefonhívása az ukrán elnökhöz „tökéletes” volt - miért ne kapott volna rögvest vérszemet?! S a per után miért is zavartatná magát pár mentegetőző republikánus óvatos reménykedésétől? Körbenézve a teremben, láthatta milyen lelkesen tapsolnak neki olyanok, akik megválasztása előtt kígyót-békát kiabáltak rá, s utána fenekedtek, hogy majd megszelídítik. Mára oda jutottunk, hogy a Fehér Házból kiszivárgott: megnézheti magát az a republikánus politikus, aki bármiben szembe mer menni Trumppal.
Meg nem erősített változat szerint: „karóra tűzik a koponyáját”. Illene e szóhasználat Trumphoz, aki a Vanity Fair szerint gondosan jegyzi, ki nem lépett egyszerre az elnökper során, s „az ellenségek listája naponta bővül”. Lévén rajta persze a Trumpot bőszítő demokraták is, élükön Pelosival és a fővádló Schiff képviselővel, de az „árulók” előretolakodtak, az elnököt bűnösnek nyilvánítani merő Romney utahi szenátor (Obama 2012-es republikánus ellenfele) kiváltképp.
Nem feledve persze John Boltont, a nyáron kiebrudalt (önként távozott?) nemzetbiztonsági tanácsadót, akinek márciusban megjelenő könyvéből megsemmisítő részleteket idézett a The New York Times. Merthogy elmondja: az elnök őt is utasította az ukrajnai nyomásgyakorlásra. Vagyis első kézből erősíti meg, amit – az elnöki törvénysértést – a képviselőházi vádlók egy sor közvetett bizonyítékkal olyannyira alátámasztottak, hogy több republikánus szenátor sem merte vitatni. A Vanity Fair cikke szerint Trump Bolton elleni bűnügyi vizsgálatot szeretne, s azért hívogat embereket, hogy szálljanak rá a hűtlenné vált tanácsadóra. Jogászai pedig keresik a lehetőségét, hogyan lehetne meggátolni Bolton könyvének kiadását.
Ezek után és a „felmentett” Trumptól várható lépéseket megsejtve, a demokraták is „rászállnának” Boltonra: a képviselőház jogi bizottságának elnöke máris jelezte, hogy ha a szenátus nem idézte be, majd ők megteszik (a tavalyi vizsgálat idején is szerették volna, de akkor az ex-tanácsadó bírósághoz készült fordulni, s az sok hónapos halasztást jelentett volna). Bolton ugyanis ez év elején tudatta: kész tanúként elmenni a szenátusba, tehát immár nem keresne jogi kibúvót. De ez csupán egyik, bár kulcseleme a demokraták stratégiájának: szó sem lehet arról, hogy a vizsgálat lezárult, felejtsük el. Ha Trump várható elszabadulására gondolnak, aligha tehetnek mást, mint tovább ütni vasat. Már csak azért is, mert ahogy az impeachment decemberi képviselőházi megszavazása óta hetente, ezután is számíthatnak újabb leleplező anyagok előkerülésére. S Pelosi, ismerve a szenátusi erőviszonyokat, tehát megelőlegezve az elnök pártalapú felmentését, sejthetően az egész választási kampányban használható fegyvert akart adni az impeachment során bizonyított vádakkal pártja politikusainak az elnök és a többi republikánus ellenében. Legfőképpen nyilván a demokrata elnökjelöltnek, aki bizton számíthat a még a Hillary Clinton ellenit is alulmúló gyalázkodásokra (keddi üzenetében Trump máris odavágott a balos és előre törő Sanders szenátornak: majd ad ő a szocialista próbálkozásnak…)
Leértékelődött iowai nyitány
Csakhogy a demokrata előválasztási-sorozat nyitánya nemcsak még kiszámíthatatlanabbá tette az elnökjelölt személyét, hanem az iowai pártkorifeusok kétbalkezessége folytán példátlanul kínossá is: még két nap múltán sem lehetett eldönteni, ki nyert és ki vesztett. Márpedig a sorozatnyitó két kis állam, e héten Iowa, a jövő kedden New Hampshire éppen azzal harcolta ki kiemelt helyét (és a négyévente ráirányuló világfigyelmet) az elmúlt fél században, hogy egy bő esztendő napi felmérései után először valóságos voksokat is számolhatunk, nemcsak reprezentatív kutatások eredményeit. S lévén kis államok, a jelöltek szó szerint ellephetik őket: az iowai polgároknak alighanem bujkálniuk kellett, ha nem akartak beleütközni egy, velük parolázni akaró elnökjelöltbe.
Ez adott némi, főleg persze jelképes jelentőséget annak az Iowának, amelyben az amerikaiak egy százaléka sem lakik és a nyári demokrata elnökjelölő konvenció küldötteinek csak egy százalékát adja. Nem csoda, ha körömszakadtáig ragaszkodott elsőségéhez, s ódivatú (indián szóval) caucus nevű jelöltválasztásához: másfél ezer iskolában, csarnokban jöttek össze az emberek, s nyílt színen álltak oda valamelyik politikus zászlajához (és ahová 15 százalékuknál kevesebben, azokat másodlagos jelöltválasztásra szólították fel, tovább bonyolítva a képletet és persze a számolást is). De az idő szelleme a káosz is: a helyi pártvezetők tartottak a (netán külföldi) hekkerektől, titkolták és túlbiztosították komputereiket, amelyek – miként több szakértő megjósolta – a kellő tesztelés híján becsődöltek. Mivel szerencsére minden megvan a jó öreg papíron is, lehetett kikászálódni e csávából. Ámde csak a technikaiból, a politikaiból nem: Iowa szinte biztosan elveszti jeles helyét. Mivel nem lehetett egy álló héten át az iowai győzteseket és veszteseket ajnározni és csepülni, a nyitány leértékelődött. S talán nemcsak a gúnyolódó Trump, hanem a rosszul kezdő Biden (esetleg az eleve a márciusi Szuper Keddre váró esélyleső Bloomberg) örömére: nagyobb súlyt kaphatnak (végre) a küldöttek és szavazók igazi tömegeit adó államok. S ezt aligha bánták az Iowa által az elsőbbségből „kitúrt” New Hampshire-ben.
