Kiút a félelemből

Bevándorlás, Soros, liberalizmus, genderelméletek – nem elég ennyi fenyegető veszély, még itt ez a fránya koronavírus is. Bár óvatosnak lenni többnyire kifizetődő, állandó félelemben tartva az ember nem tudja kitenni a határköveket hasznos óvatoskodás és a kártékony pánik közé.

Szájmaszkban közlekedő emberek, az iskolákban fertőtlenítő sprayjel egymást fújkáló gyerekek, ázsiai üzletek kirakatablakára ragasztott magyarázkodások: vietnámiak vagyunk, nem kínaiak. A koronavírus hétköznapokon tetten érhető hazai mérlege egyelőre az ilyen és ehhez hasonló akciókban mérhető, megspékelve a lassan egy országot átjáró összerezzenéssel, pusztán a szó hallatán: „Kína”. A héten kénytelen volt lemondani a már meghirdetett februári és márciusi időpontjait a Hosszúlépés. Járunk? várossétákat szervező csapata, mert az utóbbi időben egyre többen fújták le jelentkezésüket az „Egy falat Kína”, illetve a „Kőbányai Selyemút” című programról.

Bár az efféle reakciók még betudhatók afféle biztos, ami biztos alapú óvatoskodásnak, az, amikor a közértben mellettem vásárló hölgy minden zacskós terméket fertőtlenít (a DM-ekben az utóbbi időben megnégyszereződött a higiénés termékek vásárlása), mielőtt a kosarába rakja, és amikor egy budapesti általános iskolában elülnek a gyerek mellől, akiről tudvalévő, hogy az anyukája a munkája kapcsán gyakran fordul meg a kelet-ázsiai országban, már súrolja a pánik határát. Mindez annak a fényében aggasztó kissé, hogy a tények szerint eleddig százas nagyságrendben mérhető a Kínán kívüli fertőzések száma, és egyetlenegy gócon kívüli, Fülöp-szigeteki halálesetről beszél a híradás.

Manipulációval a pánikért

„Fortélyos félelem igazgat minket / s nem csalóka remény” – mondja József Attila a Hazám című versében, mely tézis a XXI. századra ontológiai alapigazsággá lépett elő. De vajon van-e kiút az állandósult szorongásból? Egyáltalán, képes-e működni az ember, ha nem része a mindennapjainak a folytonos fenyegetettség? Blokkol a félelem, vagy épp ellenkezőleg: arra késztet, hogy változtassunk?

„Igaz, hogy a félelemnek van egy nagyon erős és inspiratív hatása az önvédelemre – mondja Birtalan Zsuzsanna pszichológus –, de csak akkor, ha a felmerülő veszélyt kezelhetőnek érezzük. Ha kapunk rá saját magunk által megvalósítható megoldást, ami összhangban van a realitással. A klímaveszély például azért szül annyi klímaszorongást, mert az emberek úgy érzik, a háztartásukból mellőzött szívószál és marhaszegy csak csepp a tengerben. Ráadásul minél hangosabban szólnak a vészcsengők, minél inkább tetszelegnek akár politikai vezetők a „megmentő” szerepében, az ember annál inkább veszíti el saját kompetenciáját, annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb. Amikor a puszta tájékoztatás szándékára ráülnek egyéb érdekek, és a tények figyelembevételével kialakított kommunikációs stratégiába a reális veszélyre való figyelmeztetés vagy felkészítés mellett belecsúszik például egy-egy manipulációt szolgáló csavar, az előbb-utóbb nem tud mást szülni, csakis pánikot. Ilyen például a hangsúlyeltolás, de a média által gyakran alkalmazott sulykolás vagy hatásvadász címadás is. Ezek zömmel az olvasók érzelmeire hatnak, túlingerelnek és félelmet keltenek. Hiába alapos maga a cikk, latolgat körültekintően a tények alapján, és veszi sorra az összes létező nézőpontot például a koronavírus kapcsán, a médiafogyasztók nagy részéhez ez már nem jut el, mert gyakran megelégszenek a főcímek és a leadek manipulatív tételmondataival. Sajnos a televízió is erre nevel manapság: a pártatlan tényközlés helyett arra használják, hogy befolyásoljanak általa, márpedig ez előbb-utóbb kontraproduktívvá válik. A túlságosan intenzív félelmet keltő üzenetek nyomasztó hatásúak, a velük szembeni védekezés nem tűnik lehetségesnek: a hirtelen pánik után gyakran lekicsinyléssel, tagadással, ellentmondással vagy figyelmen kívül hagyással reagálnak rá az emberek. Ezért nem működnek önmagukban, a nemcsak te, de a gyereked is meghalhat, ha dohányzol vagy az ezt tette a drog a híres színésszel típusú, elrettentő mondatok” – állítja a szakember.

Fokozódó szélsőségek

A londoni sztárrabbi, Lord Jonathan Sacks TED-előadása, melyet arról tartott, hogyan tud a ma embere félelem nélkül szembenézni a jövővel, illetve, hogy a nyugati civilizációban sejtekig hatoló félelemjelenség miként győzhető le, ha legyőzhető egyáltalán, szinte felrobbantotta az internetet. Az utóbbi pár évben több millióan igyekeztek a rabbitól leckét venni helyi vagy online „félelemtanóráin”, hogy egyáltalán észrevegyék, miként hat rájuk az élet ma már szinte minden területét behálózó félelemgépezet. Lord Sacks szerint a Nyugat történelmének sorsdöntő pillanatait éljük. A megosztott társadalmak korát, mely a szélsőségesség fokozódását eredményezi akár politikáról, akár vallásról legyen szó. Bár mi itt, Európa közepén hajlamosak vagyunk elsősorban a saját rendszerünk fogyatékosságaként tekinteni a félelemkeltéssel történő manipulációra és elbutításra, a rabbi szerint csak abban van különbség a nyugati világ országai között, hogy vezetőik hány fenékkel ülnek rá az amúgy is egyre fokozódó félelemhullámokra. „Elképesztően gyorsan változik a világ körülöttünk. Szorongásainkat elsősorban a követhetetlen tempóból fakadó bizonytalanság táplálja – írta e-mailes megkeresésünkre adott válaszában. – Illetve annak a bizonyossága, hogy tudjuk: még gyorsabban fog változni, még kiszámíthatatlanabb lesz, egyre több váratlan eseményt, akár hirtelen felbukkanó vírusokat, járványokat produkálhat.” Azt is mondja, hogy az ontológiai bizonytalanságok és az egzisztenciális félelmek ilyen-olyan mértékben végigkísérték az emberiség történelmét. Ami miatt ma mégis példátlan és bénító sokként hat, az a társadalmi és kulturális evolúció aktuális fázisa: a közösségből kiszakadt individuum elmagányosodása. Az „én” kultusza. A sok-sok kis „én” manipulatív egy nagy „én”-be terelése.

Mi, a nép

„Az emberek annyi mindenért rajongtak, annyi mindennek behódoltak már a világtörténelem folyamán – mondja Lord Sacks. – Imádták a Napot, a csillagokat, a vihart. Egyesek sok istent imádtak, mások egyet, s van, aki egyet sem. A modern korban, a XIX. és a XX. században a nemzetet imádták, az árja fajt és a kommunizmust. No, de mit imád a ma embere? Csak meg kell nézni, hány könyv szól az önfejlesztésről, az önmegvalósításról, az önértékelésről, az öntudatról. Az erkölcs alaptézise a XXI. században, hogy hogyan legyünk hűek önmagunkhoz; politika nagy része a személyiségi jogokról szól; és van egy az ember által teremtett új vallás is, ez pedig a szelfivallás. Pedig az ember biológiailag társas lény. Evolúciós történelmünk nagy részét kis közösségekben töltöttük. Szükségünk van közvetlen kölcsönhatásokra, ahol megtanulhatjuk az önzetlenség koreográfiáját, és ahol olyan spirituális javakat termelhetünk, mint a barátság, a hűség és a szeretet, ami kárpótol az egyedüllétért.”

Amikor túl sok az „én” és túl kevés a „mi” vagy a „más”, sebezhetőnek, társtalannak érzi magát az ember – állítja Sacks rabbi, aki szerint épp azok tesznek naggyá bennünket, akik másmilyenek, mint mi. A Google-szűrők, a Facebook-barátok és a szemellenzős hírfogyasztás torz világképet eredményez. „Ha kizárólag hasonszőrűekkel vagyunk körülvéve, akiknek a nézete, véleménye, sőt még az előítéletei sem különböznek a miénktől, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy objektíve olyan a világ, amilyennek mi látjuk. Ebben a buborékban, ha csak feltűnik valaki vagy valami, ami nem illik a képbe, az félelmet kelt. Ellenséges, legyőzendő. Egy közösség, aminek a létjogosultságát kizárólag a vélt fenyegetettség adja, erőtlen. Veszélyben is megmarad lebutított individuumok kusza, egyre szétziláltabb halmazának. Egy közösség, melyet az egyéni döntések mentén létrejött »mi« érzéséből fakadó összetartozás táplál, valós fenyegetéskor csak még inkább összetart. Ereje megsokszorozódik. Minden alkalommal, amikor baráti jobbot nyújtunk másoknak, akik nem olyanok, mint mi, akiknek osztályhelyzete, világnézete vagy bőrszíne különbözik a miénktől, összeforrasztjuk megsebzett világunk egyik törését.”

Jonathan Sacks arról is beszél, hogy bár egyik kedvenc amerikai szófordulata a „Mi, a nép” kifejezés, ábrándos gondolkodásra vall, ha bárki azt képzeli, e fölött a nép fölött ott kell, hogy álljon egy erős vezető, aki minden felmerülő problémára megmondja a helyes választ. „Ez a gondolkodás termeli ki a szélsőséges gondolkodást – folytatja. – A sohasem volt aranykorról ábrándozó szélsőjobbot és a soha meg nem valósuló utópiáról ábrándozó szélsőbaloldalt. A bigott vallásosokat és a bigott valláselleneseket. És vallásosok és vallásellenesek egyaránt meg vannak róla győződve, hogy Isten léte vagy nem léte az, ami megment bennünket önmagunktól. Ez is ábrándos gondolkodásmód, mert csupán mi magunk menthetjük meg önmagunkat. Mi, a nép. Együttesen, mindannyian. És amikor ezt megtesszük, és elhagyjuk az „én” politikáját mindannyiunk közös politikája kedvéért, amiből senki nincs kirekesztve, újból fölfedezzük a félelmeinknek és az igazságként harsogott feltételezéseinknek ellentmondó igazságot: egy nemzet akkor erős, amikor gyámolítja a gyöngéket. Gazdaggá válik, amikor felkarolja a szegényeket, és sebezhetetlenné, amikor gyámolítja a sebezhetőket. Ez tesz naggyá egy nemzetet. Bármilyen jövővel, bármilyen veszéllyel félelem nélkül szembenézhetünk mindaddig, ameddig tudjuk, hogy nem magányosan és nem valakik vagy valami ellenében nézünk vele szembe.”