Orbán Viktor téved, ha azt gondolja, hogy az illiberális demokrácia címén azt csinál, amit csak akar, mert a demokrácia nem jelentheti a többség diktatúráját. Így foglalt állást a Bizottság alelnöke. Az interjúban cseh Jourová jelezte, hogy nem szeretne sem Budapesten, sem Varsóban ajtóstul rohanni a házba, de Brüsszel igyekszik nyomást kifejteni – új eszközökkel. Ezt szolgálja a készülő mechanizmus, amely a jogállamiságot követi majd nyomon a tagállamokban. Az új rendszerben egyetlen kormány sem mondhatja, hogy kipécézik, hiszen mindenütt megnézik, hol vannak lyukat az igazságszolgáltatásban, hogyan áll a sajtó függetlensége és mennyire komoly a harc a korrupció ellen.
Az uniós támogatások egy részét azoktól az országoktól vonnák meg, ahol nem biztos, hogy az EU bírósági úton érvényt tud szerezni álláspontjának, ha úgy ítéli meg, hogy nem jogszerűen használják fel a közösségi pénzeket. A legmegnyugtatóbb persze az volna, ha mind a magyar, mind a lengyel kormány csatlakozna az új Európai Ügyészséghez. Akkor már sokkal kevesebben sürgetnék, hogy hívják életre a jogállami felügyeleti szisztémát.
Jourová kitért arra, hogy nem szabad rácsapni az ajtót egyetlen kormányra sem. Az EU-nak szüksége van Magyarországra és Lengyelországra, és viszont. Tisztességes, civilizált párbeszéd útján kell végigvinni a vitát. Ugyanakkor elismerte: négy évig tartott, míg végre a napokban le tudott ülni a lengyel igazságügyi miniszterrel, de csupán annyi történt, hogy az elmondta: mit akar a reformokkal, amire az alelnök kifejtette, hogy az elképzelés miért jogsértő. Ugyanakkor utóbbi rámutatott, hogy egészen veszélyes szakaszba értek a lengyel változások, mert a folyamat lassan visszafordíthatatlanná válik. A hatalmi ág csúcsán már végbement az átalakítás, és most szépen halad lefelé. Ám ez nem reform, hanem rombolás. Szőnyegbombázás. Feszítővassal szereznek neki érvényt.
Ezzel szemben Magyarországon ravaszabbul csinálják a dolgokat, de sokkal szélesebb körben. Kiterjed a sajtóra is. És a KESMÁ-val kialakult egy nagy médiabirodalom, amely azt mondja és írja, ami kedves a hatalomnak. Ám az EU mindezt nem nézi karba tett kézzel. Tessék csak a CEU-ra gondolni. Csakhogy a lengyeleknél sokkal karakteresebben jelennek meg a törekvések, amit mutat pl. az igazságszolgáltatás most zajló átépítése. De azért az EP kezdeményezésére a már a magyar kormány ellen is megindult a jogállami eljárás.
Magyarország ma azt jelenti a világban az új jobboldal számára, ami egykor Venezuela volt a baloldalnak, mutat rá a kommentár. A minap elhunyt brit filozófus, Roger Scruton kapcsán megemlíti, hogy a tudós, aki egykor bátran szembeszállt a szovjet önkényuralommal és Prágában földalatti egyetemeken ellenzékieknek tartott előadást, pályája végén odáig süllyedt, hogy kitüntetést fogadott el Orbán Viktortól, aki Kelet-Európa neki jutott szegletét szorgosan alakítja át korrupt, ento-nacionalista diktatúrává. Vagyis a szigetországi professzor a zsarnokság ügynöke lett. A mai jobboldal azon van, hogy visszaszorítsa, illetve felszámolja a fékeket és ellensúlyokat, lásd Johnson támadását a BBC ellen, vagy hogy a kormányfői hivatal csakis a kiválasztott újságíróknak kíván sajtótájékoztatót tartani.
A magyaroknál ez a vonat már sokkal messzebbre jutott. A közmédia csupán a Fidesz szócsöve. Önkéntes felajánlásokból létrejött a KESMA, a hatalombarát sajtókonglomerátum. De a gesztus aligha marad viszonzás nélkül. A Transparency International szerint Magyarország Európa egyik legkorruptabb állama, ahol az ilyesmi elnyeri jutalmát. A szólásszabadságot fenyegető veszély ellenére Scruton nem átallotta azt mondani, hogy gratulálni kell Orbánnak, amiért meg tudta őrizni a nemzeti identitást. De meg lehet említeni azt a tory képviselőt is, aki a múlt héten egy római konferencián beállt Orbán, a spanyol francóisták, valamint francia és olasz szélsőjobbosok válogatott alakjai közé.
A politikusok mindenütt rájönnek, hogy a régi erkölcs már nem számít. A kereszténység a „fehér” rokon értelmű szava lett. Amikor Orbán azt szajkózza, hogy megvédi a keresztény Európát, akkor a fasiszta összeesküvés elmélet korszerű változatát hirdeti, annál is inkább, mivel az országban csak az emberek 15 %-a jár hetente templomba. Határtalan gonoszságában azt hirdeti, hogy Soros természetfölötti erővel a keresztény földrészre tör. És egy ilyen emberrel szemben nem tudja magát rászánni a kizárásra a Néppárt, amely elvileg a modern konzervatívok szövetsége.
De a jobboldal tétlen, mert a konzervatív politikában az ellenfelek diktálják az ütemet. Johnson, Orbán és Trump úgy érzi, hogy ő a jövő, ezzel szemben a régi típusú toryk, illetve kereszténydemokraták a múlt emberei. A brit kormányfő példája mutatja, hogy nyugodtan lehet hazudni, nem jár érte megvetés. Ő is abba az irányba tart, mint a választási diktatúrák, vagyis hogy tisztogatást hajtson végre a közszolgálatban, az igazságszolgáltatásban és átvegye a sajtó ellenőrzését. Hiszen egyszer már felfüggesztette a parlamentet és kirakta pártjából az EU-barát erőket. Természetesen, Nagy-Britannia nem Magyarország. De ha nem akarjuk, hogy azzá váljon, akkor nem az a célszerű, ha a veszély első jelére felvesszük a kesztyűt és nem várunk addig, amíg túl késő lesz?
A világ a tekintélyelvűség felé halad. Egy sor, korábban legalább félig-meddig demokratikus országban jönnek fel az autoriter vezetők, sőt, egyes esetekben már szilárdan ülnek a nyeregben. A németeknél az AfD sorra aratja választási sikereit, de csak akkor tud hatalomra kerülni, ha ahhoz a polgári pártok bűnös módon segédkezet nyújtanak. Ez nagyjából áll a többi szélsőjobbos pártra is Európában, ideértve a Ligát vagy az FPÖ-t. Magyarországon és Lengyelországban viszont ezek az erők már megszerezték az irányítást. Az első dolguk az volt, hogy kikapcsolják a kritikus nyilvánosságot, majd az igazságszolgáltatásra terjesztették ki csápjaikat. Ezért annyira veszedelmes az, amivel az osztrák kancellár próbálkozik a bíróságok kapcsán.
Orbán, Erdogan, Kaczynsi, Bolsonaro, Modi, Duterte társaságához hamarosan bizonyosan hozzá kell venni Johnson, sőt Trumpot is. Utóbbi szívesen mutatná ki a foga fehérjét, mármint hogy mennyire autokrata. Az alkotmányos vádemelési eljárás éppen azért vallott kudarcot, mert már kikapcsolta az Alkotmányba foglalt fékeket és ellensúlyokat. Ha a következő választás eredménye netán a Legfelsőbb Bíróság elé kerül, ott már az ő emberei vannak többségben. De ha nyer, akkor az USA végérvényesen a tekintélyelvűség felé fordul és az autoriter uralom nemzetközi irányzata megkapja a végső lökést.
A német gazdasági tárca vezetője szerint az egyhangú döntéshozatal elve olyan az EU-ban, mintha két malomkő közé szorítanák be a szervezetet. Altmaier azonban, aki korábban Merkel kancellária minisztere volt, úgy látja, hogy cselekvőképesebb Európára van szükség, és nem csupán a kül-, illetve biztonságpolitikában. Közös emberi jogi politikát kell kialakítani és nem szabad megengedni, hogy a tagállamokat kijátsszák egymás ellen. Hozzátette, hogy ehhez német részről nagyobb kompromisszumkészséget kell tanúsítani. A politikus épp ezért azt javasolja, hogy az unióban ezután minden területen többségi alapon határozzanak, mert a mostani rendszer leginkább arra jó, nehogy egyes tagállamokat le lehessen szavazni.
Az új elv a legalacsonyabb szinttől a miniszteri tanácsülésekig mindenütt érvényes lenne, egyedül az Európai Tanácsban, az állam- és kormányfők fórumán maradna meg az egyhangú döntések rendszere. Így ha bármely hatalomnak gondja volna valamilyen nagyobb horderejű kérdés kapcsán, oda fordulhatna. De lépni kell, mert a szervezet lassanként túl sokszor lebénul, márpedig ez nem megy, ha meg akarjuk őrizni a munkahelyeket és a versenyképességet. A Brexit azonban jó esélyt kínál a reformra.
Miközben odahaza és külföldön is kipellengerézik Macront, mint az idejét múlt, neoliberális elit képviselőjét, ő Európa legnagyobb reménysége, hiszen a világ sorra borul térdre a populisták előtt. Merkel a saját pártjával és a szélsőjobbal küszködik, és azt lesi, hogy mikor vonulhat már vissza. Macron viszont annyit dolgozik, hogy annak láttán a többiek elszégyellhetik magukat. Így már a múlt héten ellátogatott Varsóba, hogy meggyőzze az ottani rossz fiúkat, mármint a vezetőket a szorosabb európai integráció előnyeiről. A túra arról tanúskodott, hogy változatlanul bízik a saját erejében, még akkor is, ha a hazai közvélemény kutatások alig 30%-ot mutatnak a neve mellett. Rengeteg időt szán a franciaországi sztrájkokra és tiltakozásokra is.
Lengyelországba részben azért ment, hogy újraépítse a hidakat, amiket akkor égetett fel, amikor korábban bírálta a PiS próbálkozásait a bíróságok és a sajtó megregulázására. Részben pedig azt célozta, hogy átvegye a britek megüresedett helyét a lengyelek legjobb uniós barátjaként. De leginkább arra szolgált, hogy meggyőzze a házigazdákat: az európai védelem fejlesztése, az orosz kapcsolat megújítása és az európai együttműködés elmélyítése nem ássa alá a NATO-t, és nem fenyegeti a szövetséget az USÁ-val. Pedig nagy valószínűséggel dehogynem.
Számára az adja a hajtóerőt, hogy látja, Európából erős, független erőt kell csinálni, hiszen a világot egyre inkább uralja az Egyesült Államok, Kína és egy sor, zsákmányra leső populista-nacionalista rezsim. Ezért ragaszkodik annyira a Felvilágosodás utáni humanista értékekhez, a demokratikus elvekhez, haladó programokhoz, miután azok mindenütt támadás alatt állnak. A baj csak ott van, hogy szinte teljesen magára van utalva. Úgy tűnik, rajta kívül a kontinensen senki más nem képes/hajlandó felvenni a kesztyűt.
Lehet, hogy a jövő hónapban rosszul sül el számára a francia helyi választás. De amikor Franciaországért küzd, akkor egyben Európáért is harcol. Ám az általa képviselt értékek mindenütt szorulnak vissza, a reakciós erők jönnek fel a haladó politikával szemben. Trumpnak egyre jobbak az esélyei, hogy újraválasszák, annak minden rettenetes következményével együtt. Oroszországban Putyin a nyugati demokrácia ősellenségeként most éppen megfirkálja a szabályokat, hogy örökre bebetonozza saját rendszerét. Kínában megingathatatlannak látszik Hszi kultusza.
Erőszakos jobboldali alakok, bugrisok és háryjánosok irányítják a dolgokat Indiától, Brazíliától és a Fülöp-szigetektől kezdve, Törökországig, Izraelig, Magyarországig és Szaúd-Arábiáig. A mostani, cinikus világban, ahol a nemzeti önérdek a fontos, átlépnek az egyéni jogokon, nem törődnek a fokozódó egyenlőtlenségekkel, digitális diktatúrák alakulna ki és lepusztul a környezet, az esélyek egytől egyik Macron ellen szólnak. De a szolidaritásról és az ember jobbá válásáról vallott fura, csaknem régies felfogásával ő lehet Európa utolsó reménysége.
Lehet, hogy a Brexit folyományaként meggyengül a német-francia tengely, mert a britek távozása után mind Merkel, mind Macron a saját országának helyzetét igyekszik erősíteni az unión belül. A két politikus viszonya több tekintetben is feszült, ideértve a NATO szerepét, az Északi Áramlat 2-őt, vagy azt, hogy a francia elnök megvétózta a felvételi tárgyalások megindítását Észak-Macedóniával és Albániával. Pedig itt két meggyőződéses európairól van szó, akiknek azonban eltérő a képe a leendő EU-ról. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy Berlin és Párizs együttműködése nélkül leáll az unió. Ám a francia politikus úgy gondolja, hogy a britek nélkül könnyebben tudja érvényesíteni vezetői ambícióit a földrészen, mindenek előtt az integrált gazdasági térség érdekében. Ehhez elengedhetetlennek tartja a mélyreható reformokat, a nemzeti különbségek összehangolását.
Ehhez szüksége van a német gazdasági erőre. Viszont nem véletlenül akarja megújítani a német-francia-lengyel Weimari formátumot, és szintén nem véletlenül ígéri, hogy a jövőben az EU-csúcsok előtt egyeztet a V4-ek első embereivel. Nyilvánvaló, hogy politikájához új partnereket keres, a németektől keletre. A visegrádiak örülnek, de egyben csodálkoznak is, hiszen Macron nemrégiben az orosz kapcsolat megélénkítését hirdette meg, de nem Kelet-Európa érdekében. Azon kívül a magyarok és a lengyelek nemigen támogatják Brüsszel migrációs politikáját, sem pedig azt, hogy legyen közös a pénzügypolitika.
A párizsi mosolyoffenzíva aligha hoz áttörést. A szorosabb európai integrációt egy sor francia sem pártolja. Ám Macron tábora azt akarja, hogy a németek végre adják be a derekukat, azaz fektessenek be és bólintsanak rá az európai együttműködés elmélyítésére. Ám ha Merkel nem mozdul, könnyen elmérgesedhet a viszony. Az elnöknek eredményt kell felmutatnia odahaza a két év múlva esedékes választás előtt. A kancellárnak viszont tekintettel kell lennie a német adófizetőkre, így kénytelen fékezni a másik fél ambícióit. Ezért könnyen lehetséges, hogy kiéleződnek az ellentétek, ha nyíltan felszínre kerülnek a mélyben meghúzódó érdekkülönbségek.
A Neos osztrák ellenzéki párt vezetője attól tart, hogy Kurz kancellár alatt orbanizálódik Ausztria. Meinl-Reisinger úgy gondolja, hogy a miniszterelnök bizonyos értelemben jobboldali-populista, aki a sajtótól az igazságszolgáltatásig próbál mindent az ellenőrzése alá vonni. Most éppen a gazdasági és korrupciós ügyekben illetékes ügyészségre vetette ki a hálóját. De az látszik, hogy a végső cél az: engedelmességre kényszeríteni a maradék független intézményeket, illetve támadást indítani ellenük. Remélhetőleg azonban az osztrákok egyszer csak azt mondják, hogy na, ez azért már mégis csak sok. De teljesen egyértelmű, hogy a Néppárt be akarja kebelezni a médiát, az igazságszolgáltatást, az állami ipart, sőt, még a Statisztikai Hivatalt is.
Ugyanakkor a kancellár óvakodik az érdemi reformoktól, senkinek sem akar fájdalmat okozni, ám csak annyit ad vissza az embereknek, amennyit korábban kivettek azok zsebéből. Pedig az oktatásban és a nyugdíjaknál nem lehet tovább halogatni a változásokat. Az ellenzéki politikus azt is nehezményezi, hogy Kurz ugyan szavakban a cselekvőképesebb Európát szorgalmazza, ám ehhez nem szeretne több pénzt adni. Pedig a földrész lakosságának éreznie kellene, hogy együtt többet lehet elérni, mint a kisstílű nemzetállami szemlélettel. Csakhogy ahhoz források kellenek.
