Nem szeretnénk túlságosan magasztalni Pokorni Zoltánt, a XII. kerület fideszes polgármesterét. A végén még baja lesz belőle. Kellő visszafogottsággal csupán annyit jegyzünk meg, hogy fontosat cselekedett, amikor Budapest 1945-ös ostromának évfordulóján közös fellépést vállalt két ellenzéki polgármesterrel, az I. kerületi V. Naszályi Mártával és a II. kerületi Őrsi Gergellyel.
Együtt határolódtak el a nácikat és nyilasokat éltető szélsőjobboldali kegyeletsértéstől, együtt szerveztek köztéri kiállításokat az áldozatok emlékére. „Nem vetődött fel, hogy a kerületi vezetőtársaimon kívül bárkivel egyeztetnem kellene” – válaszolta Pokorni arra a kérdésre, hogy kért-e jóváhagyást a pártjától. Eljátszhatnánk a gondolattal, mi történt volna, ha netán mégis engedélyért folyamodik a miniszterelnökhöz, de fiktív eseményekről nincs sok értelme vitatkozni. Elegendő más téma adódik, amit jó lenne kibeszélni: nemcsak a múltban, a jelenben is.
A „becsület napjának” nevezett szélsőjobboldali seregszemlét például hol betiltják, hol engedélyezik. Egyik évben csak a rendőrség tiltja be, következő évben már a bíróság is, aztán egyik sem, vagy pedig mindkettő. Előfordult már minden, ahogyan mindennek az ellenkezője is. Idén – azzal, hogy hatályon kívül helyezte a rendőrség határozatát – a Fővárosi Törvényszék tette lehetővé a nácivonulást a Városmajorban. A bíróság azonban nem hajlandó elárulni, milyen érvekre támaszkodva hozta meg ítéletét.
Lehet, hogy nem is igazán lényeges. Bár a párizsi békeszerződések értelmében Magyarországon elvileg nem is létezhetnének olyan szervezetek, amelyek a hétvégén összegyűltek a városmajori félkatonai parádén, a tiltás legfeljebb csak tüneti kezelés lenne.
A három kerület közös fellépése – szándékaiban legalábbis – többet ígér. Még akkor is, ha láthatóan nincs kidolgozott koncepció arról, hogy mi legyen a folytatás. A polgármesterek egyelőre beérik annyival, hogy „valami elkezdődött”. Bedobták a kavicsot a tóba, figyelik, hogy a fodrozódáson kívül lesznek-e hullámok is. A polgármesterek olyan új emlékezetpolitika kialakításához akarnak hozzájárulni, amely a történelmi traumák feldolgozását képzelgések, ferdítések és konkrét hazugságok helyett valóságos ismeretekkel segíti, tekintettel van a személyes érzékenységekre, de nem kendőzi el senki felelősségét.
A XII. kerületi fideszes polgármester is tudja, mi is tudjuk, mindenki tudja, hogy a kormány emlékezetpolitikai nyomulása – a Szabadság téri német megszállási emlékműtől kezdve az ötvenhatos forradalom és a rendszerváltás szelektív ünneplésén át egészen a Nemzeti Alaptantervig – pontosan az ellenkező irányba, a történelemhamisítás felé mutat.
Nincs kétségünk afelől, hogy Pokorni Zoltán komolyan gondolta mindazt, amiről a nyilvánosság előtt beszélt. Ebben az esetben viszont nem spórolhatja meg, hogy elkezdje pártjában a háttérmunkát, és a miniszterelnökkel az élen a Fidesz minél több prominensét maga mellé állítsa. A sikerre csekély az esély, de meg kell próbálni: ezt követeli a magyarok becsülete.