Amikor csak egy-két nap választ el bennünket attól, hogy egy euróért 340 forintot, majd ezt követően még ennél is többet kelljen fizetni, akkor kimondható: a Matolcsy György jegybankelnök által az elmúlt hét esztendő során képviselt monetáris politika csúfosan megbukott. S ne feledjük azt sem, hogy az egykor Orbán Viktor "jobbkezeként" emlegetett közgazdász, a sajátosan értelmezett unortodoxiájával már az azt megelőző három évben miniszterként ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a legnagyobb mértékben elinflálódó EU-tagállami deviza legyen a forint.
Ma már a sokáig a gyenge forintban érdekelt exportőrök haszna is megkérdőjelezhető. Számukra valójában csak termékeik hozzáadott értéke hasznosul. Így a stagnáló termelékenységük miatt az exportpiacokon a versenytársaiknál olcsóbb gépek, berendezések, élelmiszerek szerepe nem más, mint hogy a magyar áruk leértékelődéséről állítanak ki bizonyítványt, amit jelez a folyó fizetési mérleg többletének csökkenése is. A gyenge forint paradox módon olyan helyzetet idézett elő, hogy a kereskedőknek számos alapvető árucikket érdemesebb importálniuk egy alacsonyabb inflációjú uniós országból - s ma már csak ilyenekkel találkozhatunk -, minthogy a hazai kínálatból válasszanak.
Hamis Varga Mihály pénzügyminiszternek az a tavalyi, hírhedt kijelentése is, hogy akinek nem tetszik a gyenge forint, az nyaraljon itthon. Azt sugallva, hogy a magyarokat csak akkor érinti közvetlenül pénzük kedvezőtlen megítélése, ha átlépik az országhatárokat. A forint árfolyamának alakulásától azonban az sem függetlenítheti magát, aki még soha életében nem látott eurós bankjegyet - melynek magyarországi bevezetésére amúgy továbbra sincs kilátás. A szuverenitásunk kergetése így fullad a forint ellehetetlenülésének mocsarába.