Forint, te drága

Amikor csak egy-két nap választ el bennünket attól, hogy egy euróért 340 forintot, majd ezt követően még ennél is többet kelljen fizetni, akkor kimondható: a Matolcsy György jegybankelnök által az elmúlt hét esztendő során képviselt monetáris politika csúfosan megbukott. S ne feledjük azt sem, hogy az egykor Orbán Viktor "jobbkezeként" emlegetett közgazdász, a sajátosan értelmezett unortodoxiájával már az azt megelőző három évben miniszterként ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a legnagyobb mértékben elinflálódó EU-tagállami deviza legyen a forint. Ma már a sokáig a gyenge forintban érdekelt exportőrök haszna is megkérdőjelezhető. Számukra valójában csak termékeik hozzáadott értéke hasznosul. Így a stagnáló termelékenységük miatt az exportpiacokon a versenytársaiknál olcsóbb gépek, berendezések, élelmiszerek  szerepe nem más, mint hogy a magyar áruk leértékelődéséről állítanak ki bizonyítványt, amit jelez a folyó fizetési mérleg többletének csökkenése is. A gyenge forint paradox módon olyan helyzetet idézett elő, hogy a kereskedőknek számos alapvető árucikket érdemesebb importálniuk egy alacsonyabb inflációjú uniós országból - s ma már csak ilyenekkel találkozhatunk -, minthogy a hazai kínálatból válasszanak. Hamis Varga Mihály pénzügyminiszternek az a tavalyi, hírhedt kijelentése is, hogy akinek nem tetszik a gyenge forint, az nyaraljon itthon. Azt sugallva, hogy a magyarokat csak akkor érinti közvetlenül pénzük kedvezőtlen megítélése, ha átlépik az országhatárokat. A forint árfolyamának alakulásától azonban az sem függetlenítheti magát, aki még soha életében nem látott eurós bankjegyet - melynek magyarországi bevezetésére amúgy továbbra sincs kilátás. A szuverenitásunk kergetése így fullad a forint ellehetetlenülésének mocsarába.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2020.02.10. 10:41

Új szelek

Az ukrán oktatási törvény 2017-es elfogadása óta múlt pénteken először lépett értelmeset a magyar diplomácia. Szijjártó Péter végre nem a kardcsörtetést választotta, hanem egy kétpontos tárgyalási javaslatot tett le az ukrán kormány asztalára az ukrajnai magyar kisebbségi oktatás és nyelvhasználat ügyében. Nem mellékesen, ezúttal olyan javaslatot, ami sem a józan ésszel, sem a szakértői javaslatokkal nem megy szembe. (Az egyik arról szólt, hogy sorolják az ottani magyar kisebbséget is az őshonos nemzetiségek csoportjába, a másik szerint pedig ne az egyes tantárgyaknál térjenek át fokozatosan az ukrán nyelvre, hanem az ukránnyelv-órák számát növeljék). Remélhetőleg tartós lesz a fordulat, a kijevi azonnali elutasítás nem szegi a magyar diplomácia újkeletű tárgyalókedvét. Az ukrán integrációs törekvések melldöngető magyar blokkolása az égvilágon semmi pozitív eredményt nem hozott, negatívat annál többet, miközben Kárpátalján ott van 150 ezer magyar, akikre szomorú sors vár, ha a nyelv- és oktatási törvény minden rendelkezése hatályba lép. E két jogszabály ugyanis az anyanyelvet végérvényesen a családi otthon és a templom falai közé száműzi, az anyanyelvi médiát felszámolja, az ország lakosságának mintegy negyedét megfosztja alapvető emberi jogától. A kijevi oktatási miniszter a budapesti javaslatot a kisebbségi diákok egészségének védelmére, túlterheltségük megakadályozására hivatkozva söpörte le az asztalról, ami nemcsak álszent, hanem már cinikus is. A nemzeti kisebbségekhez tartozók az anyanyelvi oktatással együtt tudatosan vállalják a heti minimum 5-6 vagy akár több magyar órát és a plusz érettségi tárgyat, szabad akaratukból. Európa nem süket és vak, amint ezt Budapest szereti hangoztatni. A kardcsörtetéstől viszont viszolyog, jogosan. Ha Budapest tényleg visszatér a tárgyalóasztalhoz, és ha retorikáján is változtatva, végre nem „magyar”, hanem minden ukrajnai nemzeti kisebbség sérelmeként, netán a többi érintett országgal együttműködve lépne fel a kérdésben, nemcsak megtépázott imázsán változtathatna, hanem akár eredményt is elérhetne.
Szerző
Gál Mária

Ráadásul ól-inkluzív

Pubi bácsi és Pötyi néni még soha nem volt velneszben, pedig már elmúltak nyolcvan évesek. Nem szívesen mozdultak ki a Wesselényi utcai lakásból, nem érdekelte őket a velnesz. Pedig az milyen jó, mondták a gyerekek és az unokák is, mekkora egy kikapcsolódás. És most befizették őket is. Hotel Alma. Ráadásul ól-inkluzív. Pubi bácsi ilyenkor csak bólogatott, ez igen. El sem menne, ha nem lenne ól-inkluzív. 
Fiatalkorukban jártak Hajdúszoboszlón, még gyógyfürdőnek hívták, és akkor sem szerették, mert nagy volt a tömeg és sűrű az emberszag, ezért aztán ezt a velneszt is halogatták egy ideig, bár a gyerekek és unokák mindig csak ezt kérdezték, mikor mentek végre a velneszbe? Majd a gyerekek vagy az unokák elvisznek autóval és hazahoznak, de Pubi bácsi tudta előre, hogy éppen akkor nem érnek majd rá, biztosan akkor lesz valakinek fontos mítingje, márpedig a míting mindig fontos. Legalább a Délibe vigyetek ki, kérte Pötyi néni, mert ő volt a rámenősebb, Pubi bácsi csak legyintett. Ő megmondta. 
Akkor Pötyi néni, aki rosszul látott, de nem ismerte be, megkereste a rózsaszín ridiküljét, Pubi bácsi pedig a harcedzett autóstáskáját, leporolták első nemzedékes húzóstáskájukat, és útra keltek. Pötyi néni a vonaton nem sokat látott, Pubi bácsi pedig nem sokat hallott, de a kalauz időben lesegítette őket Balatonfüreden. Pubi bácsi a nagy izgalomban a vonaton felejtette az autóstáskáját az irataival, az orvos telefonszámával és a velnesz-utalvánnyal, így három órát vártak a füredi állomáson, amíg a kalauz egy másik járattal visszahozta Tapolcáról. De nem voltak sem idegesek, sem türelmetlenek, tudták, hogy a dolgokat az ember elveszíti az életben, azután vagy megkerülnek, vagy sem.
És végre ott voltak a velneszben. Pubi bácsi körbejárta, csuklóján fityegett az autóstáska az iratokkal és az orvos telefonszámával, ezért kinevették a fiatalok, ahogy a fiatalok gyakran kinevetik az öregeket, mert azt gondolják, hogy ők soha nem lesznek öregek, és ha lesznek, akkor sem olyanok. Pubi bácsi mondta is Pötyi néninek, hogy nincs értelme körbejárnia a velneszt, mert még annyit sem látna, mint ő, és Pötyi nénit nem is érdekelte, az egész napot a szobában töltötte, és keresztrejtvényt fejtett, Pubi bácsi pedig segített neki, kiradírozta a téves szavakat, ahogy szokta. 
A gyerekek és az unokák naponta telefonáltak, érdeklődtek, hogy tetszik a velnesz, Pötyi néni pedig mindig azt mondta, hogy nagyon, relakszáljatok, ezt is mondták nekik. A beszélgetések rövidek voltak, mert a gyerekek és az unokák mindig elfoglaltak voltak, ezt Pötyi néni és Pubi bácsi megszokta, most pedig derűsen gondoltak arra, hogy tulajdonképpen mindenkiből bolondot csináltak ezzel a velnesszel, de megtanultak hallgatni, mint az öregek általában. 
Legjobban akkor érezték magukat, amikor Pötyi néni végre hálóinget húzott, Pubi bácsi pedig pizsamát, végigfeküdtek az ágyon, bekapcsolták a televíziót, ahogy otthon is szokták, és közben elaludtak, ahogy otthon is szoktak. Ez volt az egészben a leginkább velnesz.
Szerző
Odze György