Angela Merkelt egykor gyakran bírálták amiatt, hogy nem gondoskodott az utódlásáról. Ezért találta ki azt a megoldást, hogy utolsó kancellári mandátuma első hónapjaiban leköszönt a kereszténydemokraták elnökségéről, utóda pedig 2021-ben kancellári örökébe léphet. 2018 decemberében a CDU küldöttei, ha szűk többséggel is, Annegret Kramp-Karrenbauernek szavaztak bizalmat. Sokan második Merkelnek tartották, aki gondoskodik arról, hogy az átmenet békés, szinte észrevétlen legyen. Úgy, hogy Németország megőrzi vezető szerepét az uniós politikában, hiszen Berlin nem kíván magába fordulni, mint Donald Trump alatt az Egyesült Államok.
Merkel tervét azonban nem koronázta siker. Hiába hasonló Kramp-Karrenbauer és a kancellár személyisége, a volt saar-vidéki miniszterelnökből hiányzik az a karizma, ami Merkelt jellemzi. A válsághelyzetekben az ösztöne is cserben hagyta, s a múlt heti türingiai válság nyomán – amikor a CDU együtt szavazott a szélsőjobboldali AfD-vel az új tartományi miniszterelnökre – az is kiderült, hogy Kramp-Karrenbauer szava mit sem számít a tagszervezetek számára. Csak Angela Merkel mentette meg a helyzetet , miután egyértelművé tette: megengedhetetlen, hogy a CDU bármilyen kérdésben egy követ fújjon az AfD-vel. Egyértelművé vált: hiába a német sajtó által csak AKK-ként emlegetett politikus a CDU elnöke, valójában még mindig Merkel a párt erős embere.
Ez azonban csak az egyik gond. A másik az EU jövője szempontjából súlyosabb ennél. Csakúgy, mint a CDU 2018-as elnökválasztása előtt, ezúttal is fellángol a kereszténydemokratáknál a vita: merre haladjon tovább a párt? Maradjon-e középen, vagy mozduljon el jobbra? Ha a favoritnak számító Friedrich Merzet választják meg a CDU következő elnökének, s ő lesz a kancellárjelölt is, akkor feltételezhető, hogy pártja olyan témákat is le akar fedni, amelyek eddig az AfD prioritásai voltak. A múlt azonban azt mutatja, az erős jobbra fordulás veszélyes stratégia lenne.
Izgalmas időszak előtt áll Németország. Európa sorsa múlik azon, hogyan alakul a jövőjük.