Kötéltánc

Elkeserítő győzelmet mondhat magáénak Magyarország: az Európai Unió legdrágább tagállamává vált. Egy olyan országgá, ahol luxusétel lett a sertéspárizsi. Egy pénzügyi portál az üzletláncoknál szerzett személyes tapasztalatok alapján állítja, 40 százalékkal drágult egyetlen esztendő alatt a tömegélelmezési cikknek számító felvágott. A meghökkentő adat közvetlenül azt megelőzően jelent meg, hogy szinte arcul csapta a gazdaság szereplőit a friss infláció-növekedési adat. 
A száraz tények: hazánkban a decemberi évesített 4 százalék után az elmúlt hónapban átlagosan 4,7 százalékkal emelkedtek az árak. Mégpedig az igen-igen visszafogott becslés szerint, hiszen a példánkban említett párizsi esetében a KSH statisztikusai "csak" 17,4 százalékos drágulást mértek. (Erre mondták egykor: mecsoda különbség!) Ennél nagyobb drágulásra legutóbb 2012-ben volt példa. Elsősorban az élelmiszerek és az üzemanyagok kerülnek többe, no meg a szeszes italok és a dohányáruk.
Az áremelés jogosságát botorság lenne kétségbe vonni, de ennyivel? Varga Mihály pénzügyminiszter az idei költségvetés tavalyi parlamenti beterjesztésekor ezt mondta: 2020-ra 2,8 százalékos inflációval számolnak. Ezt hitelesnek fogadta el a kormány, és januártól ilyen mértékben emelte a nyugdíjakat. Akárhogy alakul is a gazdaság állapota, az időskorúak a novemberi korrekcióig ismét hitelezői lesznek az államnak.
Az árak általános elszabadulásának fő oka, hogy a kereskedők egyáltalán nem bíznak abban, hogy a forint szinte naponta negatív rekordokat döntő árfolyama képes lesz tartósan visszafordulni. Ezért valószínűleg most utoljára írjuk le, hogy a MÁP+ államkötvény átlagos éves 4,96 százalékos hozamára ráillik a "szuper" jelző. Azt viszont aligha utoljára állapítjuk meg, hogy az MNB 2016 májusa óta alkalmazott 0,9 százalékos alapkamata tragikusan nevetséges. Az emelést nem igazán remélhetjük,  annak ellenére sem, hogy régen átléptük a 3, majd a 4 százalékos inflációs küszöböt. 
A 2020-as év eddigi mérlege tehát: gyenge forint, drága élet.
Szerző
Bonta Miklós

Lámpavas-politika

Ne beszéljünk most a Fidesz tagságáról az Európai Néppárban. A hazugságról, hogy  maga függesztette fel a tagságát, mert ez a hazudozás csak lepel a politikai taktikán. Amire  a magyar kormányfő azért kényszerült, mert tavaly tavasszal elmaradt a jobboldal európai áttörése, s Orbán Viktor azóta is tépelődik, melyik a legigézőbb pillanat, amikor európai székét - a keresztény szabadságot védve - a szélsőjobb közösségben foglalhatja el. 
Mindezt csak azért idézzük fel, hogy értékén tudjuk kezelni Szijjártó Péter külügyminiszter szavait: „a Fidesz azt a politikát képviseli, amelyet az EPP-be való belépése idején a pártcsalád is képviselt". Mármint az európai közösség alapító atyáinak szellemiségét, Churchilltől Monnet-ig, Adenauerig,  Schumanig,  Spaakig, de akár Gasperiig vagy az NDK-ban evangélikus lelkész lányaként született, kancellárrá lett Angela Merkelig.
Azon nincs mit vitatkozni, hogy hogy az Európai Néppárt – pontosabban az európai politikai közeg – változott azóta, sőt érdemes elgondolkodni, miben és hogyan változott. Mert az például megoldhatatlan feladatnak bizonyult, hogy ne transzponálják európai méretűvé a demokratikus politikai nemzetállamok belpolitikai pártküzdelmeit, miközben az európai közösség európai demokráciája nem hogy minőségileg, de technikailag sem tudott olyan európai dimenziójú politikai képviseletet teremteni, amely végleg ki tudna szabadulni a nemzetállami kalodákból. 
Más az európai értékek kérdése. Ha hihetünk Szijjártónak, a Fidesz nem, csak a Néppárt változott, mert „balra tolódik”: kontaktust keres a szociáldemokráciával, a liberálisokkal és a zöldekkel. Ez amúgy nem lényegi változás az alapításhoz képest, amikor minden józan politikai erő belátta, csak az egységes, erős, integrált, közös Európának van jövője. A Fidesz, amikor a néppárti „balratolódást” ostorozza, csak saját kommunista fantomjait véli felfedezni a néppárti sorokban. 
Ha azonban Szijjártó igazat beszélne, akkor a párt sohasem lehetett volna/lehetne tagja a Néppártnak. Elzavarták volna azt az átkozott politikai alakzatot, amely kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött 2015-ben a menekültügyben alaposan átverte a német és az osztrák kancellárt, s amely törvényileg üldözi a civil szervezeteket. Amely záró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus ellen, megfejelve azt Hidvéghi Balázs EP-képviselő Strasbourgban bemutatott agymenésével, miszerint az európai antiszemita támadások oka az illegális migráció. Mondta ő, akinek kormánya a Soros-plakátokon újraformálta a milliárdos antiszemita zsidót, és a magyar törvények alapján hozott bírósági döntéseket ócsárolva, a magyarok igazságérzetére apellálva nemzeti konzultációt hirdet az „iparággá vált börtönbizniszről”, a bírói korrupcióról és a gyöngyöspatai roma gyerekek jogerős ítéletben kimondott, mégis visszatartott kárpótlásáról. 
A kormányfő a társadalmi ellentétek nyakló nélküli szításával olyan úton robog, amelynek végén lámpavas áll, lógjon majd rajta bárki is. Olyan messze vagyunk Európától, hogy az elvek sem érnek el idáig.
Szerző
Friss Róbert

Remélés

Van az én falumban egy érdekes népszokás, úgy hívják: remélés. Nem rendeznek ilyet sehol másutt, a világ szellemi örökségének része, s ennek megfelelően készül is rá mindenki, aki érintettnek érzi magát. Leirata szerint ez a farsang végéhez köthető téltemető, tavaszváró, alakoskodó szokás, február utolsó napjaiban rendezik. Ilyenkor egy kvázi lakodalmas menet vonul végig az utcákon, a még meg nem házasodott legények nagy csörömpölés és zeneszó közepette bemennek a lányos házakhoz, ott jól bekormozzák a fiatal lányokat, asszonyokat, cserébe pedig tojást kapnak és szalonnát, amit este közösen megsütnek. Hitvallásuk szerint a korom megszabadít a gonosztól, rossztól, átoktól, betegségtől, sőt, akár egy jó vagy jobb esztendő eljövetelét is jósolhatja. 
A miénk ugyan nem tekinthető lányos háznak, máskülönben azonban megfelelünk az elvárásoknak. Mangalica szalonnánk még mindig tetemes mennyiségben akad a kamrában, pedig nagyjából arányosan egyensúlyozunk a mediterrán és a paraszti étrend között: pörköltet sosem főzünk olívaolajjal, spagettire viszont nem olvasztunk zsírt, s van, hogy éppenséggel a kettőt összevegyítve érjük el a legjobb hatást. Tojásunk is van jócskán, főleg, mióta turbó-fokozatra kapcsoltak a tyúkok. Hozzánk igazából még kormot se kéne hozni, tudnánk adni a kazánból sajátot.
Ráadásul a remélésben mostanság érdekeltek vagyunk, nem mintha gonosztól, vagy átoktól kellene megszabadulnunk, inkább a remélés pozitív voltát vetítjük lelki szemeink elé.
Elleni készül ugyanis a kecske, s ez nekünk, városból érkezett parasztoknak meglehetősen megterhelő lelki feladat. Elég csak annyi hozzá, hogy már alvásunk közben is visszaköszön a születés motívuma, a minap is épp akkor csörgött az ébresztőóra, amikor egy rögnyi földet rúgtam arrébb álmomban, ami alól három miniatűr, parányi mérete ellenére teljesen kifejlett tarajos kakas rebbent elő. Két pirítós között ki is fejtettem, hogy ez bizony egyfajta jel, ha másra nem, hát arra, hogy keltetőgépet vagy japán tyúkot kell szerezni: előbbi mechanikusan, utóbbi viszont a nagy lelkének és jóságos természetének köszönhetően kikelt bármit, ami nem organikusan az övé. 
Új szót is tanultunk: péra. Így hívják a néprajzi lexikon és az állattenyésztéssel foglalkozó honlapok szerint a nősténybarmok, különösen kancalovak, tehenek nemi részének hüvelyét, táskáját, de ráértik a kecske micsodájára is. Nézegettük már ősszel, amikor azt kellett skubizni, duzzadt és vörös-e, s készen áll-e vajon a szabadon történő hágatásra, s nézegetjük most is, azt várva, hogy beesik a fartő, s megjelenik a nyúlós nyálka, az ellés közvetlen jeleként. Kicsit túlzásba is visszük a megfigyelést és az aggódást, olyannyira, hogy a könyvespolcról egyre gyakrabban kerül elő a messzelátó, amivel a hátsó udvart, azon belül is a kecskeól és az etetők környékét pásztázzuk, miközben akár napok, sőt hetek is hátra lehetnek még.
A remélés már csak ilyen: a higgadtsághoz, hűvös fejhez, józan észhez sok köze nincsen.
Szerző
Doros Judit