Van az én falumban egy érdekes népszokás, úgy hívják: remélés. Nem rendeznek ilyet sehol másutt, a világ szellemi örökségének része, s ennek megfelelően készül is rá mindenki, aki érintettnek érzi magát. Leirata szerint ez a farsang végéhez köthető téltemető, tavaszváró, alakoskodó szokás, február utolsó napjaiban rendezik. Ilyenkor egy kvázi lakodalmas menet vonul végig az utcákon, a még meg nem házasodott legények nagy csörömpölés és zeneszó közepette bemennek a lányos házakhoz, ott jól bekormozzák a fiatal lányokat, asszonyokat, cserébe pedig tojást kapnak és szalonnát, amit este közösen megsütnek. Hitvallásuk szerint a korom megszabadít a gonosztól, rossztól, átoktól, betegségtől, sőt, akár egy jó vagy jobb esztendő eljövetelét is jósolhatja.
A miénk ugyan nem tekinthető lányos háznak, máskülönben azonban megfelelünk az elvárásoknak. Mangalica szalonnánk még mindig tetemes mennyiségben akad a kamrában, pedig nagyjából arányosan egyensúlyozunk a mediterrán és a paraszti étrend között: pörköltet sosem főzünk olívaolajjal, spagettire viszont nem olvasztunk zsírt, s van, hogy éppenséggel a kettőt összevegyítve érjük el a legjobb hatást. Tojásunk is van jócskán, főleg, mióta turbó-fokozatra kapcsoltak a tyúkok. Hozzánk igazából még kormot se kéne hozni, tudnánk adni a kazánból sajátot.
Ráadásul a remélésben mostanság érdekeltek vagyunk, nem mintha gonosztól, vagy átoktól kellene megszabadulnunk, inkább a remélés pozitív voltát vetítjük lelki szemeink elé.
Elleni készül ugyanis a kecske, s ez nekünk, városból érkezett parasztoknak meglehetősen megterhelő lelki feladat. Elég csak annyi hozzá, hogy már alvásunk közben is visszaköszön a születés motívuma, a minap is épp akkor csörgött az ébresztőóra, amikor egy rögnyi földet rúgtam arrébb álmomban, ami alól három miniatűr, parányi mérete ellenére teljesen kifejlett tarajos kakas rebbent elő. Két pirítós között ki is fejtettem, hogy ez bizony egyfajta jel, ha másra nem, hát arra, hogy keltetőgépet vagy japán tyúkot kell szerezni: előbbi mechanikusan, utóbbi viszont a nagy lelkének és jóságos természetének köszönhetően kikelt bármit, ami nem organikusan az övé.
Új szót is tanultunk: péra. Így hívják a néprajzi lexikon és az állattenyésztéssel foglalkozó honlapok szerint a nősténybarmok, különösen kancalovak, tehenek nemi részének hüvelyét, táskáját, de ráértik a kecske micsodájára is. Nézegettük már ősszel, amikor azt kellett skubizni, duzzadt és vörös-e, s készen áll-e vajon a szabadon történő hágatásra, s nézegetjük most is, azt várva, hogy beesik a fartő, s megjelenik a nyúlós nyálka, az ellés közvetlen jeleként. Kicsit túlzásba is visszük a megfigyelést és az aggódást, olyannyira, hogy a könyvespolcról egyre gyakrabban kerül elő a messzelátó, amivel a hátsó udvart, azon belül is a kecskeól és az etetők környékét pásztázzuk, miközben akár napok, sőt hetek is hátra lehetnek még.
A remélés már csak ilyen: a higgadtsághoz, hűvös fejhez, józan észhez sok köze nincsen.