Fő a szerénység!

Közismert tény, hogy az öndicséret büdös. Ha valaki mégis ilyesmire adja a fejét, üdvös lenne, hogy legalább olyan közönség előtt tegye, akiktől elvárható, hogy a csodálkozás hatására eltátják a szájukat; de az sem árt, ha némileg alulinformáltak, mert ilyenkor az önajnározás még nagyobbat szólhat. A mi pénzügyminiszterünk, Varga Mihály azonban mind a két szabályra fittyet hányt. Saját európai kollégái előtt verte a mellét: "az Unió leggyorsabban bővülő gazdasága a magyar, amely a közép-kelet-európai régió részeként továbbra is fontos szerepet játszik a földrész gazdasági növekedésének élénkítésében." Majd hozzátette, hogy a tagállamok között is szinte példa nélküli a magyar gazdaság teljesítménye, amely két egymást követő évben öt százalék körüli növekedést ért el. 
Tekintettel arra, hogy az európai közösség pénzügyminiszterei hivatalból ismerik az Eurostat adatait, a szájtátás helyett feltehetően rosszalló fejcsóválással reagáltak Varga Mihály egyoldalú szavaira. Azt ugyan senki nem vonta kétségbe, hogy a magyar gazdaság 5 százalék körül bővülhetett tavaly, de büszkélkedésre aligha ad okot, hogy az euró még ennél is nagyobb mértékben erősödött a forinttal szemben. Az uniós tagállamok nemzeti devizáinak elértéktelenedési sorában ezzel az élre ugrottunk, miképpen az idén januári, évesített magas inflációnknak sincs párja. Aligha tévedünk, hogy ezek  szinte lenullázták a gazdaság növekedési ütemét. Bővültünk, de korántsem jó áron.
Még inkább bájos ábránd csupán, hogy a kelet-közép-európai országok az uniós növekedés gazdasági motorjai. A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy a térség egyáltalán nem számít az Európai Unió növekedési gócpontjának. A még Nagy-Britanniát magába foglaló Európai Unió elmúlt ötéves növekedéséhez térségünk - erejének és súlyának megfelelően - legfeljebb 0,4 százalékkal járulhatott hozzá, ami fényévnyi távolságra van attól, ami egy motortól, vagy egykor a lokomotívtól elvárható volt. A motor sajátossága, hogy hajtóerőnek kell lennie, és ezt a szerepet térségünk soha nem fogja betölteni. Vigasztalásul: a Benelux-államok és az uniós skandináv országok súlya több mint kétszerese a mi régiónkénak, de a motor szerepét még ezek sem tölthetik be. 
Ám a büszke pénzügyminiszter még ennyivel sem érte be. Számára megnyugtató, hogy az adósságunk döntő hányada már nem a külföldiek, hanem a magyar családok kezében van. Sajátos filozófia: jobb hazánkfiainak tartozni, mint a külhoniaknak. Varga Mihály olyan magyarokra vágyott - és e célját a jelek szerint el is érte -, akik társaságban megelégedve jelenthetik ki, hogy "adósom a magyar állam!" Tavaly persze még magunk is "szuperkötvénynek" neveztük azt az ötéves állampapírt, amelynek ötéves - évesített - kamata 4,95 százalékos. De a 4,7 százalékos infláció árnyékában ezt már korántsem állíthatjuk. Legfeljebb akkor, ha a láthatatlanul alacsony, néhány tized százalékos kamatozású, hagyományos betétekkel hasonlítjuk össze. 
Mit is mondott Bástya elvtárs a Tanúban? "Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység!"
Szerző
Bonta Miklós

Rablókecske

Az ember azt gondolná, hogy aki a saját pénzügyeivel jól sáfárkodik, az nyilván az országéival is. Az ember persze téved. Ügyeskedő újgazdagok egész soráról derült már ki, hogy egészen más dolog a rendszert kijátszani, mint kiépíteni és a köz javára üzemeltetni. Példákért nem kell Oroszországig mennünk, akad közelebb is olyan „szakember”, aki kormányzati felelősségvállalása előtt és után sokkal hatékonyabb volt, mint abban a néhány évben, amikor pont a közjó érdekében kellett volna kamatoztatni a tudását. Más kamatoztatás valahogy jobban érdekli őket, úgy tűnik.
Most, hogy Oroszország a szupererős elnöki rendszerről a mindössze hihetetlenül erős elnöki rendszerre látszik átállni, Vlagyimir Putyin belenyúlt a cilinderébe, és kihúzott belőle egy ízig-vérig csinovnyiknak látszó, ártalmatlan külsejű, enyhén pufók adóhivatali főnököt. Mihail Misusztyinról az oroszok még annyit sem hallottak, mint mi annak idején Némethné Zsuzsáról, aki pedig aztán miniszterként milyen jól fejlesztette a nemzetet, vagy az Egyesült Államokból történt kitiltása előtt Vida Ildikóról. Aztán, ahogy Putyin kinevezte, az oroszok megismerték Misusztyint, legalábbis arról az oldaláról, hogy a jövedelménél nagyobb vagyont halmozott föl, amelyet rugalmasan íratott át hol a felesége, hol az anyja és nővére nevére, mikor melyik volt előnyösebb. Helyben vagyunk, ez itt még mindig a vadkelet.
Amikor moszkvai tudósítóként a 90-es években az orosz főváros peremén, Himkiben lévő számítógépes zsibvásáron megvettem az első, i386-os processzorral és persze feltört szoftverrel kínált számítógépemet, tudtam, hogy ezen valaki sokat keres. Most már azt is, hogy az akkor a komputerbizniszben utazó Misusztyin vagyonának megalapozásához sikerült hozzájárulnom. Persze, rablóból lesz a legjobb pandúr. No de kecskére káposztát?
Szerző
Horváth Gábor

Visszafoglalás

Megesik, hogy a legjobb szándék is rossz ötleteket szül – ez jutott eszünkbe, amikor megtudtuk, mire készül Trencsényi László egyetemi tanár, az Eleven Emlékmű aktivistája. Arra készült ugyanis, hogy a száz évvel ezelőtt meggyilkolt Somogyi Béla, a Népszava szerkesztője, baloldali politikus, pedagógus emlékére vörös szegfűket visz a Vértanúk terére. Oda, ahol Nagy Imre mártír miniszterelnök eltávolított szobrának helyén, pedánsan letérkövezett környezetben tavaly ismét felállították a „nemzet vértanúinak” emlékművét.
Somogyi Béla – és fiatal népszavás kollégája, Bacsó Béla – a fehérterror különítményeseinek áldozata volt. A Vértanúk terén lévő emlékművet viszont kifejezetten a vörösterror áldozatainak szentelték, a talapzaton ez olvasható: „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben”. Kövér László házelnök a szoboravatáson közölte, hogy a „Lenin-fiúk ma is itt állnak velünk szemben”.
Bár Somogyi Béla nem kommunista, hanem szociáldemokrata volt, morbid gondolatnak tűnt, hogy valaki éppen a Horthy-korszak reprodukált kultuszalkotásánál akar tisztelegni emlékének.
Aztán kiderült, hogy mégis van benne logika. Trencsényi László, miután néhány megemlékező társával elhelyezte virágait a Hungária istenasszonyt (vagy mi a szöszt) ábrázoló kompozíciónál, elmondta: a rettenetes, művészileg és politikailag is nagyon erősen vitatható emlékoszlop maga a megtestesült történelemhamisítás. Biztos abban, hogy eljön még az idő, amikor a főváros köztereit a társadalmi megbékélés, a köztársaság és a szabadság emlékei fogják ékesíteni. Most pedig annyi történt, hogy „Somogyi Béla nevében jelképesen visszafoglaltuk a Vértanúk terét”.
Tegyük hozzá gyorsan: ahhoz, hogy a jelképesből valóságos térfoglalás legyen, nem elég a kormányváltás. Valamiféle közös emlékezetpolitikára is szükség lenne. Ennek létrehozása pedig sokkal nehezebb, mint bármifajta egyeztetés nélkül rusnya és hazug szobrokat állítani.
Szerző
Czene Gábor