Rangadó Kövesden – olvastam valahol az interneten, és aggódni kezdtem: nyilván oly magasra szökött a lázam, hogy hallucinálok. De megnyugodtam, mert megnéztem újra, és tényleg ezt írták, ráadásul egyáltalán nem viccből, ahogyan azt másodjára gyanítottam, hanem nagyon is komolyan. A huszonegyedik század provinciális magyar labdarúgó NB I-ében a Mezőkövesd fogadta az FTC-t; ilyesmi jobb korokban csak a kupában fordulhatott elő, ha a ferencvárosi nagyokat összesorsolták a megyei egyes kicsikkel. Na most, nem az történt, hogy az aprók felnőttek, hanem az óriások rettenetesen összementek, ennek megfelelően nemrégiben elvetették a nagy ívű tervet, hogy rendezzenek újra kettős mérkőzéseket a Puskás stadionban, mert még nevetség tárgya lenne az egykori derbik résztvevőinek, színvonalának, jó sokszor telt házas tömegének összehasonlítása a mai szereplőkkel, nívóval, érdektelenséggel.
A mostani „rangadót” 4140 szurkoló látta a helyszínen; hajdanán ifjúsági meccseket tekintettek meg ennyien. Ám ez volt a forduló nézőcsúcsa, mert a további öt mérkőzésen a bűvösnek nem mondható háromezres határt sem sikerült megközelíteni, sőt Pakson 1221, Kaposváron – az Újpest vendégjátékán – 1096 mindenre elszánt érdeklődőt számláltak. (Negyvenöt éve, amikor a Kaposvár először jutott fel az NB I-be, a somogyi városban 20 ezren várták a lilákat, akárcsak a Vasast, a Videotont, az FTC-t, 18 ezren a Tatabányát és a Diósgyőrt.)
A kövesdieknek megérte kimenni, csapatuk 3-0-ra nyert a zöld-fehérek hónapokig agyonajnározott csapata ellen, amellyel kapcsolatban most is „nagy négyest” emlegettek a tévében. Talán a Táncos, Takács II, Turay, Toldi vagy a Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor, esetleg a Szőke, Varga, Albert, Rákosi kvartett került szóba, gondoltam, de nem: a Zubkov, Isael, Tokmac, Boli blokkról esett szó. Az igazság kedvéért megjegyzem, Zubkov kapura akart rúgni Kövesden, de úgy találta el a labdát, hogy „lövése” az oldalvonalon hagyta el a pályát, úgy nyolc-tíz méternyire az alapvonaltól. El tudják képzelni, igaz?
E találkozóval egy időben ment a Schalke–Leipzig a Bundesligában és a Real Sociedad–Valencia a spanyol bajnokságban. Nem untatnám az olvasót azzal, hogy ha néhány pillanatra átkapcsolt az ember, majd visszatért a matyóföldi mérkőzéshez, azt hitte, lassított felvétel zajlik. (Az itthoni szpíker mondta is a második félidőben: leült a meccs. Nagyobb baj, hogy fel se kelt.) Inkább a német másodosztályú Hamburg–St. Paulit hozom elő, mert bizony a Bundesliga kettőben is kategóriákkal gyorsabb a tempó, mint idehaza, az úgynevezett első osztályban. Ráadásul az észak-német városban mind az 57 ezer jegyet eladták. A stuttgartiak lesütötték a szemüket: náluk csak 46 924 nézőt jegyeztek a Regensburg elleni meccsen. Szintén a második ligában. Tetszik érteni: a hazai „élvonal” hat-hét fordulójában együttvéve gyűlik egybe annyi drukker, amennyi két német másodosztályú mérkőzésen összejön.
A hajdani kaposvári kirajzás idején a Rákóczi a tizenharmadik helyet szerezte meg a bajnokságban. A Mezőkövesd Zsóry FC ennél lényegesen jobban áll, bronzérmes pozícióban van, de hát nem is olyan minőségű ellenfelekkel kell megharcolnia, mint a legjobbak között Burcsa Győző két góljával bemutatkozó somogyi elődöknek. Nagyjából olyan a mezőny, mint azokban az időkben, amelyek során a kövesdi kompánia a Tállyával, az Enccsel, a Szuhavölgyi Bányásszal vívott késhegyre menő küzdelmeket a megyei első osztályban. Szép sikereket is elért, hiszen a hetvenes évek végén egy Mezőkövesdi Munkás–Borsodi Volán találkozó után azt írták a Hócza – Porács, Jablonkai, Nyikes, Pál, Mezei, Újvárosi, Pázmándi, Varga I, Káplár, Hajdú összetételű, 1-0-ra győztes együttesről: „A hazai csapat minden tagja dicséretet érdemel.” Hogy a megyehatáron túl hányan hallottak Hóczáékról? Nagyjából annyian, amennyien a Szappanos – Farkas, Guzmics (Nyesztyerov), Pillár, Silye – Nagy (Jurina), Karnyickij, Berecz, Besirovic, Cseri – Zivzivadze (Takács) összetételű alakulatról.
Amúgy a Mezőkövesd–B. Volánon is volt háromezer néző.