Horthy-korszak;Horthy Miklós kormányzó;Kentaurbeszéd;

Kentaurbeszéd - Romsics Ignác: Horthy kormányzóvá választása

Jelölését Horthy nemcsak nem utasította el, hanem kifejezetten ambicionálta kormányzóvá választását.

100 évvel ezelőtt, 1920. március 1-én a magyar nemzetgyűlés „az államfői teendők ideiglenes ellátására” nagybányai Horthy Miklóst nagy többséggel – 131 szavazattal a leadott 140-ből – Magyarország kormányzójává választotta. A fogalmazás arra utalt, hogy a honatyák nemcsak a 133 napos Tanácsköztársaságtól, hanem az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaságtól is elhatárolták magukat, s a királyságához való visszatérés platformján álltak. A trón azonnali betöltése azonban elháríthatatlan külső, és a dolgokat tovább bonyolító belső akadályokba ütközött. A győztes nagyhatalmak ismételten közölték, hogy Magyarország trónjára sem az utolsó legitim király, IV. Károly, sem a Habsburg-család más tagja nem léphet.

Ugyanezt az álláspontot képviselte a környező országok kialakulóban lévő szövetségi rendszere, a Kisantant is. Az ún. szabad királyválasztók által szóba hozott más jelölteket viszont a legitimista arisztokrácia, a Habsburgokhoz ugyancsak hű nagypolgárság számos képviselője és a katolikus felsőpapság nem fogadták el. Így és ezért merült fel, hogy a királykérdés végleges rendezéséig valamelyik „kiváló magyar” személyében ideiglenes államfőt kellene választani. A brit és a francia kormány budapesti képviselője egyaránt ezt tanácsolta. Igen ám, de ki legyen ez a „kiváló magyar”? A régi politikusok többsége legszívesebben az akkori magyar politika great old man-jét, gróf Apponyi Albertet választotta volna államfővé. Ő azonban már elmúlt hetvenéves, és ellen szólt az is, hogy nyílt legitimizmusa, valamint a háború alatti németbarátsága miatt az antant hatalmak sem látták volna szívesen. 

Támogatói és ellenfelei

Horthy Miklós altengernagy, az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka viszont a legtöbb számításba jöhető szempontnak megfelelt. 1868-ban született, tehát alig múlt 50 éves, a haditengerészet tisztjeként a háború alatt semmiféle politikai szerepet nem vállalt, az irányításával 1919-ben megszerveződött Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként ugyanakkor jelentős fegyveres erővel rendelkezett. Különítményes tisztjeinek „rendteremtő” tevékenységét, amely több száz halálos áldozattal járt, a magyar társadalom jelentős része helyeselte, de legalábbis nem bánta, őt magát pedig az ország megmentőjeként ünnepelte. Az uralkodó elit mellett mindazok a tulajdonos rétegek is így gondolhattak rá, akiknek a vagyonát a Tanácsköztársaság alatt részben vagy egészben szocializálták, továbbá azok a kisemberek is, akik bármilyen okból szembekerültek a proletárdiktatúrával, vagy akiket egyszerűen csak zavart a kommün internacionalizmusa és vallásellenessége. A magyar társadalom másik fele, a két forradalom résztvevői és szimpatizánsai természetesen nem rajongtak érte, ám az ő hangjuk nem hallatszott messzire. Vezetőik emigráltak, börtönben ültek vagy egyszerűen csak a túlélésre rendezkedtek be. „A szervezetekben még pangott az élet. De az utca – a Váci út? Csata veszett arcok, ha egy-egy ismerős arc fölmerült. Hol volt az a tündöklő pallos, mely itt, bár a nyomor szemete alatt kihúzásra várt?” -- kérdezte a korra és börtönbe vetett tanárának kiszabadításán munkálkodó 17 éves önmagára visszaemlékező Illyés Gyula.

Horthy kultuszának megalapozásában élen jártak tisztjei, akik akár diktátorként is szívesen látták volna az ország élén. „Letiprunk mindent, ami utadat állja. Talpon vagyunk, várjuk parancsodat: Előre!” – biztosította támogatásukról 1920. február 7-ei kecskeméti látogatása alkalmából Diendorfer Miksa alezredes, a város helyőrségi parancsnoka, aki még Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez. Zsitvay Tibor főispán ugyanekkor és ugyanitt Árpád fejedelemhez hasonlította szerepét. Az országot – mennydörögte a leendő belügyminiszter – „Árpád vezér szerezte” ezer éve, és „Horthy vezér” fogja visszaszerezni „újabb ezer évre”.

Belső támogatottsága mellett döntő súllyal esett latba, hogy az antant hatalmak budapesti képviselői is alkalmasnak látták a két forradalmat átélt, káoszba süllyedt és közben régi területeinek mintegy kétharmadát elvesztő ország rendfenntartói szerepkörére. Konzervatív beállítottságú emberekként és fegyelemhez szokott katonatisztekként egyáltalán nem zavarta őket Horthy antikommunizmusa és autoriter egyénisége. Inkább rokonléleknek tartották. A Szövetséges Katonai Misszió Tábornoki Bizottságának amerikai képviselője, Harry Hill Bandholtz például 1919 szeptember végén „patriotizmussal átitatott, vitathatatlanul egyenes és becsületes” tisztként jellemezte naplójában, s tagadta „egy igazi fehérterror meglétét”. Ez utóbbi – írta – „a politikusok képzeletének szüleménye”, a valóságban „nem fenyeget semmilyen veszély a Magyar Nemzeti Hadsereg részéről”. Sir George Clerk, aki a békekonferencia megbízásából a román hadsereg részleges kivonulásán és egy reprezentatív magyar kormány felállításán buzgólkodott, Horthyt „abszolút egyenes” és olyan „becsületes hazafiként” festette le jelentéseiben, akire minden fenntartás nélkül rá lehet bízni az ország sorsát. A londoni The Times a Nemzeti Hadsereg 1919. november 16-i fővárosi bevonulása után arról tudósított, hogy „Budapesten teljes a rend, a zsidók és más pesszimisták aggodalmai megalapozatlanoknak bizonyultak”. Leginkább azonban régi ismerőse, Sir Thomas B. Hohler, a brit admiralitás tisztje dicsérte, aki 1920 januárjától országa főmegbízottjaként tartózkodott Budapesten. Horthy tengernagy – jelentette Londonba— „Egyáltalán nem soviniszta, beszédjében és egész magatartásában mérsékelt és megfontolt, józan”. Ráadásul meggyőződéses angolbarát, és „legszívesebben Nagy-Britannia útmutatását követné”.

Jelölését Horthy nemcsak nem utasította el, hanem kifejezetten ambicionálta kormányzóvá választását. Alkalmasnak érezte magát arra, hogy – mint az egyik széles körökben terjesztett propagandaplakát mutatta – az ország hajóját a háborgó tengerről csendesebb vizekre kormányozza. 1919 decemberétől beszédeiben többször utalt rá, hogy a fővezéri posztnál többre lenne hivatott, a fővezérség pedig arra utasította a hadsereg tisztjeit, hogy az 1920. januári nemzetgyűlési választásokon csak Horthy államfősége mellett kiálló jelölteket támogassanak. Politikai tapasztalatokkal és kiterjedt kapcsolatokkal ugyan nem rendelkezett, ám ez inkább előnyére, mint hátrányára vált: mindegyik párt megnyerhetőnek gondolta, és egyik sem érezte ellenségének.

Konfliktusa IV. Károllyal

Horthy nem akart király lenni. Református vallású volt, s azt is helyesen ismerte fel, hogy a magyar arisztokrácia és a katolikus egyház semmiféle támogatásban nem részesítené. Államfői méltóságát eleinte ezért maga is csak átmeneti megoldásnak tartotta, és IV. Károlyt nemcsak hűségéről biztosította, hanem arról is, hogy a békeszerződés elfogadását és a hadsereg megerősödését követően maga fog a restaurációs törekvések élére állni. Üzeneteire az uralkodó 1920 májusában így válaszolt: „Az ország egyesítésének és további konszolidálódásának érdekében a királyi hatalom gyakorlását minden körülmények között mentől előbb, lehetőleg még az év folyamán kezembe kívánom venni, és kérem, hogy bölcs belátásával jelölje meg azt a pillanatot, mely a legalkalmasabb arra, hogy a trónomra visszatérjek, s ezáltal magam mellé szólítsam mindazokat, kik mint magyar nemzet Szent István koronáját fejemre tette.” 

A békeszerződés aláírása 1920. június 4-én, parlamenti ratifikációja pedig november 15-én megtörtént.

Horthy azonban nem cselekedett, sőt – az uralkodó kérése ellenére – Károly visszatérési szándékát bejelentő november 9-i újabb levelét sem hozta nyilvánosságra. Egyre inkább úgy gondolta, hogy IV. Károly restaurációját, akinek az államvezetői képességeit egyébként nem sokra tartotta, meghatározatlan időre el kell napolni. Ebben az antant hatalmak és kelet-európai szövetségeiknek az ellenállása, a legitimisták és a szabad királyválasztók kiéleződött ellentétei, s valószínűleg az államfői poszthoz való, személyes becsvágyából is táplálkozó ragaszkodása egyaránt motiválták. A legitimista elitcsoportok azonban másként ítélték meg a helyzetet. Ők minél előbb meg akartak szabadulni a nem közéjük tartozóként kezelt és a magas közjogi méltóságra méltatlannak tartott admirálistól, s ennek érdekében IV. Károlyt folyamatosan cselekvésre biztatták. Károlyt, aki svájci lakhelyét maga is szívesen cserélte volna fel a budai várra, nem volt nehéz meggyőzni. Hívásaikra és egy-két francia royalista politikus biztatására 1921-ben kétszer is megpróbálta elfoglalni a magyar trónt. Először március, majd másodszor október végén. A külső körülményekre hivatkozva Horthy mindkét alkalommal szembeszegült a király trónfoglalási kísérletével. Márciusban még szavakkal győzte meg Károlyt tervének átmeneti feladásáról, októberben viszont fegyverrel kényszeríttette az ország elhagyására. Majd hozzájárult az 1921 áprilisától hivatalban lévő Bethlen-kormány által előterjesztett és a nemzetgyűlés által november 6-án elfogadott trónfosztáshoz, a Habsburg-ház trónörökletességi jogának a megszüntetéséhez, továbbá számos vezető legitimista néhány hónapos bebörtönzéséhez.

1921-es viselkedését a legitimista tábor sohasem bocsátotta meg Horthynak. Egymás között uborkafára felkapaszkodott hitvány szószegőnek és felségárulónak tartották, akivel, hacsak lehet, kerülték a társadalmi érintkezést. Eltávolítani azonban nem tudták pozíciójából. Mivel a nyugati hatalmak által Madeira szigetére száműzött Károly 1922. április 1-én meghalt, elsőszülött fia és így örököse, Ottó pedig még csak 10 éves volt, a magyar trón betöltésének a kérdése az 1920-as évek végéig lekerült a napirendről, s az ország szabad akaratnyilvánításának külső és belső feltételei ezt követően sem teremtődtek meg. Az 1930-as évek elejéig Nagy-Britannia és Franciaország, azt követően pedig a náci Németország állta útját a restaurációs elképzeléseknek. A kezdetben erős és befolyásos legitimista tábor az évek folyamán ugyanakkor piciny szektává zsugorodott. Horthy államfői hatalmából, amely idővel nemcsak megszilárdult, hanem széleskörű elfogadottságnak is örvendett, így lett ideiglenesből egészen 1944 őszéig tartó tartós megoldás.

Emlékezete

Horthy Miklós negyedszázados kormányzói tevékenysége – különösen 1919-20-as fővezéri működése, az 1938 utáni zsidótörvények aláírása, II. világháború alatti döntései és 1944-es passzivitása -- már annak idején is erősen megosztotta a magyar társadalmat, s ez azóta sem változott sokat. A jobboldal – különösen Orbán Viktor 2017-es emlékezetes nyilatkozata óta – egyre inkább „kiváló államférfiként” ünnepli, míg a baloldali véleményformálók szerint „Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, ez csak elítélés lehet”. Sajnos egyre kevesebben hisznek az elkötelezetten konzervatív, ám megkérdőjelezhetetlenül professzionális történésznek, John Lukácsnak, aki szerint Horthy Miklós kétségkívül az alkotmányos rendet betartó és betartató államfője, s nem diktátora volt Magyarországnak, ám „szellemi és politikai ítélőképessége kevésbé volt elismerésre méltó”, és „államférfiúi képességeinek hiánya többször megnyilatkozik”. „… nem volt elegendő ereje, hatalma vagy képessége ahhoz, hogy az országot a hitleri szövetség végső kötelékéből kiszabadítsa, de arra sem, hogy a magyar szellemekben és lelkekben dúló polgárháborúnak véget vethessen. Legnagyobb tragédiája az október tizenötödike volt, melyhez, sajnos – hosszú lejáratban – maga is hozzájárult.”