Politizáló Berlinale

Ahogy várni lehetett, politikai színezetű filmeknek jutott a reflektorfény a zárógálán. Az Aranymedve-díjas iráni rendező nem vehetett részt a gálán, mert éppen be van börtönözve.

A hetvenedik alkalommal megrendezett Berlinale legnagyobb kérdése az volt: vajon a tizennyolc év után távozó Dieter Kosslick helyére érkező új művészeti igazgató, Carlo Chatrian milyen irányba viszi el a rendezvényt. Sokan arra számítottak, hogy kevesebb film lesz, de tévedtek, mert több lett végül. Minden bizonnyal az sem lehetett komoly elvárás, hogy több hollywoodi stúdiófilm legyen, mivel egyetlen ilyet sikerült prezentálni (az Előre című Pixar-animációt). Sztárok is szinte csak "nyomokban" voltak jelen, bár az Oscar-díjas Roberto Beningni még ma is figyelemre méltó. Tulajdonképpen jól jártunk, hogy csak két filmben szerepeltek nagy sztárok, mert az a két film jelentette a hivatalos versenyprogramban mélypontját. Hogy nevesítsem az elkerülendő műveket: Abel Ferrara Szibéria című alkotásában Willem Dafoe küzdelmét látjuk a filozófiai gondolatokkal, illetve Sally Potter The Roads Not Taken című drámájában Javier Bardemet, aki demens állapotában visszagondol az életére. Mindeközben lánya (Elle Fanning) próbálja valamiért az egyik orvostól a másikhoz vinni, holott ez lett volna a legfontosabb napja a munkahelyén. De, hogy ne csak a hibákat soroljam: e két alkotáson túl a versenyművek izgalmasak, egyediek és különlegesek voltak – érződött, hogy egy fiatalabb programtervező kezébe került a berlini nagyrendezvény.

Ahogy várni lehetett, a politikai színezetű filmek keltették fel inkább a zsűri érdeklődését. Az Aranymedvét az iráni Mohammad Rasoulof There Is No Evil (A gonosz nem létezik) című alkotása nyerte, melyet a leges-legutolsó műként vetítettek a versenyben, így a résztvevők nagy része lemaradt róla. A rendező nem jutott el Berlinbe, mert negatív propaganda terjesztés vádjával letartóztatták és azonnal egy év börtönre ítélték, mert a műve az iráni igazságszolgáltatást és az ottani indokolatlanul sok halálbüntetést feszegeti. A műben szereplő négy különböző karakter mindegyike súlyos morális kérdéseket tesz fel. A legérdekesebb talán Pouya sztorija, aki nem tudja magáról elképzelni, hogy kioltsa egy ember életét, azonban a nap végén mégis ez történik meg vele, mert ítéletvégrehajtóként keresi a kenyerét. Az Arany medvét a rendező lánya, Baran Raszulof vette át.

Az Ezüst medvét (a zsűri nagydíját) Eliza Hittman Never Rarely Sometimes Always (Soha ritkán néha mindig) című minimalista drámája kapta, mely egy tizenéves lány (Sidney Flanigan) abortuszát mutatja be kíméletlenül realisztikus módon. A dokumentarizmus érzetét erősíti, hogy a rendező végig kézikamerával követi a protagonistát, aki borzalmas helyzetekben találja magát a „modern” Egyesült Államokban.

A 70. Berlinale azonban nem ezektől a művektől volt igazán hangos. A botrány szó az orosz Ilja Krzsanovszkij DAU. Natasha című műve kapcsán alakult ki. Ez volt az egyetlen alkotás, mely túllépett és túlmutatott a mozi keretein, de ehhez muszáj ismerni a mű keletkezésének módszereit. Krzsanovszkij célja a szovjet tudós, Lev Landau élettörténetének megfilmesítése volt. Ehhez egy óriási, államszocialista szovjet díszletvárost húzott fel az ukrajnai Harkovban: negyvenkétezer négyzetméteren több ezer embert szerződtetett, akik nem hagyhatták el a várost évekig és első kézből kellett megélniük a kreált vörös terrort, ahol a rendező a fő diktátor. Munkájuk közben élhették a szocreált, amíg Krzsanovszkij fel nem bukkant. Manipulálta és helyzetbe hozta a „színészeit”, elképesztő mennyiségű anyagot rögzített. A cél a performativitás volt, a filmes pedig nem is játékfilmet forgatott, hanem dokumentálta a létrehozott valóságot. A mindennapinak nem mondható rendező tíz filmet tervez készíteni a DAU projekt keretében, a Natasha az első, melyben egyelőre szó sincs Lev Landauról. (Speciális vetítésen láthattuk a hatórás DAU. Degeneratsiya című alkotást is, még ebben sem bukkan fel a professzor.)

A címszereplő egy tudományos kutatóintézet étkezdéjének a vezetője, aki elmúlt ötven, szereti a vodkát, ki nem állhatja Olgát, a sokkal fiatalabb beosztottját, és munkaköri kötelességének tartja kielégíteni a férfiakat, „mert egy jó vendéglátós, mindent megtesz a vendégért”. Kolléganőjében a lusta fiatalságot és a konkurenciát látja, először isznak, majd jól megtépik egymást. A film játékidejének jelentős része orbitális lerészegedés, hányás és ájulás. A film huszonöt perces nyílt, hardcore, mégis gyengéd szexjelenetében Natasha összejön egy külföldi vendégprofesszorral. A mű utolsó harmada pedig a KGB vallató börtönében játszódik, ahol abuzálják és beszervezik Natashát, aki stílusosan a Reneszánsz fedőnevet használja. Bevallom, a film végső részét nem volt jó nézni, mert az aljas részegség és frontális szex is csak matinénak tűnik ahhoz képest, amikor egy nőt azzal kínoznak, hogy egy üveget kell feldugnia, vagy amikor kapott egy jobb horgot az arcába. Egyetlen film alapján nehéz eldönteni, hogy a DAU projekt mennyire elfogadható perfomatív művészetként. Nem tudni, hogy Krzsanovszkijt őrültnek vagy zseninek kell-e nyilvánítani, hogy be kell-e zárni valahova vagy inkább ki kell-e tüntetni. A Jeremy Irons vezette zsűritől azonban igen bátor lépés volt, hogy adott Krzsanovszkijnak egy Ezüst medvét, mely a kimagasló művészi eredményért jár – lám, a legitimáció alkotói oldalon megtörtént. Az biztos, hogy ez volt a legfontosabb döntés Berlinben.