Mester Györgyi: A trükk

Már fél éve állás nélkül voltam, a tartalékaimat teljesen feléltem, amikor az egyik régi jó ismerősöm rám telefonált. Na, pupák, ezt nem szalaszthatod el – mondtam magamnak –, különben szégyenszemre hazaköltözhetsz, élhetsz továbbra is a szüleid nyakán, s igazuk lesz, hogy egyedül nem boldogulsz, képtelen vagy megállni a saját lábadon.

Az állást egy multicégnél hirdették meg, ahol – és ezt az ismerősöm kihangsúlyozta – a személyzetis egy középkorú nő. „Minden férfias kellemet vess be, légy nagyon jól öltözött, sőt egy új, pikáns, nőbolondító arcszesz sem ártana.”

A nagy nap reggelén különös gonddal öltözködtem. Még a kávéból is dupláztam, hogy a szokásosnál kicsit jobban felpörgessem magam. A vállalat irodaháza valóságos felhőkarcolóként emelkedett ki az épületek közül, elég nyomasztólag is hatott rám, amikor a forgóajtón a folytonosan jövő-menő emberek között végre bepréselődtem az előcsarnokba. A lift felvitt a 45. emeletre, ahol, az elegáns fémkaszniból kilépve, egy növényekkel és drága, modern bútorokkal telezsúfolt előtérben találtam magam. A recepcióspultnál egy szőke kebelcsoda röviden eligazított: foglaljak helyet, a személyzeti vezetőt magához hívatta a vezér, legalább egy fél órát várnom kell rá. Minden férfiúi sármomat bevetettem, s hogy új arcszeszem illatfelhője semmiképpen se kerülhesse el az orrát, egészen közel hajoltam hozzá, úgy kérdeztem halkan a hölgyet: nem tudja véletlenül, elkelt már a meghirdetett első asszisztensi állás? A nő, talán tényleg értékelte a vadító illatot, hajlandó volt válaszolni: még nem. Majd megelőzve a további bizalmas kérdezősködést, intett: ott várakozzon, a pálma mellett, kérem!

A jelzett irányban csupán egyetlen férfi ült, hasonlóan ifjú korú, mint én, jobban megnézve még az öltözéke is – a szürke nadrághoz viselt sötétkék zakó, a világoskék ing és a tűpettyes, bár nem sötétkék, hanem fekete nyakkendő – hasonlított az enyémre. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán a fiatalembert is az ismerősöm igazította el, de aztán ezt elvetettem. A haver most értem drukkol egy közeli sörözőben, és az eredményhirdetés után engem is odavár.

Kényelmesen odasétáltam a fiatalemberhez, és szemben vele, de azért elég közel ahhoz, hogy beszédbe elegyedhessünk, leültem a bőrkanapéra. Izgalmamat legyűrve, hiszen őrült nagy a tét, megköszörültem a torkomat, és a lehető leghízelgőbb modoromban megszólítottam. „Elnézést, nem szeretném zavarni, de úgy tűnik, ugyanarra a hölgyre várunk.” „Meglehet, de nem kell magáznod” – felelte. Na, ez jól indul – gondoltam –, de legalább nem zárkózik el a beszélgetés elől.

Mintha csak a várakozás unalmát akarnám elütni, csevegni kezdtem. Hogy bár az állás magas fizetéssel jár és jók a kondíciók is, úgy hallottam, a személyzetis hölgy, aki maga mellé keresi az asszisztenst, teljes körű kiszolgálásra tart igényt. Nemcsak elvárja, hogy az alkalmazottja a magánéletét teljesen neki szentelje, és a szabadidejében is bármikor magához rendelheti, de az estéire szintén igényt tart. „Úgy is – tettem hozzá –, ha érted, mire gondolok.” Nem válaszolt, csak meghökkenten nézett rám, ezért aztán felbátorodtam, és rátettem még egy lapáttal. „Azt rebesgetik, a nő nagyon virgonc az ágyban, és szeret kellékeket is használni, például korbácsot. Ezzel akarja fiatalon tartani magát, közben meg, bár nekem még nem volt szerencsém személyesen találkozni vele, elég rút, már mindenütt ráncos, csak úgy lóg a hasa, a lábai vaskosak, narancsbőre van… elég visszataszító” – suttogtam diszkréten, hozzátéve: momentán nincs barátnőm, ezért aztán hajlandó vagyok mindent bevállalni. „Te mit hallottál felőle?” – kérdeztem végül. A másik némi homlokráncolást követően szólalt meg: „Valóban a személyzetis hölgyre várok én is. Ő ugyanis az anyám.”

„Na, mi van, megkaptad az állást?” – kérdezte a sörözőben az ismerősöm. „Úgy nézek ki, mint aki megkapta?” – kérdeztem vissza letörten és megszégyenülve, majd kikérve egy italt, szép sorjában előadtam neki, mennyire leégettem magam a vetélytársnak gondolt fickó előtt, akiről kiderült, hogy a személyzetis fia. Sok értelme így már nem is volt bemennem a felvételi elbeszélgetésre, inkább eloldalogtam a telefonáló szőke csodálkozó tekintetétől kísérve. Az ismerősöm egyre kerekedő szemmel hallgatott. Végül csak ennyit mondott: „A személyzetis nőnek két lánya van. Az egyikkel az unokaöcsém jár.”