Mester Györgyi: A trükk

Publikálás dátuma
2020.03.07. 13:17

Fotó: Andrey Popov / Shutterstock
Már fél éve állás nélkül voltam, a tartalékaimat teljesen feléltem, amikor az egyik régi jó ismerősöm rám telefonált. Na, pupák, ezt nem szalaszthatod el – mondtam magamnak –, különben szégyenszemre hazaköltözhetsz, élhetsz továbbra is a szüleid nyakán, s igazuk lesz, hogy egyedül nem boldogulsz, képtelen vagy megállni a saját lábadon. Az állást egy multicégnél hirdették meg, ahol – és ezt az ismerősöm kihangsúlyozta – a személyzetis egy középkorú nő. „Minden férfias kellemet vess be, légy nagyon jól öltözött, sőt egy új, pikáns, nőbolondító arcszesz sem ártana.” A nagy nap reggelén különös gonddal öltözködtem. Még a kávéból is dupláztam, hogy a szokásosnál kicsit jobban felpörgessem magam. A vállalat irodaháza valóságos felhőkarcolóként emelkedett ki az épületek közül, elég nyomasztólag is hatott rám, amikor a forgóajtón a folytonosan jövő-menő emberek között végre bepréselődtem az előcsarnokba. A lift felvitt a 45. emeletre, ahol, az elegáns fémkaszniból kilépve, egy növényekkel és drága, modern bútorokkal telezsúfolt előtérben találtam magam. A recepcióspultnál egy szőke kebelcsoda röviden eligazított: foglaljak helyet, a személyzeti vezetőt magához hívatta a vezér, legalább egy fél órát várnom kell rá. Minden férfiúi sármomat bevetettem, s hogy új arcszeszem illatfelhője semmiképpen se kerülhesse el az orrát, egészen közel hajoltam hozzá, úgy kérdeztem halkan a hölgyet: nem tudja véletlenül, elkelt már a meghirdetett első asszisztensi állás? A nő, talán tényleg értékelte a vadító illatot, hajlandó volt válaszolni: még nem. Majd megelőzve a további bizalmas kérdezősködést, intett: ott várakozzon, a pálma mellett, kérem! A jelzett irányban csupán egyetlen férfi ült, hasonlóan ifjú korú, mint én, jobban megnézve még az öltözéke is – a szürke nadrághoz viselt sötétkék zakó, a világoskék ing és a tűpettyes, bár nem sötétkék, hanem fekete nyakkendő – hasonlított az enyémre. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán a fiatalembert is az ismerősöm igazította el, de aztán ezt elvetettem. A haver most értem drukkol egy közeli sörözőben, és az eredményhirdetés után engem is odavár. Kényelmesen odasétáltam a fiatalemberhez, és szemben vele, de azért elég közel ahhoz, hogy beszédbe elegyedhessünk, leültem a bőrkanapéra. Izgalmamat legyűrve, hiszen őrült nagy a tét, megköszörültem a torkomat, és a lehető leghízelgőbb modoromban megszólítottam. „Elnézést, nem szeretném zavarni, de úgy tűnik, ugyanarra a hölgyre várunk.” „Meglehet, de nem kell magáznod” – felelte. Na, ez jól indul – gondoltam –, de legalább nem zárkózik el a beszélgetés elől. Mintha csak a várakozás unalmát akarnám elütni, csevegni kezdtem. Hogy bár az állás magas fizetéssel jár és jók a kondíciók is, úgy hallottam, a személyzetis hölgy, aki maga mellé keresi az asszisztenst, teljes körű kiszolgálásra tart igényt. Nemcsak elvárja, hogy az alkalmazottja a magán­életét teljesen neki szentelje, és a szabadidejében is bármikor magához rendelheti, de az estéire szintén igényt tart. „Úgy is – tettem hozzá –, ha érted, mire gondolok.” Nem válaszolt, csak meghökkenten nézett rám, ezért aztán felbátorodtam, és rátettem még egy lapáttal. „Azt rebesgetik, a nő nagyon virgonc az ágyban, és szeret kellékeket is használni, például korbácsot. Ezzel akarja fiatalon tartani magát, közben meg, bár nekem még nem volt szerencsém személyesen találkozni vele, elég rút, már mindenütt ráncos, csak úgy lóg a hasa, a lábai vaskosak, narancsbőre van… elég visszataszító” – suttogtam diszkréten, hozzátéve: momentán nincs barátnőm, ezért aztán hajlandó vagyok mindent bevállalni. „Te mit hallottál felőle?” – kérdeztem végül. A másik némi homlokráncolást követően szólalt meg: „Valóban a személyzetis hölgyre várok én is. Ő ugyanis az anyám.” „Na, mi van, megkaptad az állást?” – kérdezte a sörözőben az ismerősöm. „Úgy nézek ki, mint aki megkapta?” – kérdeztem vissza letörten és megszégyenülve, majd kikérve egy italt, szép sorjában előadtam neki, mennyire leégettem magam a vetélytársnak gondolt fickó előtt, akiről kiderült, hogy a személyzetis fia. Sok értelme így már nem is volt bemennem a felvételi elbeszélgetésre, inkább eloldalogtam a telefonáló szőke csodálkozó tekintetétől kísérve. Az ismerősöm egyre kerekedő szemmel hallgatott. Végül csak ennyit mondott: „A személyzetis nőnek két lánya van. Az egyikkel az unokaöcsém jár.”
Szerző

Simon Bettina: Anyák napja

Publikálás dátuma
2020.03.07. 08:02

Fotó: Fakan Csaba / Simon Bettina Facebook-oldala
A délutáni napköziben hallottam először azt a szót, hogy dugás. Dugtak a negyedikesek a nagyszünetben. A fák mögött. A focipályától a kerítésig több sorban ültették a fákat, körben az udvaron. Ilyenkor télen el szoktam felejteni, hogy ott vannak. Széles barna sáv. A focipálya egész évben narancssárga a salak miatt. Megfogja a bőrt és a tornazoknit, a cipőt is. Én kenem össze, anya szerint. Nem is játszok a salakos pályán, csak a betonon, ahol a kosárpálya van. A fiúk fociznak. Én pattogtatok a pálya szélén. Vannak, akik már most dobálnak, pedig az csak felsőben tananyag. Sose rúgtam kapura, nem dobtam kosárra. Otthon én is elmesélem, hogy dugtak a fák mögött a nagyszünetben. Az mit jelent, kérdezi tőlem anya. Nézek rá, hallgatok. Nem hisz nekem. Attól tart, hogy igazából én dugtam a nagyszünetben, nem is a többiek. Azon gondolkodok, mit tudnék eldugni, ami felzaklatná, és akkor tudnia kell, hogy igazat mondok. Hogy mentsem a helyzetet, azt hazudom, hogy a kar­órám. A játszótéren vesztettem el, amikor beleléptem a kutyaszarba, és hogy ne legyen olyan, a padra tettem, amíg egy bottal kipiszkáltam a cipőmből. Új volt. Azt mondták, vigyázzak rá. Nem sikerült, ezért a szökőkúthoz futottam, hogy lemossam. A karóra is új volt. Fehér, és a pánt szélén máris elszíneződött. Nem is kérdezi meg, hogy miért ástam el az iskolaudvaron az új karórám. Biztos már megszokta, hogy hülye vagyok. Még nem kapunk osztályzatot, csak jövő évtől. De érzem, hogy nem örül, amikor azt írják a tájékoztató füzetbe, hogy megfelelt. Hogy ő ezt úgy olvassa, a gyereke sajnos nem felelt meg. Arra a fiúra is azt mondták, hogy buta, aki egyik óra végén hangosan elszámolt százig. Azért nagy dolog ez, hogy százig végig tudta mondani, egyenletesen. Én alig merek megszólalni, amikor a matektanár tőlem kérdezi a házit. Az egész osztály vele együtt számolt. Volt, aki elnevette magát, de mindannyian figyeltünk, pedig a háziban még csak harminckilencig jutottunk. Ezzel a tempóval a nyári szünetre fog esni, amikor százig érünk. Ezt a Petra néni is mindig mondta, ha valaki sokáig nem válaszolt. Nem szabad titkolózni egymás előtt, ezért baj, hogy dugtak a fák mögött. Anya elmagyarázza, mi az a dugás. Anyák napja van, amikor felcsavarjuk ketten a szőnyeget, amin délutánonként a földön játszhatunk a napköziben. Az egyik felén én állok, a másik felén a Roland. Rossz tanulónak számít, nálam is kevesebbet beszél. Izzad a kezem, fogdosom magam. Minden lépésnél beletörlöm a kezem a ruhámba. Ha az egyikünk gyorsabb, akkor ferdén göngyölődik a szőnyeg. Nézzük egymás lábát, a szőnyeget, és néha egymásra nevetünk. Nevetek azért is, mert ez kicsit olyan, mintha dugnánk. A táblánál is ketten. Kiírnak egy idézetet a zöldre mosott táblára, és körberagasztják orgonával. A szőnyeg alatt hatalmas területen nincs kikopva a parketta. Fényesen ragyog.
Szerző
Frissítve: 2020.03.08. 10:27

Kilátó a világra – Interjú Szőllőssy Balázs költővel

Publikálás dátuma
2020.02.29. 14:51

Fotó: Nagy Hajnal Csilla
Majd' egy évtized eltelt, mire kézbe vehettük új verseskötetét – de megérte várni. A könyv minden várakozásunkat felülmúlja: a magyar mellett angolul is olvashatók a versek, az illusztrációk pedig izgalmas párbeszédet folytatnak a szövegekkel. Szőllőssy Balázsnál Isztambulban csörgött a telefon.
Az első, A szabadság két jelentése című kötete „Mi költők vagyunk” versében olvasható: „Ki kéne jelenteni: / mit teszünk a ránk hulló időközökkel”. Erre az időközre lennék kíváncsi: mi volt az oka, hogy majd’ egy évtized telt el a második kötet – A Kilátó Presszóban – megjelenéséig?  A mások szövegeinek szerkesztése – több évig a FISZ könyvsorozatának szerkesztőjeként dolgoztam –, valamint egyéb kultúraszervezési feladatok jócskán megkurtították azt az időt, amit a sajátok megírásával tölthettem, kevesebb energiám maradt rájuk. De ha azt nézzük, hogy az első kötetre 29 évet kellett várni, a másodikra pedig csak 9 és felet, akkor pozitív a tendencia – igyekszem is majd ennek jegyében a következőt pár év múlva megjelentetni. Amúgy a mostani kötet versei is megvoltak már 2-3 éve, de a kiadókeresés, a pályázati támogatás megszerzése, illetve a grafikus Nagy Norberttel való közös munka időigényes volt. Ne is menjünk el szó nélkül a kötet vizuális kialakítása mellett, hiszen könyvtárgyként is nagyon impozáns a kötet, tele festményekkel, grafikákkal, fotókkal – milyen volt a koprodukció Nagy Norberttel?  Norberttel korábban már együtt dolgoztunk több kiadványon, plakátokon, könyvborítókon, tehát ismertük egymást. Első körben átküldtem neki a verseimet, majd meséltem neki a versek általam elképzelt képi világáról, ő is mutatott olyan képeket, amik szerinte illettek egy-egy adott költeményhez. Fényképeket is kért tőlem, hiszen a versekben fontos szerepet játszanak az utazásaim, különböző helyek, regionalitások. Aztán rajzolt, festett, majd digitalizálta a képeit, amiken aztán újra dolgozott – képzőművészetileg tehát az analóg és a digitális technikát fuzionálta. Van olyan vers is a kötetben, aminek a második versszaka az ő keze nyomán képverssé alakult. A Nagy Hajnal Csilla készítette fotókat is montázsolta-kollázsolta-színezte, miközben folyamatosan konzultáltunk a szövegek és a vizuális elemek párbeszédképességéről. A párbeszédkészség egyéb attitűdjeként a könyv vásárolója gyakorlatilag két verskötetet vehet kézbe, hiszen minden vers angolul is szerepel benne – ez nem szokványos formula a magyar verseskötetek piacán, vagy tévednék?  A vajdasági magyar Symposion Kiadónak mindig is célkitűzése volt a más nyelvek, kultúrák felé való nyitottság, a köteteik többnyelvű megjelentetése – elsősorban a környező délszláv nyelveken. De a magyar-szerb köteteiken kívül van magyar-angol vagy magyar-német-angol nyelvű is. Mivel a verseim közül az elmúlt évtizedben számosat lefordítottak angolra, adta magát, hogy ezt folytatva, az összes kötetbelit átültessük erre a nyelvre, illetve Urbán Anikó fordítóval a korábban fordítottakat is újravettük. A lektorálásukat pedig James Lloyd, egy Törökországban élő walesi irodalmár végezte. Szerb területen, ahol a könyv forgalomba került, így sokkal hozzáférhetőbbek a versek, de számomra is könnyebbség, hogy más anyanyelvűeknek is oda tudom adni a kötetet elolvasásra. Mind a valóságban, mind poétikai értelemben hol van a Kilátó Presszó, és hova nyílik róla kilátás?  Létező balatonföldvári presszóról van szó, ahová a gyerekkori nyaralások kötnek, és tényleg remek kilátással bír – remélhetően nyáron könyvbemutatót is tudunk tartani a helyszínen. A versek terét tekintve – a koncepció szerint – pedig vannak olyan pontok az ember életében, ahonnan már – úgy gondoljuk – nincs tovább. Aztán kiderül, talán mégis tovább lehet lépni, vagy legalábbis az adott ponton hosszasan el lehet üldögélni még. Továbblépés és üldögélés – miben látja a két kötete közti legfőbb különbséget és folytonosságot?  A legszembetűnőbb változás a mondatszerkesztések tekintetében tapasztalható szerintem. Úgy hiszem, még több jelentésréteget mozgósító, kompaktabb mondatokat írok a korábbiakhoz képest, noha régebben is erre törekedtem. Emellett újabb és újabb nézőpontokból nézek a világra. Több versben feltűnik Bugge Wesseltoft norvég jazz-zenész neve – ennyire fontos az ön számára a ­zenéje?  Egyfajta metaforaként, igen. Szeretek olyan dolgokra utalni a verseimben, amik elsőre talán nem közismertek, de utánanézhetőek, így a szöveg nem válik hermetikussá, elitistává attól, ha egy zenész, egy képzőművészeti esemény, egy művészettörténeti pillanat vagy egy növény latin neve szerepel benne – inkább gazdagítja a jelentését. Rájátszok a guglizásra, wikipediázásra, amik által hálózattá szerveződhetnek a szövegek. Említett zenész esetében a koncertjei között eltelt idő és az erre való reflexió érdekelt elsősorban. De tervezem, hogy elküldöm neki a kötetet. Ilyesfajta metafora lenne Uruguay is, ami szintén több versében említésre kerül, hasonlóképp ironikus módon, ahogy Kuba az első kötetében?  Mindig is érdekeltek a történelmi, társadalmi mozgások, ahogy azokat tényszerű megállapításokkal leírják – és ahogy mindezeket iróniával lehet kezelni, főleg manapság… Ahogy Kuba, úgy Uruguay esetében is – metaforaként – az érdekelt, hogyan kapcsolódnak a történelmi-társadalmi-politikai pozíciók változásai az identitás és a szabadság fogalmaihoz. Ez a két kötetem közti folytonosság része is. Öt török költő (Orhan Veli Kanik, Edip Cansever, Cemal Süreya, Haydan Egülen, Metin Celal) versét „dögönyözte” át magyarra a múlt nyáron megjelent Forrás folyóirat világlíra számában. Mi alapján választotta ki őket? A török modernitás érdekel, ahogy átalakult az Oszmán Birodalom a mai Törökországgá, illetve, ahogy ma is alakul – és ez milyen turbulens folyamatokat kelt az identitás körül. A Forrás-számban a XX. századi török költészet egy generációs ívét szerettem volna vázlatosan megrajzolni a választott szerzők és verseik által. A kortárs török költészet nagyon eltérő a magyartól: náluk a ’60-as évek óta a neo­avantgárd a mainstream. És ennek valamelyest van egy mindenkori ellenzéki hangvétele, vetülete is. A terveim között szerepel egy kortárs török költészeti antológia elkészítése, megismertetve a magyar olvasókat ezzel a számukra jobbára ismeretlen irodalommal. És ugyanígy egy kortárs magyar versgyűjteményt is szeretnék összeállítani török nyelven. A Kilátás Presszóban harmadik ciklusa a Cihannüma címet viseli, és legnagyobb számban itt fordulnak elő törökországi életének helyszínei, tapasztalásai. Mit fedd a cím?  A Cihannüma (ejtsd: „dzsihánnümá”) azt jelenti: „a világra néző”. Ez egy XVII. századi, nyomtatásban először 1732-ben megjelent, magyarázatokkal teli világtérkép címe, ami az akkori tudást tartalmazta a világról, megrajzolva annak határait is. Ugyanakkor egy építészeti fogalom is: azt a kis tornyot jelenti, amit a gazdag villatulajdonosok emeltek a házuk tetején, minden oldalán ablakkal, hogy a ház ura itt elmélkedhessen vízipipázva a barátaival – kilátással az egész belátható világra. Isztambulban egy negyed is ezt a nevet viseli: egy domboldal, ahonnan egykor remek kilátás nyílt a Márvány-tengerre és a Boszporuszra, ám a beépítések miatt ez a látvány mára részben a múlté. A kötetben azokat a fentebb már említett (kilátási) pontokat jelenti, ahonnét időben-térben a világra lehet nézni, ahonnan el lehet ismét indulni.

Szőllőssy Balázs

 (Budapest, 1981) költő, szerkesztő, műfordító 2018 augusztusától az Isztambuli Magyar Intézet kulturális titkára. Első verseskötete A szabadság két jelentése címmel 2010-ben jelent meg a FISZ gondozásában; második kötetét, A Kilátó Presszóbant 2019 decemberében adta ki a Symposion Kiadó.

Szerző