Populisták kutyaszorítóban

Az utóbbi hetek német politikai válsága a német AfD-re is negatív hatással volt. A pártban egyre többen teszik fel a kérdést: merre haladjon tovább? Tényleg jót tesz-e a tömörülésnek a radikalizmus?

A német sajtó azzal a képpel volt tele csütörtökön, amikor Bodo Ramelow türingiai miniszterelnökké választása után az Alternatíva Németországért (AfD) szélsőjobboldali párt frakcióvezetője, illetve miniszterelnök-jelöltje, Björn Höcke odament gratulálni a balpárti politikushoz, nyújtotta a kezét, ám utóbbi nem fogadta a köszöntést. A balpárti frakció tapsolt, az AfD képviselői fújoltak a történés láttán. Ramelow beiktatását követő beszédében azzal indokolt, hogy az AfD becsapta a türingiaiakat, már az egy hónappal korábbi miniszterelnök-választás során, amikor együtt szavaztak a CDU-val és az FDP-vel a szabaddemokrata Thomas Kemmerichre. Ez váltotta ki a német belpolitika egyik nagy válságát.

Az AfD eredetileg azzal fenyegetett, hogy a szerdai szavazási körben, amikor már az egyszerű többség is elég volt Ramelow számára, rá voksol majd, hogy a balpárti politikusnak is vissza kelljen lépni ugyanúgy, ahogy ezt Kemmerich tette. Ez azonban nem történt meg, az AfD nem váltotta be a fenyegetését, nemmel szavazott, de ennél több – 42 – volt az igen szavazat, így Ramelow, rövid kitérő után, ismét a keletnémet tartomány miniszterelnöke lehetett.

Mi az oka annak, hogy az AfD ezúttal nem akart még nagyobb botrányt? Az elmúlt hetek közvélemény-kutatásai, valamint a február 23-án megrendezett hamburgi tartományi választás (az AfD éppen bejutott a helyi parlamentbe) alapján egyértelmű, a türingiai válság nem csak a CDU és az FDP, hanem az AfD népszerűségét is megtépázta. A választók többsége nem értékelte az Alternatíva csalafintaságát az egy hónappal korábbi türingiai kormányfőválasztáson, s azt, hogy a párt nem saját jelöltjére, hanem Kemmerichre voksolt, ezzel a mérleg nyelvévé válva a keletnémet tartományban. Felmérések alapjén az is egyértelmű, a német közvélemény nagy része nem akarja azt, hogy az AfD bárhol is a kormány része legyen.

Ez azonban csak az egyik ok. A másik a február 20-i, bevándorlók ellen elkövetett hanaui mészárlás, amihez az AfD is felemásan viszonyult. Németországban komoly társadalmi vitát indított el az akció, hiszen egyre sűrűsödnek a szélsőjobboldali indíttatású merényletek. Horst Seehofer szövetségi belügyminiszter ezért több intézkedést jelentett be, amelyekkel reményei szerint elejét lehet venni a hasonló terrortámadásoknak. A demokratikus pártok egytől egyig rámutattak arra: az AfD retorikájának is szerepe volt abban, hogy idáig fajult a helyzet. Egyre ellenségesebbé vált a közhangulat az Alternatívával szemben.

A párt frakcióvezetője, Alexander Gauland igyekezett minden felelősséget elhárítani, azt közölte, csak egy őrült műve volt a 10 ember halálát okozó hanaui lövöldözés. Röviddel ezután, a hamburgi választás napján, azonban meglepően önkritikus levelet tett közzé az AfD vezetője, Tino Chrupalla. A hanaui gyilkosságokat „rasszista bűncselekménynek” nevezte, s azt is megjegyezte, ez az akció, valamint a kereszténydemokrata regionális politikus, Walter Lübcke elleni tavaly júniusi merénylet is „szégyen Németországra nézve”. Mint írta, az AfD-nek fel kell tennie magának a kérdést: politikai ellenfelei miért hozzák összefüggésbe ezekkel a merényletekkel? Békülékeny hangot ütött meg Georg Pazderski, az AfD berlini politikusa, aki úgy foglalt állást: a pártnak lépéseket kell tennie azért, hogy csökkenjen a társadalom megosztottsága. Pazderski korábban sem protesztpártnak tartotta az AfD-t, hanem olyan erőnek, amely hosszú távon a CDU/CSU koalíciós társa lehet.

A békülékeny hangot többen azzal magyarázták: az AfD attól tart, hogy az alkotmányvédelmi hatóság megfigyelés alá vonja a pártot a szélsőjobboldali bűncselekmények hatására. Ugyanakkor az is tény, más politikusok retorikája mit sem változott. Mindeközben fellángolt az ideológiai vita a pártban. Jörg Meuthen, az AfD társelnöke elhatárolódott Chrupalla levelétől, s Alexander Gauland sem értett egyet a tartalmával. A hamburgi szárny a levél időzítését bírálta. Többeknek az nem volt ínyére, hogy Chrupalla megkérdőjelezte az AfD-nek azt az alapállását, amely szerint a hanaui merénylet egy őrült műve volt és hasonló terrorakciót iszlám szélsőséges is elkövethetett volna. Ezzel ugyanis Chrupalla azt sugallta, amit a demokratikus pártok is állítanak, nevezetesen az AfD-t is felelősség terheli a szélsőjobboldali akciókért.

A levelet elsősorban a türingiai Björn Höcke köré csoportosuló szélsőséges, nacionalista szárny bírálta a legélesebben. A keletnémet AfD-nél azért is keltett csalódást Chrupalla megnyilatkozása, mert úgy vélték, a dokumentum szerzője is e szárnyhoz tartozik.

Hogyan tovább, AfD? – teszik fel a kérdést mind többen a pártban. A mérsékeltebb szárny képviselői közül többen elismerik, egyes AfD-politikusok időnként a határokat feszegetik. A párt társ-frakcióvezetője, Alice Weidel, aki korábban az Alternatíva egyik legszélsőségesebb politikusa volt, némi önkritikával megjegyezte, ma már nem tenne olyan kijelentést, mint 2018-ban, amikor Angela Merkel kancellárnak azt üzente: „burkásokkal, késes férfiakkal és egyéb semmirekellőkkel nem lehet biztosítani a jólétet”. Gauland pedig azt hangoztatja, már legalább hússzor bocsánatot kért azon kijelentéséért, amely szerint „Hitler csupán madárpiszok Németország sikertörténetében”.

Hogy az AfD-ben mind nagyobb a vita a hogyan továbbról, azt Georg Pazderski egy másik kijelentése is bizonyítja. Úgy vélte, a Höcke-féle szélsőséges szárny nélkül sokkal sikeresebb lenne a párt. A türingiai AfD-vezető „radikális retorikája és verbális rigorizmusa” ijeszti el a CDU-t és az FDP-t az esetleges együttműködéstől - vélte. Két éve még Höcke pártból való kizárása is felmerült, ma már azonban erről senki sem beszél. Ez pedig arra utal: az AfD belátható időn belül nem válik mérsékeltebb párttá.