Elment a legnagyobb – röviden így lehet összefoglalni a tényt, hogy kilencven éves korában elhunyt Max von Sydow. A szó legnemesebb értelmében legenda volt, a színészek istene, aki csaknem hetvenéves pályafutása során bizonyította, hogy ő nem csak svéd arisztokrata értelmiségi, hanem a mozi talán legismertebb arca.
Hogyan is felejthetnénk el, ahogyan sakkozott a Halállal Ingmar Bergman klasszikusában, A hetedik pecsétben? Bergman és Sydow, a két zseni, aki további több közös filmben – Szűzforrás, Úrvacsora, A hetedik pecsét, A nap vége, vagy a Tükör által homályosan – bizonyították, hogy ők a mozi istenei. Műveikkel és filmtörténetre gyakorolt hatásukkal. Ha csak ezeket az alkotásokat kellene sorolnom, már akkor is teljes életművet kellene kontextusba állítani.
Sydow azonban a művész mellett igazi játékos is volt. Szerette magát kipróbálni mindenben. Igazából sosem öregedett meg. Ő volt a Háromszemű Holló a Trónok harcában, Lor San Tekka a Star Wars: Az ébredő erőben – művészet vagy ipar, mindegy volt neki. Kortalan zseni volt.
Hollywood királya akkor lett, amikor eljátszotta az idős pap szerepét William Friedkin Ördögűzőjében. Ő tényleg bármit el tudott játszani, és ezt meg is engedték neki, elvégre a neve egyet jelentett a klasszissal. A Woody Allen jegyezte Hannah és nővéreiben sznob művészt alakított, élete legironikusabb fellépését produkálva. Pályafutása későbbi szakaszában az újabb csúcspontot a dán Bille August rendezte Hódító Pelle címszerepe jelentette, amely Oscar-jelölést jelentett neki, de nem kapta meg. A másik jelölése a Rém hangosan és irtó közel-ért volt, de ebből sem lett arany szobrocska. Nem az ő szégyene, hogy Oscar nélkül maradt. Sokkal nagyobb a díjakkal elismert kánon-tagoknál.
