Petrezselyem

Százötven csokor petrezselymet pakolt feneketlen szatyrába a kopottas öregasszony, aztán elcsomagolta a zöldséges szívességéből összegyűlt karalábé-, répa- és retekzöldjét is. Az utóbbi a nyúl napi menüje, az előbbi a jutalomfalat – magyarázta, miközben reszkető kézzel letette a pultra a petrezselyem árát, tizenötezer forintot. És mi lesz, ha nem lesz?
Most nemcsak az a kérdés, mit lehet csinálni százötven csomó petrezselyemmel – lefagyasztja vajon? -, hanem az is, hogy nem lehetne-e végre komolyra fordítani a szót. Persze a veszélyhelyzet kihirdetése fontos lépés, és felettébb hasznos minden villamosmegállóban kiplakatírozni, hogyan kell használni a kézfertőtlenítőt – milyen jól jön majd ez, ha megint lehet kapni -, de egyelőre mégiscsak az van, hogy áll az ember a tömött villamoson, ül az iskolában, várakozik a háziorvosnál, és a feje fölött összevissza hazudoznak.
Volna itt körülbelül egymillió megválaszolatlan kérdés. Mondjuk hogy melyik romkocsmában jártak a Prágában lekapcsolt koronavírusos lányok. Hogy miért küldték el vizsgálat nélkül a kórházból a férfit, aki állítólag megfertőzte az apját. Hogy miért hívták haza a vesztegzár alatt álló Olaszországból a magyarokat, és komolyan gondolja-e valaki, hogy nem fognak beugrani egy közértbe, mielőtt karanténba vonulnak. Hogy miért spórolnak annyira a tesztekkel. Hogy a lerobbant Kútvölgyi mellett van-e más helyszín is kijelölve szükségkórháznak, mondjuk vidéken.
Lehet, hogy nem ezek a legjobb kérdések, de egy dolog biztos: sem ezeket, sem másokat nem lehet normálisan feltenni az illetékesek látszatsajtótájékoztatóin. Ahol elveszik a mikrofont attól, aki „túl sokat” kérdez, és ahol azt bökik oda az újságíróknak, hogy van a válaszadásnál fontosabb dolguk is.
Csak remélhetjük, hogy nem azért sietnek, mert náluk is fogytán van a petrezselyem.
Szerző
N. Kósa Judit

A Gazda és kutyái

Minden kutyafajtának másfajta bőrre van szüksége, amiben jól érzi magát. 2010-ben az volt a kérdés, hogy mekkora ketrecben érzik jól magukat a magyar kutyák, mert nem minden fajta ugyanabban érzi jól magát. Szabadság persze minden kutyafajtának kell, de ez csak egy kis eleme a létezésnek.
A kutyatenyésztői sikerek egyik leginkább meghatározó oka, hogy valamit gondoltunk az egyetlen számról, a végső gyökérről, az egyetlen együtthatóról. Hogy hogyan tudod megértetni a saját kutyáddal, hogy mit gondolsz róla, mit akar, mi az, ami teljesítményt vált ki belőle, és mi az, ami ellenállást. A kutyatenyésztés olyasvalami, amire minden fociedző is vágyik. Ők is azt szeretnék, ha lenne egyetlen mutató, amibe bele lehetne sűríteni az összes játékos tulajdonságát és képességét, aztán ez alapján össze lehetne állítani a világ legjobb válogatottját. Ilyen végső számra volt szükség ezen a telepen is, hogy megtaláljuk a megfelelő kutyatenyésztés titkát. 
Gúnyolódni szoktak a macskások, hogy a kutyakarakterológia nevetséges dolog. De meggyőződésem, hogy a siker lényegét a kutyakarakterológia és a póráz hosszúságának összehangolása adja. Ha a póráz hosszúsága összetalálkozik egy kutya kultúrantropológiai sajátosságaival, akkor a falka tagjai részt fognak venni a játékban. De ha túl kicsi kennelt csinálunk, ami ellenállásba ütközik, akkor akármilyen jól néz ki az íróasztalon, sose fog működni.
Szerencsénk volt, végül sikerült megtalálnunk a nagy titkot, ami abban áll, hogy a magyar kutyafajták egyszerre büszkék és szemérmesek. Szerintem a magyar kutyafajták alapvetően büszke életre vágynak, ez a kulcsa mindennek. A magyar kutyafajták büszkék akarnak lenni. Ezt nem tudom, mikor és hogyan kódolták beléjük, de ez a kulcsa. Nem egyszerűen jó kutyák akarnak lenni, hanem büszkék akarnak lenni arra, amit csinálnak, egyenként és közösen is. A maguk, a falkájuk és a gazdi teljesítményére is büszkék akarnak lenni. De a magyar kutya komplikált fajta, mert nem akárhogy akar büszke lenni: nem bírja a harsogást, és nem magamutogató. A magyar kutya alapvetően, ösztöneiben szemérmes fajta. 
Nekem a büszkeség és a szemérmesség kombinációját kellett megtalálni, ezeket a népi ösztönöket kellett megszólítani a táplálék adagolásával, a póráz hosszának változtatásával, és szerintem ez sikerült. Ha nem is a kutyatenyésztő telep minden szegletében, de nagyrészt a komoly erőfeszítés, szerény élet kombinációja felé haladunk. Ami pedig a kutyakiképzés elméleti módszertanát illeti, az nem oktatástechnikai kérdésekről szól, hanem arról, hogy mire neveljük a kutyáinkat: a büszkeség, a teljesítmény felé akarjuk-e nevelni őket, a személyes, családi- és fajtabüszkeség felé, vagy tanítsuk meg nekik az elvesztett csontok lelőhelyét? Ez is fontos, de azért mégsem lehet a tananyag magva. 
Aki pedig az én sikeres kutyatenyésztői modellemet akarja követni, annak végül azt tanácsolom: rendszeresen dobjon új és új gumicsontokat a falka elé. Imádni fogják, és megnyalják érte a gazda mind a tíz ujját.
Szerző
Kácsor Zsolt

Fedél nélküli egészség

Az új fővárosi vezetés végre fontosságának megfelelően próbálja kezelni a budapesti betegellátási színvonal emelésének kérdését. Ez politikailag akkor is ígéretes, ha a megvalósítás orvos-szakmai útja túlságosan sok akadállyal van tele. A legfontosabb ilyen akadály természetesen a hozzáértés hiánya, ami a megoldás pártpolitikától való mentesítésének elmaradását jelenti.
Budapest mint az ország egyetlen „világvárosa” sok tekintetben előnyt élvez, de el is kell viselnie kellemetlenségeket. Például a hajléktalanok (és a kormányhivatalok) jelenlétét. Természetesen nem tekinthetjük örökösnek a hajléktalanság „intézményét”. Mindent meg kellene tennünk, hogy ezek a nem mindig önhiba nélküli, szerencsétlenül járt embertársaink érdemi segítséget kapjanak, vagyis a lakhatás legyen az EU-ban alapjog. Anélkül, hogy a marxista demagógia hibájába esnénk, kijelenthetjük, hogy magyar viszonyok között is tűrhetetlen – a jóérzésű, mondjuk keresztény ember számára –, hogy bár egyetlen NER mágnás (lopott) vagyonának töredéke elég lenne a nincstelenek hajlékhoz juttatására, a jelenlegi kurzus mégsem tesz semmit az ügyben. Illetve tesz: börtönben kíván födelet tenni föléjük. 
A főváros vezetőinek lelkiismeretét terheli majd, ha elmulasztanak gondolni a hajléktalanokra, amikor kínálkozik egy csekély lehetőség a legnincstelenebbek egészségügyi nehézségeinek enyhítésére. Az első lépés természetesen a kormánnyal való tárgyalásokon kell, hogy megtörténjék: a hajléktalanellátás Budapest számára az országtól kapott feladat. (Pontosan olyan kellemetlen feladat, mint a kormányhivatalok fedélhez juttatása.) A hajléktalanellátás finanszírozása – beleértve az egészségügyi ellátást is - országos költségvetési kötelesség. Ezzel nem mondok újat, csakhogy a lakni tudó lakosság egészségügyi ellátásának finanszírozása is cinikus oda nem figyelést mutat. A hajléktalanoknak pedig szinte semmi sem jut. 
Két nyomós ok van a kérdés rendezésére. A legfontosabb az, hogy az utcán élő, rendesen tisztálkodni, ruhát, fehérneműt időben cserélni nem tudó betegek kezelése – a közismerten ínséges budapesti szakrendelői viszonyok között – lehetetlen. Mi több, különféle fertőzések veszélyének teszik ki a helyiségben a nap folyamán jelentkező betegeket. A másik jelenleg megoldhatatlan probléma, hogy azokat a hajléktalanokat, akiknek kórházi ellátásra nem lenne szükségük, ha nem az utcán laknának - ahol egy egyszerű influenza is halálos lehet számukra -, a kórházak kénytelenek fekvőbetegnek fölvenni. Érthető, hogy a zsúfolt, túlterhelt kórházi osztályok mindent elkövetnek, hogy az életveszélyben nem lévő hajléktalant ne kelljen befektetniük egy többágyas kórterembe.
Bizony illene az (évtizedes mulasztások pótlására szükséges) 50 milliárdnak legalább az 1 százalékából egy szép és modern, hajléktalanokat ellátó egészségközpontot létrehozni, amelynek működtetését aztán a keresztény magyar kormány önként és (zsoltárokat) dalolva, egészen biztosan vállalná. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László