Százötven csokor petrezselymet pakolt feneketlen szatyrába a kopottas öregasszony, aztán elcsomagolta a zöldséges szívességéből összegyűlt karalábé-, répa- és retekzöldjét is. Az utóbbi a nyúl napi menüje, az előbbi a jutalomfalat – magyarázta, miközben reszkető kézzel letette a pultra a petrezselyem árát, tizenötezer forintot. És mi lesz, ha nem lesz?
Most nemcsak az a kérdés, mit lehet csinálni százötven csomó petrezselyemmel – lefagyasztja vajon? -, hanem az is, hogy nem lehetne-e végre komolyra fordítani a szót. Persze a veszélyhelyzet kihirdetése fontos lépés, és felettébb hasznos minden villamosmegállóban kiplakatírozni, hogyan kell használni a kézfertőtlenítőt – milyen jól jön majd ez, ha megint lehet kapni -, de egyelőre mégiscsak az van, hogy áll az ember a tömött villamoson, ül az iskolában, várakozik a háziorvosnál, és a feje fölött összevissza hazudoznak.
Volna itt körülbelül egymillió megválaszolatlan kérdés. Mondjuk hogy melyik romkocsmában jártak a Prágában lekapcsolt koronavírusos lányok. Hogy miért küldték el vizsgálat nélkül a kórházból a férfit, aki állítólag megfertőzte az apját. Hogy miért hívták haza a vesztegzár alatt álló Olaszországból a magyarokat, és komolyan gondolja-e valaki, hogy nem fognak beugrani egy közértbe, mielőtt karanténba vonulnak. Hogy miért spórolnak annyira a tesztekkel. Hogy a lerobbant Kútvölgyi mellett van-e más helyszín is kijelölve szükségkórháznak, mondjuk vidéken.
Lehet, hogy nem ezek a legjobb kérdések, de egy dolog biztos: sem ezeket, sem másokat nem lehet normálisan feltenni az illetékesek látszatsajtótájékoztatóin. Ahol elveszik a mikrofont attól, aki „túl sokat” kérdez, és ahol azt bökik oda az újságíróknak, hogy van a válaszadásnál fontosabb dolguk is.
Csak remélhetjük, hogy nem azért sietnek, mert náluk is fogytán van a petrezselyem.