Hangversenyek élő közvetítése a telefonhírmondóban, rádióban, tévében, az utóbbi időben az interneten nem újdonság. Valójában a sztereó élőközvetítés már nagyon korán létezett, az operaházi, két mikrofonnal vett előadást a Vigadóban három pár hallgatókagylón lehetett követni, és 1894-ben a telefonhírmondó Rákóczi úti stúdiója már Magyarországon is lehetővé tett az operaközvetítések hallgatását. Hozzászoktunk az elektromos, elektronikus, digitális úton hozzánk juttatott zenéhez, olyannyira, hogy a hangversenyeken szeretnénk sok mindent olyan jól hallani, mint rádióból, lemezről, de inkább az a jellemző, a hangszóróból jövő zenéből hiányolunk sok mindet, még ha valósidejű közvetítést hallunk, látunk is. Nagyon nincs meg az „itt és most”, a személyes jelenlét érzete.
Ráadásul a mai digitális technikát használó közvetítések késnek, ha csak néhány másodperccel később, de valójában felvételt hallunk. De hát a járvány felülírta terveinket, egyelőre még összejöhettek próbálni a Danubia Zenekar tagjai és a Zeneakadémia Nagytermében is játszhattak egy kvázi koncertet: hallgatóság nélkül, illetve csak az internetes közönségre számítva. A program maradt, a külsőségek is, leszámítva az üres nézőteret. Persze azért készültünk a koncertre: élesítettük a hi-fi, jobban mondva audiofil berendezésünket, rákötöttük a laptopot, reméltük, nem rendetlenkedik a wi-fi szolgáltatás, és vártuk a közvetítést. Olyan összeállítás volt a műsor, amilyenből több kéne: sajnos modernebb darabok ritkán keverednek korábban írt társaik közé.
Kurtág persze jó név ilyenhez, … quasi una fantasia … című 8-9 perces, 1988-ból származó műve egészen könnyen befogadható, még egy Haydn szimfónia előtt is. Valójában egy kis versenymű zongorára és „térben elosztott hangszercsoportokra”, a szólót most a tavalyi Bartók Világverseny és Fesztivál második helyezettje, Balogh Ádám játszotta. Stílusismeret hiányát aligha kérhettük számon a zenekaron: bár a Tavaszi Fesztivál honlapja egyelőre még hallgat róla, de aligha tarthatják meg bármelyik koncertjüket, így valószínűleg az Óbudaiak sem játszhatnak majd Kurtág új operájának hazai bemutatóján, amire már régóta készülnek.
Nem volt a stílussal baj Haydn szenvedélyes (La Passione) szimfóniájában sem. A kamarazenekarként felálló szimfonikusok hangzása szép volt, az egész előadás olyan volt, amilyenhez hasonlót bizony szívesen hallanánk bármilyen másik modern nagyzenekartól, amely ilyesmivel próbálkozik. És jó volt hallani a Dvořák műben is a teljes szimfonikusokat, itt tudtak grandiózusan is szólni Perényi Miklós ihletett játékának kísérőiként.
