President Biden?

Comeback kid, hamvaiból újjáéledt főnix madár, Lázár föltámadása – az amerikai média ilyen szóképekkel illette Joe Biden kiugró, váratlan sikereit az amerikai demokraták most folyó előválasztási küzdelmében. A kezdeti szavazási kudarcok nyomán már majdnem leírt Biden földcsuszamlásszerű dél-karolinai diadala után tarolt a szuperkedden, de az azt követő előválasztásokon is.

A „tisztítótűz” szerepét betöltő szuperkedd a demokrata elnökjelölt-aspiránsok harcát ténylegesen kétszereplősre szűkítette, Bidenre és Bernie Sanders vermonti szenátorra, akik a Demokrata Párt ellentétes ideológiai pólusait képviselik: mérsékelt balközép kontra radikális szélsőbal. Amellett, hogy a győzelmek erős lendületbe hozták kampányát, Biden máris jelentős fölénybe került az elnökjelölést eldöntő küldöttek számát tekintve. Bár még az államok felében hátravan az előválasztás, Biden nagyon jó eséllyel várhatja a júliusban Milwaukeeban tartandó elnökjelölt-állító konvenciót.

Mi szól Barack Obama volt alelnöke mellett? A félévszázados tapasztalat az amerikai politika legfelső lépcsőfokain és a kiemelkedően magas országos ismertség komoly választási tőke Biden számára. Tavaly anélkül szállt a ringbe az elnökjelöltségért, hogy részletekbe menő programot tett volna közzé. Csupán egy stratégiai szempontot hangsúlyozott: Donald Trump elnök alapvető veszélyt jelent az amerikai értékrendszerre és demokráciára, ezért mindenáron elejét kell venni, hogy 2021 januárjában ismét ő legyen a Fehér Ház ura. „Vissza kell vezetni az országot a korábbi tisztességes, normális állapotába!” – hangsúlyozza a kampányban refrénszerűen. E tekintetben Biden egy hullámhosszon van a demokrata törzsválasztókkal, akiket nem annyira a minimálbér, a Green New Deal vagy a Wall Street-i megabankok felrobbantása hozza lázba, hanem az, hogy novemberben ki tudja bombabiztosan legyőzni az általuk mélyen gyűlölt Trumpot. A felmérések szerint Bidenre azok voksoltak aránytalanul magasan, akik számára Trump újrázásának megakadályozása volt a prioritás.

Biden az elnökké választhatóságot illetően élvezi a legnagyobb előnyt Sandersszel szemben, akinek szélsőbalos, populista platformját – mindenkire kiterjedő ingyenes egészségellátás és állami felsőoktatás, a gazdaság egy évtizeden (!) belüli dekarbonizálása stb. – a legtöbben megvalósíthatatlannak tartják a mai Amerikában. Kétkedés övezi a szűk sandersi koalíció jelentős kiszélesíthetőségét (Sanderst jelenleg a demokraták csupán egyharmada támogatja kitartóan). Népszerűsége gyönge az afroamerikaiak, az idősek és az elővárosi szavazók körében, az előválasztások eddigi eredményei azt mutatják, hogy a tábora nem bővül, hanem inkább zsugorodik.

Sanders mozgalmának erejét mindig is túléértékelte az a körülmény, hogy a négy évvel ezelőtti demokrata előválasztásokon a Hillary Clinton elleni protesztszavazatok haszonélvezője lett. Hillary sok demokrata szemében népszerűtlen volt a „tisztesség és szavahihetőség” hiánya miatt. Biden párton belüli széles körű népszerűsége viszont nem kis mértékben ezeken a morális értékeken nyugszik. Nem véletlen tehát, hogy Sanders olyan fontos államban is simán elbukott most Bidennel szemben, mint például Michigan, amelyet négy évvel ezelőtt Clinton ellen még behúzott.

Ám ami a legfontosabb: a „demokratikus szocializmust” és a „politikai forradalmat” zászlajára tűző Sanderst – lelkes fiatal hívein kívül – kevesen tartják megválaszthatónak. A demokratáknál erős a félelem amiatt is, hogy Sandersszel nemcsak a republikánus fölényű Szenátus elhódítása válna reménytelenné, de még a demokrata többségű Képviselőházat is magával ránthatja a mélybe. Biden szerencsecsillagának látványos felívelése tehát sokkal inkább a sandersi elnökjelöltségtől való félelmet tükrözi, mintsem saját politikai erejét, amelynek eleddig fölöttébb szűkében volt, miközben személyes kvalitásait általános elismerés övezi.

Biden a Demokrata Párton belül az obamai centrista örökséget – Sanders hatására – némileg balról előző, mérsékelt platformot képviseli, amely nem riasztja el az elnökválasztás megnyeréséhez nélkülözhetetlen bizonytalanokat és a Trumpból kiábrándult mérsékelt republikánus szavazókat. A „középosztály Joe”-jának szerepében tetszelgő Biden támogatja például a nagyvállalatoknak és a szupergazdagoknak kedvező trumpi adócsökkentések visszavágását. Az általa tervezett adóemelés háromnegyed részét a dúsgazdag családok egy százalékán hajtaná be, de nem akar vaskos vagyonadót kivetni rájuk. Kiáll a 15 dolláros minimális órabér fokozatos bevezetéséért, de nem karolja fel Sanders olyan, a jelenlegi Amerikában megvalósíthatatlan, méregdrága javaslatait, mint például az ingyenes állami felsőoktatás és egészségellátás. A mindenben a fokozatosság pragmatikus elvét követő Biden csupán tökéletesíteni akarja a magánbiztosítókra épülő Obamacare-t olyan állami biztosítási ügynökség létrehozásával, amely árversenyre kényszerítené a gyakran földrajzi monopolhelyzetet élvező magánbiztosítókat. A demokratáknak tehát lényegében az obamai status quo bajnoka és egy vasvillás rendszerváltó között kell választaniuk.

Biden a demokrata establishment előre kiszemelt elnökjelöltje, akit alkalmasnak tartanak a párton belüli irányzatok közötti hídépítésre, a „progresszív” és a balközép szárny egyesítésére. A pártvezetésnek döntő szerepe volt már Biden szuperkeddi győzelmében is azzal, hogy a dél-karolinai előválasztás után rávette mindegyik centrista riválist kampányuk azonnali beszüntetésére és Biden támogatására. A szavazatok több mérsékelt jelölt közötti megosztása Sanders kezére játszott.

Nem zárható ki, hogy erősen megcsappant esélyeit látva Sanders jóval a konvenció előtt kiszáll a ringből, s Biden elnökjelöltté koronázása merő formalitás lesz a nyáron. A fő trófea azonban a Fehér Ház. Milyen esélyei lesznek Bidennek Donald Trumppal szemben a november 3-i elnökválasztáson? Korántsem olyan rózsásak, mint Sanders ellen. A hivatalban lévő, második ciklusért induló elnök nagyon ritkán veszít, ha a gazdaság jól működik. Márpedig a hároméves trumpi gazdaság eddig jól pörgött: az évi GDP-növekedés közel háromszázalékos, gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság, a reálbérek nőnek. Trumpnak nincs komoly kihívója és ellenzéke a pártjában, bázisának lelkesedése semmit sem lankadt 2016 óta, a közvéleményben pedig korábban nem látott szintre szaladt föl a támogatottsága az impeachment után. A koronavírus-járvány azonban az elnökválasztás „sötét lova” lehet, amellyel kapcsolatban csak Trumpnak van vesztenivalója, ha nem tudja időben stabilizálni a mind veszélyesebbnek tűnő helyzetet, beleértve a gazdasági károkat.

Az elnökválasztás 2020-ban is a rozsdaövezetben, az ipari hátország „billegő” kulcsállamaiban (Pennsylvania, Michigan, Wisconsin) dől el. Clinton itt vérzett el 2016-ban. Felturbózott kampánnyal Bidennek itt kell diadalmaskodnia és visszahódítania a „Trump-demokratákat”, az „elfelejtett” fehér munkásokat, akik átálltak Trumphoz. Kapóra jön számára, hogy a rozsdaövezet egyik államában (Pennsylvania) nőtt fel, és jó kapcsolatai vannak a szakszervezetekkel.

A 2018-as időközi kongresszusi választások komoly tanulsággal szolgáltak: a demokratáknak csak szavazóbázisuk maximális mozgósításával van esélyük a republikánus politikai fölény visszafordítására, különösen a Fehér Ház megkaparintására. Sorjáznak a kérdések. Képes lesz-e a karizma nélküli, az öregedés szellemi tüneteit mutató Biden (77) csúcsrajáratni a demokrata szavazói részvételt és lelkesedést, valamint koalícióját új rétegekkel kibővíteni? Magához tudja-e vonzani a kiábrándult sandersisták jelentős táborát, akik közül sokan 2016-ban – tiltakozásként – Hillary helyett Trumpra szavaztak, vagy otthon maradtak? A televíziós vitákban hogyan fog szerepelni a gyakori bakizásra hajlamos Biden Donald Trump, a tömegkommunikáció nagymestere ellen? Képes lesz-e Biden második „lázári föltámadásra”? Amerikából követve az eseményeket nagy tétben nem mernék fogadni erre.