Átállunk

Az eddig is pontosan tudtuk, hogy eljön az idő, amikor visszaüt az a bornírt nemtörődömség, amivel a kormányzat az elmúlt években egyetlen látható tevékenységet fejtett ki az oktatásban: megpróbálta visszatuszkolni az 1970-es, de még inkább az 1920-as évekbe. Csak azt nem sejtettük, hogy ennyire hamar. 
Most mondjuk azt, hogy erről beszélünk egy évtizede? Hány ezerszer hívta fel a figyelmet tanár, szülő, aggódó kívülálló, hogy emberek, a XXI. század egyötöde már lepergett, talán tényleg nem az itt a legfőbb kérdés, hogy melyik méltán elfeledett fasisztát/ kutyaütőt tegyük kötelező olvasmánnyá? Hát akkor most itt van a bizonyíték. Ha valamivel hasznosabban tetszettek volna eltölteni a rendelkezésre álló időt, akkor ma nem úgy fognának bele a magyar pedagógusok a távtanításba, hogy erre nem hogy tansegédlet nincs, de ilyesfajta megoldás esetleges szükségességén sem morfondírozott el soha kormányzati ember.
Mondani persze könnyű, hogy átállunk a „digitális” tanításra. Ami különösen azért bátor vállalás, mert Orbán Viktor ugyanaznap reggel még úgy vélte, ha bezár az iskola, akkor a diák vakációra, a tanár meg fizetésnélküli szabadságra megy. Fél nap alatt viszont szerencsére minden megváltozott, biztos lett eszközpark, digitális tananyag, megfelelő platform a diákok és a tanárok összekapcsolására, a foglalkoztatásra és a számonkérésre. Halleluja.
Meggyőződésem egyébként, hogy a magyar tanártársadalom igenis képes erre a csodára. Eddig is kitartott, kibírta, hogy a politika a feje fölött folyton összekuszáljon mindent, elvégezte a munkáját. Most, hogy tíz éve azt hallja, neki mindent a szájába kell rágni, felülről kell diktálni, és még azt sem szabad engedni, hogy kiválassza a legmegfelelőbb tankönyvet, sorsszerű elégtétel, hogy egy szál maga találhatja ki, hogyan lehet gép és tanmenet nélkül megvalósítani a digitális oktatást. És felemelő látni, hogy ezrek segítenek máris, színészek, mérnökök, könyvtárosok, vállalkozók jelentkeznek, megoldást ajánlva az egyes részproblémákra. 
A magyarok már csak ilyenek. Igaz, miniszterelnök úr?
Szerző
N. Kósa Judit

Magyarok

A magyarok nem rasszisták, nem utasítják el a cigányokat élből. (…) De van egy határ, amit a magyar sosem fog átlépni, vagy sosem érzi úgy, hogy azt szabad átlépni. Ez pedig az a határ, ha pénzt adunk a semmiért – mondta Orbán még januárban, összemosva a gyöngyöspatai romáknak és a túlzsúfolt börtönökben ülőknek járó, bíróságok által jogerősen megítélt kártérítések ügyét. Szóval, mi, magyarok nem vagyunk rasszisták, vagyis nemcsak a cigányokat, de például a zsidókat és egyéb migránsokat – ilyen koronavírusos időkben például a perzsákat - sem utasítjuk el élből. A magyarok eme, miniszterelnökünk által kultúrantropológiainak nevezett sajátossága, mondhatnánk karaktervonása, hogy tudniillik nem rasszisták, arra is magyarázatot ad, miként kaphatott Dörner György Kossuth-díjat.
Orbán a múlt héten további támpontokat adott a nemzet karakterének megértéséhez, ami szerinte a sikeres kormányzás titka. Pontosabban a nemzetkarakterológia megértése és összehangolása az ágazati politikákkal az, ami a siker lényegét adja miniszterelnökünk szerint: „ha egy olyan gazdaságpolitikát sikerül meghirdetni, ami összetalálkozik az emberek, nevezzük úgy, hogy kultúrantropológiai sajátosságaival, egy nemzet kultúrantropológiai sajátosságaival, akkor az működni fog, akkor az emberek részt fognak benne venni. Ha azonban nem olyan gazdaságpolitikát folytatsz, amelyben jól érzik magukat, amelyet helyesnek és igazságosnak tartanak, akkor ellen fognak állni.” És mitől érzik jól magukat a bőrükben a magyarok? „A magyarok alapvetően büszke életre vágynak. Ez a kulcsa mindennek. (…) Büszkék akarunk lenni a saját teljesítményünkre, a családunk teljesítményére és a hazánk teljesítményére is. (…) csak a magyar egy komplikált fajta, és nem akárhogy akar büszke lenni. Mert nem bírja a harsogást. (…) Úgy akar büszke lenni, hogy ne kelljen magamutogatónak lenni, mert a magyar alapvetően ösztöneiben szemérmes fajta. Amit itt meg kellett találni, a büszkeségnek és a szemérmességnek a kombinációja.” 
A büszkeség és a szemérem tehát azok a tulajdonságok, amelyek a magyar nemzet karakterének fő jellemvonásait adják. Ami őszintén szólva enyhén magyar narancsosnak – kicsi, sárga, savanyú, de a mienk - tűnik Európa erős embere szájából. Ám ha ehhez hozzávesszük azt a tapasztalatunkat, hogy amikor Orbán azt mondja, „a magyarok”, akkor rendre saját magáról beszél, saját gondolatait adja elő „a magyarok” gondolataiként, megérthetjük miniszterelnökünk – és nem a magyar nemzet - némely karaktervonását. Mert mit jelent ebben a kontextusban büszkeség és szemérem? A szemérem fogalma pontosan azt a helyzetet írja le, amit Orbán legutóbbi vagyonnyilatkozata mutat: nincs egy árva fitying megtakarítása sem, szegény miniszterelnökünk és családja egyik napról a másikra tengődik nyomorúságosan. De mindez csak arra szolgál, hogy elfedje büszkeségét: személyes strómanja eurómilliárdossá vált néhány röpke év alatt. Egy kicsit ciki és egyszerű karakterisztika ez, de önmagát minősíti: nehéz ilyen teher alatt élni nem csak a miniszterelnökünknek, de nekünk, magyaroknak is.
Szerző
Simon Zoltán

President Biden?

 Comeback kid, hamvaiból újjáéledt főnix madár, Lázár föltámadása – az amerikai média ilyen szóképekkel illette Joe Biden kiugró, váratlan sikereit az amerikai demokraták most folyó előválasztási küzdelmében. A kezdeti szavazási kudarcok nyomán már majdnem leírt Biden földcsuszamlásszerű dél-karolinai diadala után tarolt a szuperkedden, de az azt követő előválasztásokon is. 
A „tisztítótűz” szerepét betöltő szuperkedd a demokrata elnökjelölt-aspiránsok harcát ténylegesen kétszereplősre szűkítette, Bidenre és Bernie Sanders vermonti szenátorra, akik a Demokrata Párt ellentétes ideológiai pólusait képviselik: mérsékelt balközép kontra radikális szélsőbal. Amellett, hogy a győzelmek erős lendületbe hozták kampányát, Biden máris jelentős fölénybe került az elnökjelölést eldöntő küldöttek számát tekintve. Bár még az államok felében hátravan az előválasztás, Biden nagyon jó eséllyel várhatja a júliusban Milwaukeeban tartandó elnökjelölt-állító konvenciót.
Mi szól Barack Obama volt alelnöke mellett? A félévszázados tapasztalat az amerikai politika legfelső lépcsőfokain és a kiemelkedően magas országos ismertség komoly választási tőke Biden számára. Tavaly anélkül szállt a ringbe az elnökjelöltségért, hogy részletekbe menő programot tett volna közzé. Csupán egy stratégiai szempontot hangsúlyozott: Donald Trump elnök alapvető veszélyt jelent az amerikai értékrendszerre és demokráciára, ezért mindenáron elejét kell venni, hogy 2021 januárjában ismét ő legyen a Fehér Ház ura. „Vissza kell vezetni az országot a korábbi tisztességes, normális állapotába!” – hangsúlyozza a kampányban refrénszerűen. E tekintetben Biden egy hullámhosszon van a demokrata törzsválasztókkal, akiket nem annyira a minimálbér, a Green New Deal vagy a Wall Street-i megabankok felrobbantása hozza lázba, hanem az, hogy novemberben ki tudja bombabiztosan legyőzni az általuk mélyen gyűlölt Trumpot. A felmérések szerint Bidenre azok voksoltak aránytalanul magasan, akik számára Trump újrázásának megakadályozása volt a prioritás.
Biden az elnökké választhatóságot illetően élvezi a legnagyobb előnyt Sandersszel szemben, akinek szélsőbalos, populista platformját – mindenkire kiterjedő ingyenes egészségellátás és állami felsőoktatás, a gazdaság egy évtizeden (!) belüli dekarbonizálása stb. – a legtöbben megvalósíthatatlannak tartják a mai Amerikában. Kétkedés övezi a szűk sandersi koalíció jelentős kiszélesíthetőségét (Sanderst jelenleg a demokraták csupán egyharmada támogatja kitartóan). Népszerűsége gyönge az afroamerikaiak, az idősek és az elővárosi szavazók körében, az előválasztások eddigi eredményei azt mutatják, hogy a tábora nem bővül, hanem inkább zsugorodik. 
Sanders mozgalmának erejét mindig is túléértékelte az a körülmény, hogy a négy évvel ezelőtti demokrata előválasztásokon a Hillary Clinton elleni protesztszavazatok haszonélvezője lett. Hillary sok demokrata szemében népszerűtlen volt a „tisztesség és szavahihetőség” hiánya miatt. Biden párton belüli széles körű népszerűsége viszont nem kis mértékben ezeken a morális értékeken nyugszik. Nem véletlen tehát, hogy Sanders olyan fontos államban is simán elbukott most Bidennel szemben, mint például Michigan, amelyet négy évvel ezelőtt Clinton ellen még behúzott.
Ám ami a legfontosabb: a „demokratikus szocializmust” és a „politikai forradalmat” zászlajára tűző Sanderst – lelkes fiatal hívein kívül – kevesen tartják megválaszthatónak. A demokratáknál erős a félelem amiatt is, hogy Sandersszel nemcsak a republikánus fölényű Szenátus elhódítása válna reménytelenné, de még a demokrata többségű Képviselőházat is magával ránthatja a mélybe. Biden szerencsecsillagának látványos felívelése tehát sokkal inkább a sandersi elnökjelöltségtől való félelmet tükrözi, mintsem saját politikai erejét, amelynek eleddig fölöttébb szűkében volt, miközben személyes kvalitásait általános elismerés övezi.
Biden a Demokrata Párton belül az obamai centrista örökséget – Sanders hatására – némileg balról előző, mérsékelt platformot képviseli, amely nem riasztja el az elnökválasztás megnyeréséhez nélkülözhetetlen bizonytalanokat és a Trumpból kiábrándult mérsékelt republikánus szavazókat. A „középosztály Joe”-jának szerepében tetszelgő Biden támogatja például a nagyvállalatoknak és a szupergazdagoknak kedvező trumpi adócsökkentések visszavágását. Az általa tervezett adóemelés háromnegyed részét a dúsgazdag családok egy százalékán hajtaná be, de nem akar vaskos vagyonadót kivetni rájuk. Kiáll a 15 dolláros minimális órabér fokozatos bevezetéséért, de nem karolja fel Sanders olyan, a jelenlegi Amerikában megvalósíthatatlan, méregdrága javaslatait, mint például az ingyenes állami felsőoktatás és egészségellátás. A mindenben a fokozatosság pragmatikus elvét követő Biden csupán tökéletesíteni akarja a magánbiztosítókra épülő Obamacare-t olyan állami biztosítási ügynökség létrehozásával, amely árversenyre kényszerítené a gyakran földrajzi monopolhelyzetet élvező magánbiztosítókat. A demokratáknak tehát lényegében az obamai status quo bajnoka és egy vasvillás rendszerváltó között kell választaniuk.
Biden a demokrata establishment előre kiszemelt elnökjelöltje, akit alkalmasnak tartanak a párton belüli irányzatok közötti hídépítésre, a „progresszív” és a balközép szárny egyesítésére. A pártvezetésnek döntő szerepe volt már Biden szuperkeddi győzelmében is azzal, hogy a dél-karolinai előválasztás után rávette mindegyik centrista riválist kampányuk azonnali beszüntetésére és Biden támogatására. A szavazatok több mérsékelt jelölt közötti megosztása Sanders kezére játszott.
Nem zárható ki, hogy erősen megcsappant esélyeit látva Sanders jóval a konvenció előtt kiszáll a ringből, s Biden elnökjelöltté koronázása merő formalitás lesz a nyáron. A fő trófea azonban a Fehér Ház. Milyen esélyei lesznek Bidennek Donald Trumppal szemben a november 3-i elnökválasztáson? Korántsem olyan rózsásak, mint Sanders ellen. A hivatalban lévő, második ciklusért induló elnök nagyon ritkán veszít, ha a gazdaság jól működik. Márpedig a hároméves trumpi gazdaság eddig jól pörgött: az évi GDP-növekedés közel háromszázalékos, gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság, a reálbérek nőnek. Trumpnak nincs komoly kihívója és ellenzéke a pártjában, bázisának lelkesedése semmit sem lankadt 2016 óta, a közvéleményben pedig korábban nem látott szintre szaladt föl a támogatottsága az impeachment után. A koronavírus-járvány azonban az elnökválasztás „sötét lova” lehet, amellyel kapcsolatban csak Trumpnak van vesztenivalója, ha nem tudja időben stabilizálni a mind veszélyesebbnek tűnő helyzetet, beleértve a gazdasági károkat.
Az elnökválasztás 2020-ban is a rozsdaövezetben, az ipari hátország „billegő” kulcsállamaiban (Pennsylvania, Michigan, Wisconsin) dől el. Clinton itt vérzett el 2016-ban. Felturbózott kampánnyal Bidennek itt kell diadalmaskodnia és visszahódítania a „Trump-demokratákat”, az „elfelejtett” fehér munkásokat, akik átálltak Trumphoz. Kapóra jön számára, hogy a rozsdaövezet egyik államában (Pennsylvania) nőtt fel, és jó kapcsolatai vannak a szakszervezetekkel.
A 2018-as időközi kongresszusi választások komoly tanulsággal szolgáltak: a demokratáknak csak szavazóbázisuk maximális mozgósításával van esélyük a republikánus politikai fölény visszafordítására, különösen a Fehér Ház megkaparintására. Sorjáznak a kérdések. Képes lesz-e a karizma nélküli, az öregedés szellemi tüneteit mutató Biden (77) csúcsrajáratni a demokrata szavazói részvételt és lelkesedést, valamint koalícióját új rétegekkel kibővíteni? Magához tudja-e vonzani a kiábrándult sandersisták jelentős táborát, akik közül sokan 2016-ban – tiltakozásként – Hillary helyett Trumpra szavaztak, vagy otthon maradtak? A televíziós vitákban hogyan fog szerepelni a gyakori bakizásra hajlamos Biden Donald Trump, a tömegkommunikáció nagymestere ellen? Képes lesz-e Biden második „lázári föltámadásra”? Amerikából követve az eseményeket nagy tétben nem mernék fogadni erre.
Szerző
Dobozi István