Boldog nőnapot! - harsogta az egészoldalas hirdetés több újságban is, tizennégy kis fotóval övezve. Ritka gyenge kivitelű képekkel. Meglehet, szándékosan voltak ilyen elmosódottak. Az mindenesetre kivehető volt belőlük, hogy nálunk, e kormányzati hirdetés alapján, mi lehet a legfontosabb a nők számára. A gyermeknevelés, a legtöbb kép szerint. Kár, hogy sehol sem volt egy apuka, aki éppen mosogat, vagy fürdeti a kisbabát. Ahogyan olyan nő sem volt a képeken, aki valamilyen elnökségben ült, vagy nagyobb hallgatóságnak adott volna elő.
Ugyan mitől boldog nálunk a nőnap? Pontosabban mitől válnak boldoggá az ünnepeltek? A sok-százalékos bérelmaradástól a férfiakhoz képest? A bölcsőde-hiánytól?
Még a vírus-veszély előtt néztem a kora reggeli Brumi-sétámon a munkába indulókat. Legfeljebb minden tizedik induló autó kormányánál ült csak nő. No persze, az autót rendesen a családfő használja. És vajon ünnepelhető nálunk a nők aránya a parlamentünkben, a kormányban? Miközben tessék megnézni például a svéd, vagy a spanyol kormány összetételét!
Már évtizedekkel ezelőtt is tiltakoztam a nőnapi ünneplés ellen. A szakszervezeti aktivisták, akik széthordták a nőnapi ajándékokat (persze általában nők, mert eléggé alacsony presztízsű munka volt ez) már tudták, Zsuzsa úgysem fogadja el a népies kis terítőt meg a hervadozó hóvirágcsokrot. (Szegény hóvirág! Csaknem kipusztult, annyit szedtek, inkább téptek ki ilyenkor. Szerencsére mostanra már fokozottan védett lett.)
Mostanában szívesen nézegetek egy ausztráliai sorozatot a tévén. A múlt század ötvenes évei elején játszódik. Az egyik epizódban a főhősnő fiánál kisbaba születik. Az özvegy, de jelesül dolgozó asszony kölcsönt akar felvenni, hogy segítse a fiatalokat. A bank adna is hitelt, de ahhoz szereznie kell egy férfi aláírót, aki garanciát vállal érte. Sőt fél évszázaddal őelőtte, a XIX. század közepén a nagy költő lánya, akinek apja is, férje is főrend volt, Lady Ada Byron, bár nagy vagyont örökölt, még a saját pénzével sem rendelkezhetett, amikor lóverseny-szenvedélyéhez szüksége lett volna rá.
Azóta azonban a világ nagyon sokat mozdult előre. Hiszen ma már nők óriás vállalatok vezetői, vagy akár miniszterelnökök is lehetnek. No, jó, nem nálunk persze, hanem az USA-ban, Angliában, skandináv országokban. Valóban, a világ sokat haladt. Például az én Alma Materemben, amely azért még most is erősen férfi-központú, a minap emléktáblát avattak és termet neveztek el Pécsi Eszterről, aki száz éve első nőként kapott itt diplomát. Az úttörő mérnöknő kiváló szakember lett, amit bizonyít egyebek között, hogy Amerikában 1965-ben elnyerte Az év legjobb statikusa címet azért a különleges alapozási módszerért, amelyet a Hudson folyó partján épülő toronyházak építéséhez fejlesztett ki. Nagy előrelépés az is, hogy ma már a budapesti Műegyetemen az alapképzésben 26 százalék, a mesterképzésben 32 százalék, a doktoranduszképzésben 30 százalék a női hallgatók aránya.
Kétségtelen, hogy a nemzetközi nőnapnak sokáig nagy jelentősége volt abban, hogy segítsen elérni a nők választási és képviseleti jogait, a tanulási lehetőségeket. Hiszen például Magyarországon nők jogi egyetemre csak a felszabadulás után juthattak be, mert a feudális uralkodó osztály igencsak védte a fiai számára legfontosabbnak tekintett pályát.
Ma azonban egyenlők a jogai nálunk mindkét nemnek. Elvileg a lehetőségeik is. Vagy azok lehetnének, ha az éppen regnáló párt meg a hozzá tartozó kormány nem ilyen egyoldalú hirdetéssel hirdetné a tényleges egyenlőtlenséget. Nem is szólva a mindennapok propagandájáról.
Elavult ma már ez a kiemelt nap. Olybá tűnik, mint amikor egy öreg ember piperékkel és arcfestékkel próbálja igazolni, milyen szép is volt egykoron. Gondoljuk meg: miért kellene a magyar lakosság 52 százalékát ünnepelni azért, mert történetesen nőnek, a második nem tagjának született? Helyette legyen a miénk, a nőké a többi 364 nap is. Sőt az idén, szökőév lévén, mind a 366!
A szerző villamosmérnök