Mindenki hülye

Na akkor lássuk.
A vidékiek hülyék, mert azt hiszik, csak Budapesten van vírus. A pestiek hülyék, mert idehozzák nekünk vidékre a vírust és különben is. A nyugdíjasok hülyék, mert kimennek az utcára. A fiatalok hülyék, mert kimennek az utcára. Épp csak leugrottam boltba, meg sétáltam egy kicsit, minden bolt és park tele van hülyékkel. A hülyék naponta járnak boltba. A hülyék mindent felvásárolnak, felverik az árakat, elveszik mások elő, ami kell. A kormány hülye, mert még mindig nem áll rendőr minden nyugdíjas és nem nyugdíjas ajtaja ellőtt, nem állították fel a statáriális bíróságokat az utcán flangálókkal szemben, nem vezették be a cenzúrát, nem járőröznek katonák az utcán. A kormány hülye, mert a koronavírus miatt diktatúrát akar bevezetni, soha többé nem lesznek választások, cenzúra lesz meg katonák az utcán. A sok hülye nem látja be, hogy a vírust a kínaiak fejlesztették ki, hogy bedöntsék vele Amerikát és a Nyugatot, hogy felvásárolhassák az olcsó részvényeiket. A sok hülye nem látja be, hogy a vírust Amerikában fejlesztették ki, hogy irtsák vele a kínaiakat. A sok hülye nem látja be, hogy a vírust Kína és Amerika közösen fejlesztette ki, hogy irtsa az embereket, mert túl sokan vagyunk. (A zsidók már smafuk, csókolom?) A média hülye, mert pánikot kelt, úgy tesz, mintha minden csak a koronavírusról szólna, pedig ez nem súlyosabb, mint egy influenzia. (Na jó, meg Eszenyi Enikő, de az tényleg fontos!) A média hülye, mert nem veszi elég komolyan a bajt, úgy tesz, mintha Eszenyi Enikő lenne a legfontosabb. Hülyék, mert nem hordják a maszkot. Hülyék, mert fölöslegesen hordják a maszkot. A sok hülye nem látja, hogy mi van a számok mögött. A sok hülye nem látja be, hogy egyelőre korai a számokból messzemenő következtetéseket levonni.
Hülyék, hülyék, hülyék – és még csak a második héten járunk.
Szerző
Kósa András

Meg vagyunk mentve?

A kormány gondol az egészségünkre, ami egy világjárvány idején, a betegségek  diagnosztizálásának, kezelésének időszakában el is várható tőle. Bár az elmúlt évtized mulasztásai aligha feledhetők, s azok következményeivel igazából csak most fogunk szembesülni, az azért szívmelengető, hogy Orbán Viktor ezúttal sem feledkezett meg a szívéhez oly közelálló sportvállalkozásokról. 
Ezeket bevonták az összesen 26 tevékenységi kört felölelő, adókedvezményhez juttatott, válságágazattá minősített gazdasági ágak közé, mint a turizmus vagy a vendéglátás, amelyek hasonlóképp nem állnak messze a kormányfő családjától. Talán az egykor oly közeli barátnak tekintett, szép emlékű Andy Vajdára emlékezve került a szűk kedvezményezetti körbe a filmgyártás, sőt akkor már a szerencsejáték is. Hiszen a gondoskodó kormány még a vészterhes napokban sem feledkezhetett meg a konditermek tulajdonosai által elszenvedett veszteségekről, és arról a maroknyi számú, ám hatalmas profitot kasszírozó kaszinókoncesszió-nyertesről, akiknek - egyébként még fel sem tételezhető - egzisztenciális gondjait az adóbefizetési kedvezménnyel gyors iramban orvosolni kellett. 
Az viszont alighanem jelentős fejtörést okozhat, hogy azokat, akik a gyanútlan emberek hiszékenységére építve kereskedelmi bemutatókat szerveznek, miért is vonták be az állam szerint megvédésre szorulók körébe.  Különösen akkor, amikor a kormányfő és körének érdeklődési köre ma legfeljebb a szóvirágos sajnálkozásokig terjed, miközben a magyar gazdaság gerincét alkotó ágazatokról és azok munkavállalóiról esik szó. A feldolgozóipari és autóipari beszállítókról, vagy a beszállítók beszállítóiról, azokról a gyártótevékenységet végző cégekről, amelyek nem mellesleg magyar tulajdonban vannak. 
Ahhoz nem szükséges válságszakértőnek lenni - és ezt az európai gazdasági közösség  kormányainak döntései igazolják -, hogy a fókuszban a dolgozók nettó bére kifizetésének kellene állnia. Az Európai Bizottság a költségvetési hiány mértékének korlátai alóli felmentést adott a tagállamoknak, így megnyílt annak a lehetősége, hogy a kormány megpályáztassa a vállalkozásokat, tudakolva, a munkaerő megtartása fejében mekkora nettó bérkiegészítésre tartanak igényt. Miután az Orbán-kormány és egyes vállalkozói körök között a kapcsolat finoman szólva sajátosnak mondható, így a bizalomépítés jegyében az államkincstár személyre szólóan utalhatná ki a pénzeket a munkavállalóknak.
A járvány hossza kiszámíthatatlan, az azonban bizonyos, az év első hónapjaiban még vágtató infláció kényszerűen befékez. Látszólag ellentmond ennek, hogy mivel a jegybanknak kedden nem volt tere vágni a 0,9 százalékos alapkamatból, így az euró ára ismét 358 fölé került. A családok fogyasztása mennyiségileg nem lényegesen, de minőségben erősen csökkenni fog. Az a félelem vezérli őket, hogy tartalékaikat, ha egyáltalán vannak még, néhány hónap alatt felélik. Bitó Lászlóval valljuk: "Sokan könnyebben megbékélnek a biztos, kiszámítható rosszal, mint bármi bizonytalannal: semmitől sem tartanak annyira, mint a kiszámíthatatlan jövőtől."
Szerző
Bonta Miklós

A visszaszámlálás kezdete

Az ország mai urai a felhatalmazási törvénnyel csak folytatják, amit 1998 óta tesznek. Egyre tökéletesítik a demokrácia paravánja mögött az egykori, immár „klasszikus” fasizmus-nemzetiszocializmus modernizált rendszerét. 
Az új változat az egykori politikai mutációja. A biológiai mutációk hordozói megváltozott genetikai szerkezettel rendelkeznek. Az orbáni politikai mutáció aktoraiban ez abban nyilvánul meg, hogy nem is képesek magukat azonosítani a klasszikus változattal. Az eredetihez képest ugyanis teljesen megváltozott a szellemi „örökítő anyaguk”, esetükben a magukról alkotott tudatuk, miközben ugyanazok a céljaik, ugyanarra az életmódra törekszenek – az erő, a vezériség, az egyneműsítés érvényesítésére, az állam és a kultúra teljes megszállására és birtoklására. És kizárólag a saját javukra. Miközben meg vannak győződve, hogy „demokraták”. Tökéletes megoldás. Így lesz a nem demokráciából „demokrácia”. A hazugságból igazság. A fasizmusból meg „emberarcú”.
A mostani „Törvény a koronavírus elleni védekezésről” ugyanúgy nem tartalmazza nyíltan azt a totális felhatalmazást, ahogy Hitler 1933-as törvénye „a nép és a birodalom ínségének megszüntetéséről” se tartalmazta. Mégis, minden, ami 1933 után bekövetkezett, az akkori törvény szövegéből következett. Hiszen minden a szavakkal kezdődik. Annak a törvénynek a megszavazását még a liberális képviselők is imigyen indokolták: „Teljesen egyetértünk azokkal a nagy nemzeti célokkal, melyeket a birodalmi kancellár úr előadott […]. Megértjük, hogy a mostani kormányzat messzemenő felhatalmazásokat kér, hogy zavartalanul dolgozhasson […].”
Azt a szöveget annak idején még a hozzáértők is ugyanúgy képtelenek voltak annak olvasni, amit valóban jelentett, mint a mai magyar olvasók közül is sokan – pedig lehet, hogy demokraták, lehet hogy liberálisok.
Ennek a mai magyar törvénynek a bevezetésével „Magyarország közvetlenül az előtt áll, hogy áttérjen a diktatúrára”, ahogy ezt a Kurier című osztrák lapban Paul Lendvai megfogalmazta. Tegyük hozzá: egy történelmi gyökereiben, gondosan elfojtott, elrejtett eszmeiségének mélyén fasisztoid diktatúrára. De nemcsak a történelem végzetes tapasztalatainak ismeretében nem szavazhatja meg egy demokrata ezt a mai magyar törvényt, hanem azért is, mert a mai, az 1998–2002, majd 2010 óra egyeduralmát lényegében bebetonozó uralkodó kormányzat eddigi eredményét is ismernie kell, hiszen a saját bőrén tapasztalja, hogy politikailag páriává vált. Ennek a törvénynek a határideje már csak Orbántól, a Vezértől függ. Ő az, és senki más, aki meghatározatlan időre szüneteltethet minden politikai féket és ellensúlyt. Magát az Országgyűlést is.
A legnagyobb probléma ilyenkor az, hogy a rendszernek kitett áldozatok – az állampolgárok – sem ismerik fel a rendszer természetét. A jelenlegi „vészhelyzeti” törvények elégséges eszközök lennének a védekezésre. Ha nem teljesen, akkor ezeket kellene módosítani. Ezt a felhatalmazási törvényt egy demokrata tehát semmilyen, még módosított formában sem szavazhatja meg. Ha mégis megszavazza, akkor a törvény értelmében már csak az Alkotmánybíróság jogköre marad meg, csak annak van joga közbeavatkozni. Annak a testületnek, amely ma már gyakorlatilag a Vezér pártkatonáiból és Carl Schmitt német jogtudós híveiből áll. Annak a Carl Schmittnek a híveiből, aki egykor a nemzetiszocializmus jogrendjét a két háború közötti időben elméletileg megalapozta. Azaz egy olyan jogrend eszméjének és egy olyan Vezérnek a híveiből, mely jogrendben az államot irányító személy (a mindenkori Führer, legyen az akár kancellár, akár miniszterelnök) abszolút szuverén, és a kivételes állapot eldöntésében korlátlan szabadsággal rendelkezik. Ezért Vezér a neve.
Aki tehát magát demokratának vélve e törvény mellett szavaz a jövő héten, a saját halálos politikai ítéletét írja alá. (Azokról nem beszélek, akiket lábon megvásároltak.) Az orbáni rémálmok megvalósításához hajt térdet és fejet. Nincs olyan módosítása ennek a törvénynek, amely az elmúlt egy évtized orbáni regnálásának tapasztalatai alapján elfogadható lenne. Magyarországon az folytatódik, amit a Vezér már 1998-ban az ellenzéki nyilatkozatában meghirdetett: „ellenfeleink idegenszerűek”. És amit átmeneti veresége után mondott 2002-ben: „a haza nem lehet ellenzékben”.
Az euro-atlanti demokráciák jelentős részében a totális felhatalmazás nélkül is hozzá tudtak fogni a járvány okozta helyzet kezeléséhez. Egy másik részükben a kormányok kaptak ugyan nagyobb felhatalmazást, hogy cselekedjenek, de ezek egyikében sem szállták meg az eltelt évtizedben a fékek és ellensúlyok összes intézményét klienseikkel. Ezek egyikében sem működik az állam- vagy a kormányfő vezéri módon. Ezek egyikében sem döntenek el mindent az erő helyzetéből. Ezek egyikében se deklaráltak állami szinten nemzeti ellenségeket, bűnbakokat.
Ezzel a járvánnyal szemben az orbáni rendszer ugyanazt fogja teljesíteni, mint amit eddig. A személyi függőségek hálójába került kliensek, a politikai, gazdasági és igazgatási vezetői posztokra kontraszelektív módon kinevezett mi kutyánk kölykei csak egyetlen érdek képviseletét ismerik el: a sajátjukét. Ezt láthatjuk már abból is, hogy például még a járvány áldozatainak diagnosztizálásával, majd ápolásával foglalkozó orvosoknak és nővéreknek sincs elégséges védőfelszerelésük.
És ami a legszörnyűbb lesz: a végén majd – mert egyszer minden véget ér –, egy megváltozott világban a Vezér fog megint előállni azzal, hogy mindent tökéletesen megoldott, és mindenben neki volt igaza. És ezt akkor az eddigieknél is szervilisebb, elnémuló társadalom veszi majd tudomásul. Mint Brecht „Buddha példázata az égő házról” című versében: inkább benn maradnak a házban, mert „mi van odakünn, nem esik-e az eső, / Nincs-e szélvihar, s másik házat hol találnak.” Megég benn a lelkük. A szerző író 
Szerző
Ungváry Rudolf