Még véletlenül sem vállalkoznék arra, hogy Jaroslav Hasek vagy Bertold Brecht babérjaira törjek, és megírjam a Svejk harmadik részét. Ráadásul ez a fejezet korántsem olyan humoros, nincs benne semmilyen szatirikus elem, pusztán arra koncentrálnék, hogy a magyar miniszterelnök miért olyan megszállottja a katonai kifejezéseknek.
Maga a járvány sajnos semmilyen viccelődésre nem ad okot, a helyzet drámai, egyelőre megoldás se nagyon látszik. De azért ne kövezzük meg azokat, akik nevetést akarnak kicsalni belőlünk. Például azzal a mondattal, hogy mit kezdjenek a hajléktalanok a felszólítással, miszerint maradjanak otthon. (Csúnya poén ez, de azért ne legyünk farizeusok…)
Általában azonban nem viccelünk, a pandémia megoldhatatlan feladat elé állít egyelőre mindenkit, főként azért, mert az ellenség láthatatlan; még akkor is veszélyes, ha tényleg otthon maradunk. Kivéve lassacskán szegény katonákat, polgárőröket, és ki tudja még milyen katonai vagy félkatonai szervezetek tagjait, akiket kivezényeltek a közterületekre. Ők nem fürkészők vagy portyázók, ahogy a kormányfő nevezte a maszkok után kutatókat: ők a rend fenntartásáért felelős egyenruhások.
Hogy miért kell most nekik az utcán szolgálatot teljesíteniük, azt feltehetően egyedül Orbán Viktor tudja, mint ahogy azt is, miért kell – növekvő számban – vállalatok, intézmények élére egyenruhásokat helyezni. És amikor ezekre kérdésekre az ember nehezen talál választ, akkor jut eszébe a múlt. Nevezetesen az, hogy a magyar miniszterelnök mindig is szerelmese volt a katonai kifejezéseknek, hasonlatoknak, mintha csak örökké egy hadszíntér térképe fölött töltené az idejét, és ott tologatná a harcosokat és a harckocsikat, miközben ő maga időnként, valamely honvédség által neki vásárolt repülővel, fölébe száll, hogy térképnek láthassa az egész táját.
Tudjuk, hogy a miniszterelnök volt katona, ha nem is túl hosszú ideig, az azonban korábban nem derült ki róla, hogy szerette ezt az állapotát. Igaz, akkor nem volt parancsnok, de talán megtanulhatta, milyen a katonai fegyelem, és milyen érzés parancsnoknak lenni. Milyen érzés az, ha valaki beosztott, és milyen az, ha irányításra, de inkább parancsolásra termett. Nem akarok persze lélekbúvár lenni, így aztán csak egyszerűen megállapítom: Orbán számára elérkezett az idő, hogy hadrendbe állítson mindenkit. Most már túlléphet azon, hogy a karácsonyi vásár idejére a TEK páncélozott járműveit küldi a Vörösmarty térre, a járvány elleni harcban minden egyenruhás mozgósítható.
Híven jelezve, hogy az ország ma hadban áll, és a hadsereg élén ott van a megbízható Vezér, aki irányítja és felügyeli a csapatmozgásokat. Annak ellenére, hogy most éppen a csapatmozgások nem ajánlottak; kifejezetten ellenjavallt több ember együttes cselekvése. De azért mi, ahogy Orbán saját maga fogalmazott még a járvány elterjedése előtt: bízzunk benne. És mi bízunk Orbánban, a derék katonában. Bár Svejk említése mindenképpen sántít, itt ugyanis bennünket néznek bolondnak.