Előfizetés

Vírust simogatok

Vírust simogatok, neki szurkolok, az egész ellenzékkel egyetemben. Ezt számos kormányférfiú közölte velem. 
Eddig csak migránst simogattam. Olykor azért Brüsszel pofikáját is szeretettel csipkedem meg, a Soros-bérenc civileknek még cvikipuszit is adok. Na persze maszkban, ha majd lehet kapni. Közben „Hajrá, vírus”-t kiabálok, valahogy csak rá kell törnöm a nemzetre, kijárási korlátozás idején ez kreatív megoldásokat igényel. Lenin-fiúnak most nehezebben állhatok be, élemedett korom folytán legfeljebb 9 és 12 között.
Amikor migránssimogató voltam, azt még értettem. Ugyan akkor is összesen egyetlen kétéves menekült kislányt simogattam meg, aki tőlünk kapta első pár cipőjét, egyébként inkább szendvicseket kenegettem. De valószínűleg ez is virtuális simogatásnak számított, úgyhogy egy szavam se lehetett. Ezt a víruspártiságot viszont még Gulyás miniszter sem gondolhatja komolyan. Bár mindig lenyűgöz az az őszinte bánatot sugárzó arckifejezés, a világ gonoszságára rádöbbenő sértett ártatlanság hangja, amellyel bármely pillanatban képes szinte megkönnyezni az ellenzék bűneit.
Másoknak szókimondóbb szerep jutott. Nemcsak a képviselők kapnak tőlük, hanem mindenki más, aki bírálja az új törvényt. „A letartóztatásukat tudnám javasolni” - így beszélgetnek „bizonyos ellenzéki hangvételű” újságírókról a Hír tévében. Ami egymagában fényes bizonyítéka annak, hogy a független sajtónak semmi, de semmi félnivalója nincs az ú.n. „rémhírterjesztés” börtönbüntetésétől.
Az Alapjogokért Központ vezetője „a szerepzavaros ellenzék fake news sajtójáról” és „kotnyeles értelmiségéről”, „eltartott kisujjal fészkelődő értelmiségiekről” beszél. Azért ez a „kotnyeles” különösen szép. Tényleg, ezek mindenbe belebeszélnek, kéretlenül javasolgatnak, hát hogy képzelik? Pláne eltartott kisujjal. A Magyar Nemzet szerint a kormány ellenében szavazók „a magyar nép elleni bűncselekmény elkövetésére készülnek”.
Hát, szerencsétek, hogy öreganyámnak szólítottatok. Nem hiába emelte ki a miniszterelnök pénteken: ő „udvarias ember”, így vannak ezzel a beosztottjai is. Beszélt „a magyarok természetadta intelligenciájáról” is. A többi nép nyilván hülye, ez lehet az oka, hogy ott a kormányok meg sem próbáltak korlátlan idejű felhatalmazást kérni.
És innentől nincs kedvem viccelni. Mert volt egy kegyelmi pillanat. Bármi történt eddig, a kormány és annak feje alkalmat kapott arra, hogy egy széles nemzeti összefogás élére álljon, ezúttal valódi ellenféllel szemben. Legalább a nehéz időkre helyreállhatott volna a közbizalom az intézményekkel, a politikával és egymással szemben. Kicsi kellett hozzá: az ellenzéki javaslatok semmilyen szükséges intézkedésben nem gátolták. Már lelepleződött az arcátlan hazugság, hogy a négyötödös gyorsítás nélkül a kormány béna kacsa, kinyílnának a karanténok és az iskolák. Erre maga a kabinet cáfolt rá, mert azt a cinizmust mégsem vállalták, hogy ezt demonstratíve lehetővé tegyék.
De annyira mégis voltak cinikusok, hogy elhallgatták: az egészségügyi törvény különleges felhatalmazás nélkül már kezdettől módot adott a rendkívüli lépésekre. Kuncze Gábor és mások is idézték a közösségi oldalokon a járványra vonatkozó passzusokat. Ilyenkor „korlátozható vagy megtiltható minden olyan intézmény működése, amely a járvány terjedését elősegítheti”. Tiltható „az egyes területek elhagyása” is, azonnali hatállyal.
Döntési helyzet volt, nem az egyes intézkedések, hanem a stratégia tekintetében. A rezsim, amelyik a nemzeti együttműködés rendszerének csúfolja magát, nem a nemzetegyesítő szerepet választotta, hanem „belső ellenséget” akart kreálni. Kétségkívül vannak nagymúltú elődök. Nem vagyok híve a túlzó analógiáknak, nem gondolom, hogy viszonyaink a hagyományos értelemben vett fasizmushoz hasonlíthatók. Ennek ellenére emlékeztetnék, mit mondott Hitler a felhatalmazása ellen tiltakozó szocdemeknek: „Nem is akarom, hogy egyetértsenek vele! Németország szabad lesz, de nem Önök teszik azzá!” És mit mond Orbán: „Ezt a válságot Önök nélkül is meg fogjuk oldani!” 
Döntöttek. Nem azért függesztik fel a parlamentarizmust, mert holnap pallosjogot akarnak bevezetni. Ha akarnák, enélkül is volna nekik. Orbán egyedül akar maradni a színpadon: még szerencsétlen Áder sem szólalhat meg, a frakciójuk is menjen haza. Ha sikerül túl lenni a válságon, ő egyedül oldotta meg. Ha nem, akkor az engedetlen ellenzék lesz a hibás. Amikor a Fidesz frakcióvezetője közölte: az ellenzék azzal is segíthetne, hogy kimegy a teremből, akaratán kívül jelképes értelemben beszélt. Az ellenzék menjen ki, tűnjön el. Itt monodráma zajlik, csak egy szereplőnek lehet szövege. Ha bakizik, majd kimagyarázza.
Az ellenzéknek másik színpadot, másik szerepet kell találnia. Az okos javaslattevő, a megszorultakért szót emelő, a segítséget szervező, a szakmai szervezetekkel kapcsolatot tartó szerepét. Ha a kormánynak a kismillió akciócsoport között nem sikerült egyet sem létrehoznia, amelyik a szociális bajokkal foglalkozna, hívjon életre ilyet az ellenzék. A kormány nem hagyta, hogy együttműködjenek vele. De az országgal attól még lehet. A szerző volt országgyűlési képviselő 

Bezárva

Keresve sem találni ma olyat, aki kiismerné magát a magyar kormány, főként pedig a kormányfő kommunikációjában. Hol a Facebookot, hol az operatív törzs sajtótájékoztatónak álcázott performanszát, hol a péntek reggeli Kossuth rádiós útmutatását tartja megfelelőnek, hogy olyan dolgokat jelentsen be, amelyek e koronavírusos időkben az ország lakosságának életét közvetlenül és mélyen érintik. 
Pedig a nemzet megérdemelne annyit, hogy a végrehajtó hatalom feje rendszeresen a köztelevízióban közölje, mit is döntött a hogyan továbbról. Nos, tegnap reggel a rádióból tudhatta meg a közönség, hogy mától kijárási korlátozás – nem kijárási tilalom! – lépett életbe az országban. Nem sok szót érdemelne a forma, mert mégiscsak a tartalom a fontos, ha nem a szemünk láttára omlana darabokra az a kommunikációs, tartalmatlan kormányzás, amit az utóbbi tíz évben az ország kapott. Látjuk ennek a duma-kormányzásnak a csődjét, tragédia, hogy ehhez egy világjárvány kellett. 
Ettől függetlenül megértettük a kormányfő hét eleji parlamenti okfejtését: komoly mérlegelés kell ahhoz, hogy mikor, milyen mértékben lehet és kell a polgárok mozgását korlátozni, és a járvány elleni küzdelem logikáját követve támogatnunk kell a kijárási korlátozást.
Más lapra tartozik, hogy bebizonyosodott, a felszámolt társadalmi érdekegyeztetést válsághelyzetben a hatalom nem tudja mással helyettesíteni, mint erővel, a katonasággal. A kormányfő természetellenes vonzódását e kaszthoz nemcsak a szóhasználata igazolja, hanem a tettei is: képtelen elgondolni, hogy civil szakemberek rendkívüli helyzetben a saját akaratukból, katonák nélkül is képesek vizet szolgáltatni, szemetet szállítani, kórházat, vállalatot működtetni. Horribile dictu: még a zabolátlan lakosság is meg tudja érteni az egyenes beszédet, s akkor is elkerüli a nyílt utcát, ha azon nem járőröznek katonák. 
Akiknek amúgy a legfőbb parancsnoka a köztársasági elnök. Lenne, ha megszólalna. Ha lenne hatalommegosztás a hatalmon belül is. Ha a hatalom nyíltan működne. De: be van zárva önmagába.

A nagy hazugság hete

Azt állította Orbán Viktor (a parlamentben), hogy „a kormány vissza akarja adni azt a jogot, hogy ne a kormány, hanem önök döntsék el, hogy mikor van vége a veszélyhelyzetnek. (…) Nincsen szükségem fix határidőre. Holnap reggel visszavehetik, ha úgy látják”.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem vehetik vissza, ugyanis a törvényjavaslat időben korlátlan felhatalmazást ad a kormánynak rendkívüli intézkedések meghozatalára veszélyhelyzetben. Hogy veszélyhelyzet van-e, azt pedig a kormány dönti el. A parlament ugyan most még visszavehetné ezt a felhatalmazást, de a jövő keddi szavazás után már nem. Határozatlan ideig. Ami határozottan aggasztó. 
Azt állította tovább a miniszterelnök (ugyanott, az ellenzéknek címezve), hogy „ezt a válságot önök nélkül is meg fogjuk oldani”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ezt a példátlanul súlyos válságot csak együtt lehet leküzdeni. Az elsődleges felelősség természetesen a szinte minden rendes és rendkívüli hatalmat birtokló kormányé, de ha az ország felének szavazatát megszerző ellenzéket és a mögöttük álló milliókat a kormány semmibe veszi, akkor azzal a megoldás esélyeit egész biztosan rontja. Nyílt viták, kritikák, javaslatok, érdemi közreműködés nélkül félmegoldások fognak születni. Ami a szó szoros értelmében életveszélyes. 
Azt is állította Orbán (az ellenzéki vezetőknek adott válaszában), hogy „többször elhangzott, hogy bezártuk az iskolákat. A helyzet a következő: nem zártuk be az iskolákat. Ne terjesszenek valótlan híreket!”
Ezzel szemben a tény az, hogy bár lakattal valóban nem zárták be őket, a miniszterelnök maga jelentette be március 13-án, hogy „a tanulók nem látogathatják az oktatási intézményeket”. Ez praktikusan és lényegileg mégiscsak az iskolák bezárását jelenti. Ám ha ennek kimondása valótlan hírek terjesztését jelenti, akkor akár börtönnel is járhat. Úgyhogy pofa be! 
Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (sajtótájékoztatóján, még a hét első felében), hogy az ellenzék felelőtlensége miatt hatályát veszti több, járványellenes intézkedés.
Ezzel szemben a tény az, hogy semmi nem vesztette hatályát, mert vagy az országos tiszti főorvos, vagy a belügyminiszter, vagy az egyetemi rektorok hosszabbították meg érvényességüket. Sőt közben a kormány még az eddigieknél is rendkívülibb intézkedéseket hozott a kijárási korlátozások bevezetésével. Vagyis még az eddigi kéthetes felhatalmazás lejártával is minden lehetősége megvolt arra, hogy cselekedjen. Most akkor ki terjesztett rémhírt? 
Azt állította a Hír TV Publi Café című műsorának néhány kiváló dolgozója (Bayer és Tsai), hogy „annak az 52 címeres gazembernek a nevét kell megjegyezni, aki a koronavírus törvény ellen szavazott”.
Ezzel szemben a tény az, hogy formálisan nem is a törvény ellen szavaztak, csak a sürgősségi tárgyalás ellen, tartalmilag pedig a határidő nélküli felhatalmazást ellenzik. Még szerencse, hogy lesz 133 névtelen, hős képviselő, aki halálmegvető bátorsággal semmit nem ellenez, viszont mindennel egyetért. Megjegyezzük.