Előfizetés

Meglepetés

Az „új” Nemzeti alaptanterv (NAT) idei, szeptemberi bevezetését még a koronavírus-járvány sem akadályozhatja meg. Sőt, az oktatási államtitkártól megtudhattuk, mivel a pedagógusok most úgyis otthon ücsörögnek, bőven van idejük arra, hogy megemésszék ezt az alaptantervnek csúfolt, újracímkézett, de valójában évtizedekkel ezelőtt lejárt szavatosságú produktumot. 
A valóság ezzel ellentétben a következő: a jelenlegi helyzetben a pedagógusok többsége magasról tojik az 1920-1940-es évekbe visszarepítő, szakmai konszenzus nélkül elfogadott, diktátumszerű NAT-ra. Most éppen a XXI. század kihívásaival kell megküzdeniük. Miközben az ország vezetője valamiféle hadúrnak képzeli magát, aki portyázókat és fürkészeket küld a négy égtáj felé; miközben a külügy egy asztalon kiterített világtérképre ragasztott papírcetliken tartja számon a külföldön rekedt honfitársainkat; miközben az országos tisztifőorvos keresztrejtvényfejtést és kézimunkázást javasol (de szigorúan csak alapos kézmosás után) az önkéntes otthoni karanténban tartózkodóknak – mindeközben a pedagógusok nagy része éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy saját eszközeivel és tudásával, néhány nap alatt kialakítsa és működőképessé tegye a digitális távoktatás rendszerét. Amire a kormányzat több év és több milliárd forintos „fejlesztések” után sem volt képes. 
Az oktatási államtitkár pontosan tudja, hogy a pedagógusok egy másodpercet sem tudnak most a múltba révedésre pazarolni, éppen ezért nem is foglalkoznak az „új” NAT-tal. Ez most pont kapóra jött: ha nincs tiltakozás, ellenállás, bevezetni is könnyebb lesz. Az sem baj, hogy az átírt tantervhez még az annak megfelelő tankönyvek sem készültek el; a tavaszi tankönyvrendelési időszakban elég lesz megrendelni a régi könyveket, aztán majd valamikor nyáron kicserélik őket a NAT-kompatibilis verziókra. Újabb meglepetés, egy kis zsákbamacska játék a tanároknak. Majd iskolakezdéskor kiderül, miből kellene tanítaniuk. Csak hogy érezzék a megbecsülést.

Pénzember B-tervez

Két lehetőség van, egy rossz és egy rosszabb. Az első szerint a kormány és a pártlapok győzelmi jelentései a lakosság megállíthatatlanul erősödő pénzügyi tehetségéről hazugságok voltak. A rosszabb az, hogy ezt a lendületes lódítást a kormány is elhitte.
Mert mit látunk? Amíg Európa-szerte, nálunk kövérebb háztartási tárcákkal rendelkező országok is a GDP akár 5-7 százalékára rúgó gazdaságvédelmi mentőcsomagokat aktiváltak már a koronavírus-járvány első napjaiban, addig a magyar kormány intézkedéseinek a java része hiteleket tol a jövőbe, adókat és járulékokat enged el. Vagyis a főhatalom azt hiszi, hogy a lakosság hónapokra, netán évekre elegendő tartalékot tud mozgósítani a párnacihából. Aki viszont bátran elhagyta a Karmelita kolostor, Lendvay és Cinege utca háromszöget az elmúlt években, tudhatja, hogy az ország megélhetési kettészakadtságáról szóló híreket nem a hanyatló Nyugat, nem az ellenzék, és még csak nem is Soros-szervezetek költik két internacionalista összeesküvés között, hanem „ez a van”.
A magyar családapák jelentős része hiába nézett a magyar családanyákra (és fordítva) vádlón a „minden magyar háztartásnak hatmilliós megtakarítása van” és a „403 ezer forint a magyar átlagfizetés” című hírek hallatán, mert gyermekáldás-apasztó veszekedés után sem találták a hiányzó gurigákat (haladó áthallás). Mert azok a családok súlyos többségénél sehol sincsenek. 
Igen, sokáig volt kétszámjegyű bérnövekedés az elmúlt években (egyre inkább faragta ezt a kivételes infláció), és igen, ennek köszönhetően veszélyes méreteket öltött a felbátorodott magyarok hitelfelvételi hajlandósága, ebből azonban semennyire nem következik, hogy látványosan megtollasodott volna a többség. Látványosan – úgy is, mint szégyentelenül – egy kormányközeli kisebbség tollasodott meg. Nyilván miattuk nem maradt megtakarítása idénre a kormány fejének sem, ritka szerencse, hogy nem a munkapiacon dolgozik. 
Miért dugdossa a hatalom a magyar átlagbérek mediánját, vagyis azt az adatot, ami megmutatná, mennyivel van lejjebb a lakosság felének a jövedelme az átlaghoz képest? Módszertani tévedésből? Dehogy. Debilnek pillanatig sem gondolhatni ezt a hatalmat. Ahogy az is csak nagy képzelőerővel föltételezhető, hogy éleslátására a KSH-kimutatások és MTI-MTVA-propaganda homálya borult. A hiteles adatok azt bizonyítanák, hogy a nemzeti középosztály építése belesüppedt a nyavalyás klientúraépítés mocsarába, és csak remény maradt a középosztály combosodása. De miért is ne maradt volna, ha a kormány egyre odázza az olyan gyanúsan gondolkodó, kockás inges rétegek felemelését, mint a pedagógusok, vagy az olyan esküből és szerelemből dolgozókét, mint az egészségügyiek? Például.
Ezekben a hónapokban az derül ki, hogy minimális megtakarítások híján – akár a család megszeppent nyugdíjasaitól rekvirált forrásokat is felélve – mennyit bír ki fizetés nélkül a lakosság. Nem az átlag, hanem a valóságos. Addig is érdemes volna Varga Mihály B-tervét is bekészíteni a munkaadók több ezer milliárdos megsegítéséről. Mert jobb későn, de a legjobb nem.

Orbán, a derék katona

Még véletlenül sem vállalkoznék arra, hogy Jaroslav Hasek vagy Bertold Brecht babérjaira törjek, és megírjam a Svejk harmadik részét. Ráadásul ez a fejezet korántsem olyan humoros, nincs benne semmilyen szatirikus elem, pusztán arra koncentrálnék, hogy a magyar miniszterelnök miért olyan megszállottja a katonai kifejezéseknek. 
Maga a járvány sajnos semmilyen viccelődésre nem ad okot, a helyzet drámai, egyelőre megoldás se nagyon látszik. De azért ne kövezzük meg azokat, akik nevetést akarnak kicsalni belőlünk. Például azzal a mondattal, hogy mit kezdjenek a hajléktalanok a felszólítással, miszerint maradjanak otthon. (Csúnya poén ez, de azért ne legyünk farizeusok…)
Általában azonban nem viccelünk, a pandémia megoldhatatlan feladat elé állít egyelőre mindenkit, főként azért, mert az ellenség láthatatlan; még akkor is veszélyes, ha tényleg otthon maradunk. Kivéve lassacskán szegény katonákat, polgárőröket, és ki tudja még milyen katonai vagy félkatonai szervezetek tagjait, akiket kivezényeltek a közterületekre. Ők nem fürkészők vagy portyázók, ahogy a kormányfő nevezte a maszkok után kutatókat: ők a rend fenntartásáért felelős egyenruhások. 
Hogy miért kell most nekik az utcán szolgálatot teljesíteniük, azt feltehetően egyedül Orbán Viktor tudja, mint ahogy azt is, miért kell – növekvő számban – vállalatok, intézmények élére egyenruhásokat helyezni. És amikor ezekre kérdésekre az ember nehezen talál választ, akkor jut eszébe a múlt. Nevezetesen az, hogy a magyar miniszterelnök mindig is szerelmese volt a katonai kifejezéseknek, hasonlatoknak, mintha csak örökké egy hadszíntér térképe fölött töltené az idejét, és ott tologatná a harcosokat és a harckocsikat, miközben ő maga időnként, valamely honvédség által neki vásárolt repülővel, fölébe száll, hogy térképnek láthassa az egész táját. 
Tudjuk, hogy a miniszterelnök volt katona, ha nem is túl hosszú ideig, az azonban korábban nem derült ki róla, hogy szerette ezt az állapotát. Igaz, akkor nem volt parancsnok, de talán megtanulhatta, milyen a katonai fegyelem, és milyen érzés parancsnoknak lenni. Milyen érzés az, ha valaki beosztott, és milyen az, ha irányításra, de inkább parancsolásra termett. Nem akarok persze lélekbúvár lenni, így aztán csak egyszerűen megállapítom: Orbán számára elérkezett az idő, hogy hadrendbe állítson mindenkit. Most már túlléphet azon, hogy a karácsonyi vásár idejére a TEK páncélozott járműveit küldi a Vörösmarty térre, a járvány elleni harcban minden egyenruhás mozgósítható. 
Híven jelezve, hogy az ország ma hadban áll, és a hadsereg élén ott van a megbízható Vezér, aki irányítja és felügyeli a csapatmozgásokat. Annak ellenére, hogy most éppen a csapatmozgások nem ajánlottak; kifejezetten ellenjavallt több ember együttes cselekvése. De azért mi, ahogy Orbán saját maga fogalmazott még a járvány elterjedése előtt: bízzunk benne. És mi bízunk Orbánban, a derék katonában. Bár Svejk említése mindenképpen sántít, itt ugyanis bennünket néznek bolondnak.