Több Európát!

Miközben a világ még a koronavírus elleni háború hétköznapjaival van elfoglalva, azt már mindenki sejti, hogy semmi nem lesz, nem lehet ugyanolyan a vírus után, mint előtte volt. Nem csak azt látni, hogy az integrált egészségügyi rendszerekre többet kell költeni, hanem azt is, milyen éles ellentét van a válság autoriter és demokratikus kezelése között. Merkel német kancellár a napokban azzal kezdte „vírusbeszédét”, hogy demokráciában élünk. A magyar parlament fideszes többsége pedig tegnap az ellenzék tiltakozása ellenére átvitte a Házon a felhatalmazási törvényt, ami szabad kezet ad a rendeleti kormányzásra a miniszterelnöknek. (Der Spiegel: Orbán mostanság javában fűrészeli a demokráciát.) 
A tekintélyelvűek azt bizonygatják, hogy a vírust a globalizmusnak köszönhetjük. Amiben van igazság: a globális érintkezési viszonyok tették lehetővé, hogy ilyen gyorsan elterjedjen a világban, noha a spanyolnátha is elterjedt száz éve, pedig akkor a világ még nem volt egyetlen kis falu. A másik érv erkölcstelen: ilyen válsághelyzetben mutatkozik meg igazán, hogy a határ – az élet határa! – az országhatár. Ott ér véget egy nemzet felelőssége, amelynek vezetői be akarnak zárkózni, ki akarják rekeszteni a világot, a szabad kereskedelmet, a szabad utazást, alattvalóknak tekintett polgáraikat megfosztanák a világ híreitől. Aki ezt akarja, az lemond arról is, hogy felelősen gondolkodjon minden emberről. Akkor is, ha a vírus nem ismer országhatárokat, sem nemzeteket, mert neki az ember a tápláló gazdaállata. 
Elkerülhetetlen a kérdés: vajon a demokráciák megfeleltek-e a válság kihívásainak? Ha az Európai Uniót demokratikus államok közösségének tekintjük, eleget tett-e a tagországokért? Az integráció bukdácsolásáról, az Unió bizalmi válságáról, az egészségügyi koordináció hiányáról olvasunk, arról, hogy válságidőszakban az EU-nak nagyon csekély a befolyása. Pedig az Unió eddig annyit tett, amennyit megtehetett, amire békeidőben a tagországok alkalmassá tették.
Ha a vírust követő gazdasági csődhelyzetről beszélünk, Anne O. Kruegert, a Világbank volt vezető közgazdászát kell idéznünk, aki egy hete azt mondta: csak a multilateralizmus menthet meg bennünket. Mert: „a világgazdaság már jóval a koronavírus-járvány kitörése előtt megérett a recesszióra... Trump amerikai elnök protekcionista intézkedései szétzilálták az ellátási láncokat, a megnövekedett bizonytalanság időszakát váltották ki... A múltban a nemzetközi közösség hasonló válságok idején sikeresen dolgozott ki koordinált válaszlépéseket... a globális pénzügyi válságot is gyors multilaterális intézkedések fékezték meg... A mostani válság még inkább igényli a multilaterális fellépést. A járvány ugyanis a korábban meglévő recessziós nyomással, a világkereskedelem széles körű erodálásával és az erőteljes olajáreséssel párosulva gazdasági zűrzavarrá fejlődött... ”
Látni: a globális gondok okai globálisak, azokat csak globálisan lehet megoldani. Amihez nem kevesebb, hanem sokkal több integrált Európa kell!
Szerző
Friss Róbert

Próbáljunk túlélni!

A krumplihéj jár az eszemben. Talán Szolzsenyicinnél vagy Lengyel Józsefnél olvastam, a lényeg, hogy mindketten megjárták a Gulágot, méghozzá a valódi, szovjet Gulágot. Azt írta a szerző, hogy a nagyon szegény sorból jött parasztok többsége túlélte a rabságot, miközben a szabad életükben jólétben élő, sokkal jobban táplált és többnyire kisportolt emberek közül kevesen. Miért? Egyrészt, mert a szegények, főleg a parasztemberek bírták a kemény munkát, hozzászokták szabad életükben is. Ugyanis hiába voltak kisportoltak a finom értelmiségiek, polgárok, vagy ahogyan akkor dívott, „polgári származásúak”, a sport nem helyettesíti a munkát. A másik tényező még erősebben ragadt meg bennem. Iván Gyenyiszovics és hasonló társai, bár ők is állandóan éhesek voltak, hordtak magukban egy kemény paraszti erkölcsparancsot: ők nem ették meg a krumpli héját. Mert aki megette, hamarost meghalt.
Most, önkéntes karanténomban azon gondolkodom, tudok-e ajánlásokat adni a túlélésre. Hiszen én is túlélő vagyok, egy olyan korból, amikor ártatlanok gyilkolása parancs volt, nemhogy bűn lett volna, és én is a halálraítéltek közé tartoztam. Próbálok összeszedni néhány tényezőt.
Sors bona, nihil aliud, vagyis jó szerencse kell, semmi más. Nos, aki ezt a mondatot megfogalmazta, saját maga a példa rá, hogy tényleg jó szerencse kell: nehogy a vadkan agyara elérjen. Vagy nem kell vadkanra vadászni. De mi van, amikor a vadkan – most éppen a korona-vírus – utánad rohan? El kell bújni előle (karantén), bár abszolút védelem, abszolút megtartó búvóhely nincsen. De ha legalább létrehozható partikuláris védelem, próbáljuk megalkotni!
Nagyon fontos, hogy lássuk el magunkat teendőkkel. A karantén, legyen az önkéntes avagy kötelező, jó alkalom arra, hogy rendet csináljunk a fiókjainkban, a könyvespolcainkon. Esetleg a munkaasztalunkon is, bár ez életveszélyes, mert ott hosszú időre szóló, kézhez álló, rendetlenségnek látszó, ám a gazdája számára jól kiismerhető őskáosz szokott lenni.
Nagy szerencse, hogy e mostani pandémia korában van mobiltelefonunk, tehát állandóan kommunikálhatunk. Sőt, ma már a többségnek internet elérhetősége is van. Tehát: sűrűn kommunikáljunk! Az ám! Most lehet beszélgetni, van rá idő! Így nem érezzük magunkat magányosnak, sőt kirekesztettnek.
Lehet sokat olvasni. Csakhogy az olvasás passzív tevékenység, ami egy idő után kiégettséget, magányérzést is okozhat. Előnyösebb a kártya, a sakk, a go, a társasjáték, ha többen vannak összezárva, és aki képes rá, annak javaslom az internetes játékot.
Persze, dolgozni is lehet. Takarítani, főzni; aki tud, köthet, varrhat, szerelhet, ha van kertje, ott matathat. És a home office-ban lehet bedolgozni, sőt most, a nyugalomban, akár olyan alkotásokat lehet létrehozni, amikre a napi hajtásban nincs lehetőség, nincs idő.
Fontos, hogy tartsuk meg a jó kedélyünket! Ami nagyon nehéz feladat, egyrészt, mert dúl a járvány, felfutási görbéjének valószínűleg még az elején vagyunk, másrészt, mert egy olyan hatalom szorításában élünk, amely éppen ezt a járványt használja ki uralmának kiterjesztésére, miközben rendkívül gyenge teljesítményt mutat a járvány elleni küzdelemben. Ám a kesergés elgyengít, elsősorban lélekben, és ismert, hogy a lélek állapota kihat a testre is. Ezért teremtsük meg mindennapi apró vagy nagyobb örömünket, mert ez erősít. És lehetőleg hagyjuk el a kesergést, mert úgysem megyünk vele semmire.
Szép tanácsok ezek. Ámbár közülük csupán egynek van igazi értelme, jelentősége a túlélés szempontjából: a jószerencsének. 
Tehát: túlélésre fel! A szerző villamosmérnök
Szerző
Szentgyörgyi Zsuzsa

Most kell all int mondani

Itt az ideje, hogy gazdaságilag elkezdjük tervezni a jövőt. Szembe kell néznünk a kemény valósággal: ha így megy tovább, akkor generációnk legnagyobb válsága lesz a nemrég útjára indult koronavírus. 
A kiinduló helyzetünk nem könnyű: gazdaságaink mind környezeti (klímakatasztrófa), mind társadalmi (elszabaduló egyenlőtlenségek) szempontból már jó ideje szakadék felé rohantak, a járványtól függetlenül is. Ezt csak részben fedte el, hogy az elmúlt évtized a modern történelem egyik leghosszabb fellendülését hozta a világban. A 2008-as gazdasági leolvadásból kilábalva egy generáció nőtt fel rekordalacsony kamatszintek és szinte ingyen osztogatott hitelek mellett - a recessziótól való félelmükben a világ nagy jegybankjai szinte padlóig nyomták a gázpedált. Ennek persze meglett volna a böjtje: jó ideje lehetett tudni, hogy nemsokára jön a fordulópont, és recesszió következik. A gazdaság alapvető ciklikusságába és a helyenként kialakult piaci buborékokba ez bele volt kódolva. 
Ehhez képest most egy teljesen új filmet vetítenek a moziban. Egy olyan válság elején vagyunk, amely egyszerre üti meg a kínálati oldalt (hiszen gyárak állnak le, nem lesz, aki összeszerelje a az autókat, laptopokat, vagy beálljon levágni a hajunkat) és a keresleti oldalt (hiszen a szerencsésebbek csak otthon ragadnak, és nem tudnak fogyasztani, a kevésbé szerencséseknek pedig nem lesz munkájuk/fizetésük/jövedelmük, amit elkölthetnének). Az utóbbi különösen életbevágó, hiszen a háztartások fogyasztása az OECD-ben átlagosan a GDP 60 százalékát teszi ki – azaz a gazdaságot nagyban a mi vásárlásaink (a legújabb Avengers mozijegytől a pelenkán át a túlárazott balatoni lángosig) tartják mozgásban. 
Csak egy nagyon jellemző példa a napokból: egy virágboltos ismerősöm azért van kétségbeesve, mert a járvány miatt elmaradó ballagások az egyik legfontosabb szezonális bevételi forrását jelentették. Az, hogy ez és sok más rendezvény vagy randevú elmarad, lényegében kihúzta a szőnyeget a boltja alól – az ő és két alkalmazottja bevételeinek annyi. Ennek következtében nekik és családjuknak nem lesz pénzük tejet, kávét vagy ezer más dolgot venni más boltokban, ahol így az ott dolgozók bevétele is ki fog esni, és így tovább. Ilyen dominó hatása van annak, ha egyik napról a másikra elpárolog a kereslet a gazdaságból.
Ilyen helyzetben pedig még a legnagyobb neoliberális piaci fundamentalisták is jajgatva rohannak az államhoz, hogy segítsen. Igazuk van. Modern társadalmainkban csak az államnak van megfelelő mennyiségű erőforrása (azaz pénze), apparátusa (azaz állami intézmények egész hálózata, több ezer fizetett szakemberrel) és jogi lehetősége (rendeletek, parlamenti többség esetén törvények meghozatala), hogy meglépje amit ahhoz kell, hogy víz felett tartsa a gazdaságot. Ilyenkor erős progresszív politikák, bátor baloldali válaszok kellenek.
Most ennek jött el az ideje. A napnál is világosabb, hogy nincs más út előre, mint hogy az állam közbelépjen – erősen, gyorsan és agresszívan. El kell kezdeni önteni a pénzt gazdaságba – közvetlenül az embereknek és a vállalatoknak. Pótolni a kiesett jövedelmeket, hogy munkahelyeket, cégeket és családokat menthessünk meg. Ami a csövön kifér. Mert az elmúlt 150 év gazdasági válságainak tanulsága az, hogy az egyszer már megszűnt munkahelyeket, a csődbe ment vállalkozásokat sokkal hosszabb és keményebb munka újrateremteni, mint átmenetileg államilag megsegíteni. A kettő közötti különbséget tönkrement életekben, elszegényedő családokban és megsemmisülő közösségekben lehet mérni.
Egy ilyen meccs közben pedig minden nap számít – a gyenge, bizonytalan, gyáva válságkezelés hatását 1929-ben az egész világ, 2008 után pedig főleg Európa sínylette meg. Az utóbbi esetben különösen feltűnő volt, hogy Obama és a FED bátrabb (de közel sem hibátlan) fellépése mennyivel eredményesebb volt, mint az EU – főleg Németország által vezetett – kéztördelő bénázása.
Most valami hasonlót látunk Orbánéknál is: elkésett, kapkodó, és ami a legfontosabb, összegszerűségében gyenge javaslatok jöttek ki az immár 10 éve kormányzó rendszer agytrösztjeiből. Hiszen a miniszterelnök által eddig bejelentett lépések összességében a magyar GDP pár tized százalékát teszik ki (nagyjából 0,5 százalék). Ehhez képest Lengyelországban a teljes bejelentett válságkezelő csomag GDP arányosan 9 százalék, Ausztriában 10 százalék, Spanyolországban 20 százalék. Egyértelműen és vészesen kilógunk ebből a sorból - a forint árfolyam most zajló lemészárlása ezt világosan megmutatja. A kormány és a Matolcsy-jegybank egyeztetetlen, sokszor zavaros kommunikációja csak tovább ront a helyzeten.
Közben a magyar családok és vállalkozások többségének – bevételek hiányában – hetekre sincsenek tartalékai. Befizetetlen csekkek, elküldött munkavállalók, kényszerűen felélt megtakarítások és a rekordalacsony munkanélküli segély nemsokára tömegek napi valósága lesz az egész országban. Ezért jegybanknak és kormánynak egyeztetetten, egyszerre monetáris és fiskális eszközöket is bevetve kellene elkezdenie dolgozni:
1. Egyeztetett és egyértelmű kommunikáció, hogy mikor mi fog történni, és határozott elköteleződés bemutatása, hogy az állam és jegybank, értve az helyzetet, a következő időszakban aktívan és keményen fog közbelépni a gazdaság víz felett tartása érdekében. 
2. Ne becsüljük alá a kommunikáció és a bizalom erejét. Ha a jegybank és a kormány azt teszi, amit mond, és azt mondja, amit tesz, már sokkal könnyebb lesz, hiszen kiszámíthatóságot visz egy alapvetően kiszámíthatatlan, szorongásokkal és kételyekkel teli gazdasági hangulatba.
3. Azonnali forrásátcsoportosítás az egészségügybe, kifejezetten a járvány elleni harcban az első sorban álló orvosok és ápolók védelmének, a igazi frontvonalat jelentő kórházak felszereltségének növelése érdekében. 
4. Erős közvetlen, akár 80-90 százalékos jövedelem/fizetés átvállalás a válság miatt szorult helyzetbe kerülő dolgozóknak és családjaiknak – azaz közvetlen pénz a bajba jutottaknak, és munkahelyeik megvédése.
5. Ebből kiindulva, számolva a hosszan elhúzódó válsággal és a nagy valószínűséggel kialakuló tartós munkanélküliséggel, alapjövedelem bevezetésének előkészítése. 
6. Kisvállalkozók túlélését segítő program, akár teljes adóelengedéssel, a fizetések ideiglenes átvállalásával és célzott támogatásokkal.  
7. Egy hosszú távú gazdaságélénkítő, közvetlen állami költéseket, beruházásokat tartalmazó program elindítása (az egészségügy talán végre felkerülhetne a listára, van már elég stadion, és eddig is üresek voltak.)
8. Erre építve nemzetközi szinten fel kell lépni egy közös, uniós szintű gazdaságélénkítő csomag elindításáért – központilag is ki kell nyitni a pénzcsapokat. (Az Európai Központi Bank eszközvásárlási programja jó, de közel sem elégséges első lépés – Németország és Hollandia már be is húzta a kéziféket.)
Ezek mellett számtalan egyéb nemzetközi példa behozható – elég csak felmenni az internetre a Karmelita kolostorban.  Ez kell, nem a szavatossági idő nélküli felhatalmazási törvény. Lényeg, hogy lépni kell. Most és erősen. 
Ideje all-int mondani. Dorosz Dávid főpolgármester-helyettes 
Szerző
Dorosz Dávid