Veszélyhelyzet

Most még a legtöbben a koronavírus nevű rémmel vannak elfoglalva. A – különösen az egészségügyből egyre több forrást kivonó kormányok számára – meglepetésszerűen bekövetkezett epidemiológiai szükséghelyzetet mindenki igyekszik túlélni. Vannak, akik racionálisan, a józan eszükre hallgatva cselekednek, és vannak, akik a politikusokra, a média szenzációvadász részére hallgatva, kevésbé racionálisan reagálnak.

Pedig már itt van a másik, a koronavírusnál is veszélyesebb rém: a gazdasági és az azzal együtt járó szociális válság. Ez a vírussal közvetlen összefüggésben levőnél várhatóan sokkal mélyebb és hosszabban tartó visszaesést fog okozni. Különösen azokat fogja sújtani, akik semmilyen anyagi tartalékkal, semmiféle konvertálható tudással nem rendelkeznek: a legszegényebbeket, a legiskolázatlanabbakat, a néhány havi közmunkával „a munka világába való visszavezetésre” ítélteket. De nagyon fájdalmasan fogja érinteni azokat is, akik a multik szerelőszalagjain, ázsiai színvonalat alig meghaladó bérekért dolgoznak, és miután ezek a gyárak – mint az várható volt – leállnak vagy továbbállnak, a hirtelen munkanélkülivé vált dolgozók nem számíthatnak jóformán semmilyen hathatós támogatásra, csak politikai ígérgetésekre. És nem járnak jobban azok a nyugdíjasok sem, akiknek nyugdíja éppen most inflálódik el.

Az igazán veszélyes rém azonban csak napjainkban jelent meg teljes valóságában. Pedig erre is lehetett volna számítani, mert már régóta csak a megfelelő alkalomra várt. Az alaptörvénynek becézett alkotmány és a választási törvény többszörös módosítása, az egyetemek függetlenségének és a Magyar Tudományos Akadémia és intézetei tudományos szabadságának megszüntetése, a kulturális élet autonómiájának eltörlése – és a sort még sokáig folytathatnánk – után nem igazán meglepő az, ami a napokban a szükséghelyzetre hivatkozva, semmilyen időkorlátot nem elfogadva történt. Mert a nálunk bevezetett szükséghelyzet-törvényhez hasonló jogtiprás Európában csak Putyin Oroszországában és Erdogan Törökországában van érvényben. Meg persze a harmadik világ számos országában.

Egyébként a járvány még sok, eddig többnyire demokratikusan cselekvő európai vezetőt is számos autokrata intézkedés megtételére ösztönöz, mert azt gondolják, hogy csak így tudnak megfelelni választóik elvárásának. Ha most sem szedjük össze magunkat, már csak homályosan fogunk emlékezni a járványra, amikor a szükséghelyzetre hivatkozó állam még mindig meg fogja keseríteni az életünket. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a járványra válaszul adott intézkedések „szigorúságának” mértéke erősebb összefüggést mutat az adott ország demokratikus berendezkedésének állapotával, mint a járvány súlyosságával, mondjuk a megbetegedések és a halálesetek számával.

Köztudott, hogy az elmúlt néhány évben a világ számos országában erőteljes szélsőjobboldali eltolódás ment végbe. A magukat gyakran illiberálisnak nevező vezetők reagálása a vírusválság kitörésekor hasonló volt: „nem is betegedtek olyan sokan meg”, különben is, „nem a járvány az igazi probléma, hanem a migránsok”. Csak azután kezdtek az ellenintézkedések radikalizmusa terén versenyezni, amikor rájöttek arra, hogy a koronavírus sokkal inkább izgatja a választókat, mint a menekültkérdés. A járvány állami kezelésében pedig néhány országban odáig mentek el, hogy még most sem lehet hitelt érdemlően tudni, hányan fertőződöttek és haltak meg, nem is szólva arról, hogy eddig a járvány országon belüli elterjedéséről sem árultak el sokat a választóknak. Nemcsak a koronavírus okoz komoly problémát tehát – mondhatnánk –, hanem az újonnan hatalomra jutott, vagy hatalmukat tovább növelni szándékozó vezetők politikai törekvései is.

És akkor még nem is beszéltünk az emberiséget fenyegető legveszélyesebb rémről, a klímaválságról. Az „illiberális” vezetők álláspontja ezzel a kérdéssel kapcsolatban is meglehetősen hasonló volt – sőt gyakran még mindig hasonló – a koronavírus-veszély kapcsán ismertetetthez: a klímaválság nem is létezik, azt csak a liberális kutatók (akik persze mind Soros György által finanszírozott ügynökök) találják ki – érvelnek. Nincs egyébről szó, mint arról, hogy Földünkön időről-időre különböző időjárási korszakok váltogatják egymást; most is ilyennek vagyunk a tanúi, nem szükséges ez ellen semmit sem tenni – mondják.

Egyetértek Csepeli Györggyel, aki az e lapban megjelent interjújában a túlhajtott növekedés és fogyasztás helyett a fenntartható növekedés fontosságára figyelmeztetett. A fenntartható növekedés persze egészen mást kell hogy jelentsen a legfejlettebb országok és a leggazdagabb társadalmi csoportok, mint a többé-kevésbé sikeresen felzárkózó, szegény országok és a legelesettebb társadalmi rétegek számára. Nem könnyű feladat ez sem, de én azért azt remélem, hogy a mostani válság után talán sok minden másképp lesz. Talán nem lesz szükség a mostaninál is súlyosabb tragédiákra ahhoz, hogy megértsük, az állandó növekedés és az egyre fokozódó szociális egyenlőtlenségek rémét karanténba kell zárnunk. A globalizáció visszaszorítása és a nemzeti megoldások erőltetése nem vezet sehova. Talán nálunk is felnő egy új elveket valló nemzedék, megerősödnek azok a politikai erők, amelyek értik és érzik ennek a változásnak a fontosságát.

A szerző szociológus