Többféle megközelítés, hosszú távon – Harmath Artemisz a gyerekirodalmi centrum digitális platformjairól

Publikálás dátuma
2020.04.04. 12:45

Áprilisban már teljes üzemmódban működnek a januárban alapított Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centurm (IGYIC) digitális platformjai. Honlap, blog és YouTube-csatorna összekapcsolt, egymásra hangolt tartalmai népszerűsítik a magyar nyelvű minőségi gyerek- és ifjúsági irodalom szerzőit és kiadványait, valamint segítik a pedagógusokat munkájukban, a szülőket a könyvválasztásban. Az intézmény vezetőjét, Harmath Artemisz irodalomtörténészt, egyetemi oktatót kérdeztük céljaikról, tapasztalataikról és további terveikről.
Jelenleg rengeteg kiadó, intézmény kínál online olvasnivalót a kényszerű otthoni időtöltéshez. Az IGYIC célkitűzései között viszont kezdetektől szerepelt a digitális tartalmak közzététele, a gyerekirodalommal kapcsolatos közösségi platform elindítása.  Így van, és valójában korábbra terveztük az elstartolást, de szervezeti okokból némileg csúsztunk. Áprilistól viszont elindul az IGYIC honlapja, a MeseTerasz nevű YouTube-csatornánk és a napi frissítésű MeseCentrum blogunk. A honlapon a már lezajlott programjaink hang- és videofelvételeit is meg lehet majd hallgatni, tekinteni, és itt lesz megtalálható a folyamatosan épülő gyerekirodalmi adatbázisunk is. A blogon hétfőnként friss nagyinterjúk olvashatók ifjúsági és gyerekirodalmi szerzőkkel, illusztrátorokkal, ezenkívül kisebb-nagyobb terjedelmű kritikákkal, tanulmányokkal, szülőknek szóló ismeretterjesztő-tudományos érdekességek rovattal, valamint régebbi gyerekkönyveket újraolvasó rovattal készülünk. Emellett podcastokkal, továbbá az újonnan megjelenő gyerekirodalmi kiadványokat beszélgetős formában recenzáló, 5-10 perces videokritikákkal találkozhatnak majd az online látogatók. A kevesebb reflektorfényt kapó, kisebb műhelyekre és szerzőkre is odafigyelünk. Ahogy nemcsak a könyvekre, az olvasásra, hanem a más médiumokon közvetített (nézés, hallgatás) irodalomra is, így például a kortárs versfeldolgozásokra, a különféle adaptációkra. Mennyire lesz mindez interaktív?  Ezen a fórumon számítunk a hozzászólásokra, a kérdésekre, és a lehető leggyorsabban szeretnénk is válaszolni rájuk. Ezzel együtt célkitűzésünk, hogy a különböző programjainkon részt vevőket összekapcsoljuk egymással. Például, hogy az egyetemi kutatások [Károlyi Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar (KRE BTK) gyerekirodalom szak – a szerk.] átáramolhassanak az akkreditált tanárképző workshopunkba. Számos, a minőségi gyermekirodalmat fókuszba helyező kísérlet volt az elmúlt évtizedben, szervezetek, újságok, vitaestek, konferenciák révén, de aztán különösebb tartósabb figyelem nélkül elhaltak vagy nem jutottak el a szélesebb közönséghez. Miben más az IGYIC, mik a céljai, és mennyiben vannak eszközei ezek eléréséhez?  Hosszú távú elképzelések nélkül nem működik a dolog, ezek hiányában nem lehet összekötni a különböző médiumokat, fórumokat, szakembereket. Az IGYIC terveinek megvalósításához egyfelől a Petőfi Irodalmi Ügynökség szervezeti és anyagi támogatása adja a biztosítékot, ezért több évre előre kalkulálhatunk. Másfelől a már kialakított együttműködések a KRE BTK-val, a Magyartanárok Egyesületével, a Magyar Gyerekkönyv Fórummal (HUBBY), kiadókkal és más műhelyekkel különféle projektekre, konferenciákra. És ez a kapcsolati háló folyamatosan bővül. A szervezetileg szintén a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz (PIM) tartozó Mesemúzeummal milyen a munkakapcsolatuk?  Szorosabb kapcsolat akkor létesülhetett volna, ha melléjük költözünk, ám az IGYIC saját épülete az V. kerületben lesz, addig vendégek vagyunk a PIM termeiben. A Mesemúzeum elsősorban a mesei hagyományokra építi programjait, míg nálunk inkább a kortársak, a friss kiadványok, az élő szerzők állnak a központban. De jövő tavasszal lesz közös programunk, Könyveskert címmel, ahol a felnőttek és gyerekek párhuzamosan vehetnek majd részt foglalkozásokon. Három sorozatot indítottak januárban: Vadlazac elnevezéssel egy tematikus workshopot pedagógusoknak, könyvtárosoknak; a Jön az író keretében személyesen lehetett a meghívott szerzőkkel beszélgetni; az Ócskavas vagy kincs? címűn pedig a XIX–XX. század magyar gyerekirodalmából vettek górcső alá egyet-egyet, például Defoe Robinsonját is. Milyen tapasztalatokkal, tanulságokkal gazdagodtak?  Úgy láttuk, mivel az előadás- és a kerekasztal-sorozat a speciális témáinál fogva kisebb közönséget vonz, érdemes bevonni egy részüket a workshopokba, a tanárok számára is elérhetővé tenni, podcast formájában. A Jön az író-esteket mindenképp szeretnénk majd vidéki és a határon túli iskolákba is elvinni. A Könyvtárellátóval sikerült is eddig szóbeli megállapodást kötnünk, hogy segítségükkel a könyveket kiszállíthassuk már előre az intézményekbe, hogy a gyerekek ne csak az íróval, de a szövegekkel is közvetlenül találkozhassanak, és az olvas­mányélményeik alapján tehessék fel kérdéseiket. A könyveket az iskola más osztályai is tudják azután használni a könyvtárukon keresztül. Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy a beszélgetések során az általános iskolások mennyivel aktívabbak a gimnazistáknál, ők inkább csak a diskurzusok végén kapcsolódtak be az együttgondolkodásba. Ezért is ajánlott, ha a pedagógus, irodalmár moderátorok többféle megközelítéssel készülnek még korosztályon belül is, s az adott helyzethez alkalmazkodva tudják megszólítani a közönséget. Édesanyaként közvetlen gyerekirodalmi kontrollcsoporttal is rendelkezik. Vannak vitáik az olvasmányok, mesék kiválasztásában?  A fiaim között mindössze egy év a korkülönbség, így nem annyira számottevő a különbség a merítés tekintetében, mint más családoknál lehet. A nagyobb fiam jobban szereti a kalandos történeteket, a kisebb elfogadja a hétköznapi, úgynevezett gyerektörténeteket is, melyek lehetnek akár állatosak – ez a nagyobbnál kizáró tényező. Nála mindenképpen lovagi kihívásoknak kell megfelelniük a főhősöknek, és elvárás, hogy a gonosz a lehető leggonoszabb legyen. Most nőttünk ki a „minden este új mese”-korszakból – nem is tudom, hány ezernél jártunk már. Nemegyszer előfordult, hogy tesztként olyan könyvből olvastam fel, ami a következő programunk valamelyikéhez kapcsolódott – hol sikert aratott, hol leszavazták, nekem mindegyik visszajelzés fontos volt. Elcsodálkozott, ledöbbent vagy revideálta saját korábbi nézeteit – egy-egy felnőttként újraolvasott gyerekkönyv kapcsán milyen benyomásai támadnak?  Békés Pál A kétbalkezes varázsló regényéből készült meselemezt nagyon szerettem: fantasztikus, komolyan megszerkesztett szöveg, kitűnően működik. Ezek után meglepő volt, hogy a könyvben mennyire nyakatekert mondatok szerepelnek, egy gyerek számára szinte követhetetlenül – és a humora is egészen más volt. A feldolgozás esetében sikeresebbnek tűnik. Ellenben a Misi Mókus kalandjai vagy A Pál utcai fiúk jól működik ma is felnőttnek-gyereknek egyaránt. Ahogy családi olvasmányként, minden korosztály számára szórakoztató a Bors néni könyve is. Nemes Nagy Ágnes szereplőinek világa a témája és a látószöge miatt is izgalmas.
Szerző

Kerékgyártó István: A győztes (Részlet egy készülő regényből)

Publikálás dátuma
2020.04.04. 12:20

„Ez a barom mindent akar tudni, ami a laktanyában történik, hát besúgókat alkalmaz, tűnődtem. Nyilván több is van neki.”
Négy napot ültem a helyőrségi fogdában, ami egészen kellemes volt. Nekem a laktanya leglakájosabb zugának bizonyult ez a csöndes kis cella. Egyedül hevertem a priccsen, naponta háromszor hozta az őrség az ételt, és senki sem piszkált. A naponta változó őrök tudták, hogy miért vagyok itt, és az ellen egyetlen sorkatonának sem volt kifogása, hogy egy hivatásos tisztet véresre vertem. Ráadásul barátnőim híre is elterjedt a laktanyában, persze az éttermi vécében történtek is, mert az összes őr megkért, hogy meséljek erről. Én meg plusztakaró meg dupla adag étel fejében meséltem ezt-azt. Az ötödik nap reggelén aztán fölvittek a parancsnoki épületbe, ahol még soha nem jártam. Az őr a második emeletre kísért, ott bekopogott egy ajtón, bedugta a fejét, és beszólt: Jelentem, meghoztam Voditi harcost. Küldje be, maga meg elmehet, hallottam bentről, s mikor beléptem, egy öblös piros plüssfotelben Veverka Tajna alezredest pillantottam meg. Üljön le, Voditi, mutatott a szemben lévő fotelre. Leültem, aztán körülnéztem és szinte megszédültem a látványtól. A laktanyában minden csukaszürke és fekete volt, az eskü után Armagórában járva is csak koszló, szürke házakat láttam, a Vörös Csillag étterem a seszínű falával, sötétbarna bútoraival és valaha fehér, akkorra mocskosszürkére mosott abroszaival belesimult az elmúlt hónap monoton színvilágába. Attól a szobától meg szinte káprázott a szemem. Vörös ülőgarnitúra, almazöld falak, világosra lakkozott bútorok, és a dohányzóasztal napsárga futóján tarka művirágcsokorral méregzöld váza állt. Ízléstelen volt, mégis jólesett a színorgia. Mit bámul, Voditi, kérdezte a politikai tiszt. A szoba színeit, feleltem még mindig körbeforgatva a fejem. Miért, nem tetszik, kérdezte olyan hangsúllyal, mint akinek köze lehet a színek összeválogatásához. De, tetszik. Jó színes. Bólintott, aztán életem egyik legmeglepőbb fordulataként a lakkozott szekrénysorhoz ment, majd két kupicával és egy üveggel tért vissza. Ez nem az a szar, amit ezek a disznó tiszthelyettesek isznak, meg persze néhány tiszt is. Ez örmény konyak, mondta és töltött. Koccintottunk, ittunk, miközben arra gondoltam, ő már tudja, hogy zendülésért a hadbíróság halálra ítél, amit ő is túlzásnak tart, ezért még utoljára megkínál valami jófajta itókával. Voditi, adok magának egy esélyt, hogy megússza a hadbíróságot, mondta. Előrehajolt, kihúzott egy nárciszt a csokorból, a drótszárból visszahajtott egy kicsit, majd egy műbúzavirág mellé dugta vissza, és elégedetten nézegette az eredményt. Szép ez a sárga a kék mellett. Nemdebár? De, feleltem. Szóval az ezredparancsnok elvtárssal megegyeztünk, nincs itt szükség semmiféle fölhajtásra, hogy idejöjjenek a katonai ügyészek szaglászni. Végül még azt mondják Krajnistadtban, hogy nofene, hát mik történnek ebben az armagórai laktanyában, amiről eddig csupa jót hallottunk? A mi hős ezredünkben, akik egyedüliként álltak ki a nehéz időkben a kommunizmus védelmében. Ugye, ért engem? Nem értettem. Sem azt, hogy, miért véd engem, miért kvaterkál úgy velem, mint egy tiszttársával, sem azt, hogy miért lenne ez „hős laktanya”, de később mindkettő világos lett. Teljesen megértem, alezredes elvtárs, feleltem készségesen. Na de mit mondunk a főhadnagynak, akit mégiscsak a sorállomány szemeláttára vert össze? És most vért akar. A maga vérét, barátocskám, bólogatott gondterhelten. Lettek volna ötleteim, de jobbnak láttam, ha hallgatok. De úgy tűnt, Veverka Tajna alezredest mégsem nyomasztotta annyira ez a probléma, mert energikusan fölpattant, a nyitott könyvszekrényhez lépett, visszatolta a sötétkék, aranybetűs Lenin-kötetek egyikét, ami kilógott a sorból, aztán felém fordult. Majd kap a főhadnagy valami kitüntetést. Megállt, a plafont nézte, mintha odaírta volna valaki a végleges megoldást, aztán folytatta. Vagy inkább megfenyegetem, hogyha nem higgad le ebben a kis csihi-puhi ügyben, akkor elmondom Mokar századosnak, hogy tossza a feleségét. Akkor Mokar lelövi, mint egy kutyát. Ez se lenne rossz megoldás, de akkor megint jönnének a krajnistadti szaglászók. Ugribugri félretoszó kis pöcs ez a főhadnagy. Most is ő kezdte, ő ütött először. Nagyon elégedett voltam ezekkel a mondatokkal, de továbbra sem szóltam semmit. Azt hiszi ez a kis piperkőc sportbuzi, nem tudom, hogy most Mokar feleségét tossza? De tavaly még Svjež őrnagy asszonykája volt soron. Hát én mindent tudok, emelte föl a mutatóujját. Egy politikai tisztnek mindent kell tudnia, ami a csapatánál történik. Megint töltött, kortyoltuk az örmény konyakból, már kezdett a fejembe szállni, és egyre jobban éreztem magam. Hátradőltem a fotelban, hanyagul keresztbedobtam a lábam, és vártam, mi sül ki ebből. Azért maga is nagy fasz, bazmeg, Voditi! Mire gondol, alezredes elvtárs, kérdeztem kedélyeskedve. Hát arra a három lánykákra ott a Vörös Csillag férfivécéjében. Ott csak ketten jártak, feleltem. Tudom én, mi történt ott, Voditi. Mondtam már: én mindent tudok. De elég a szórakozásból, jöjjön a munka. Voditi fiam, mától maga lesz az én fülem meg a szemem. Na, jó, az egyik fülem meg az egyik szemem, mert van azért nekem néhány. Mintha áramütés ért volna, úgy rándultam össze a piros plüssfotelban. Azért ezen még gondolkodnom kéne, nyögtem ki végül. Gondolkodhat, Voditi, mert visszavitetem a fogdába, és ott lesz ideje gondolkodni. Akár egy hétig, mert akkor küldöm el a kraj­nistadti katonai ügyészségnek a jegyzőkönyvet, hogy egy egész század sorállományú szeme láttára véresre verte a fölöttesét. Úgy három évet kap majd. Attól függ, milyen hangulatban lesz a hadbíró. Még az is lehet, hogy öt évre varrják be. De három év a minimum. Na, csak gondolkodjon, vette föl a telefont, és leszólt az ügyeletnek, hogy vigyenek vissza. Gondolkodtam persze, bár egy pillanatig sem volt kétséges, ha csak így kerülhetem el a börtönt, akkor vállalom. Ez a barom mindent akar tudni, ami a laktanyában történik, hát besúgókat alkalmaz, tűnődtem. Nyilván több is van neki. És nyilván nemcsak a saját szakállára dolgozik, hanem a katonai titkosszolgálatoknak is jelent. Döntésemet jelentősen megkönnyítette, hogy a laktanyában szinte mindenkit utáltam, mint a szart. A sunyi kis parasztokat a sorállományban, a szadista tiszthelyetteseket, és persze a tiszteket, akik már elitták azt a csöpp eszüket is, ami valaha volt nekik. Sejtettem, hogy ennek a sok hülyének a politikai véleménye érdekli majd az alezredest, és azt is tudtam, hogy a többségüknek egyáltalán nincs is ilyen. A kaja, a női lyukak, az ital meg a lógás érdekli őket, de hogy a politika? Már az első este, mikor erről törtem a fejem, rájöttem, hogy a jelentéseimmel jól kikúrhatok majd a legnagyobb szemetekkel. Akár egy armagórai Robin Hood tehetek igazságot. Azt mondok róluk, amit akarok, aki szemét, lapátra teszem. Azzal a néhány előfelvételissel, teológushallgatóval, akiknek lehet politikai véleményük meg amúgy sem volt kapcsolatom. Kerültem őket, mert nem akartam, hogy a szakaszom vadbarmai megtudják, hogy én is főiskolára megyek, és ezért szívassanak. Két napot hagyott az alezredes aszalódni, csak aztán hívatott. Na, Voditi, döntött? Döntöttem, alezredes elvtárs. Vállalja vagy megy a hadbíróságra. Vállalom. Látom, nem volt nehéz a döntés. Megrántottam a vállam, és arra gondoltam, mi közöd neked ehhez, bazmeg. Nem magamról fogok én neked jelenteni, hanem ezekről a kis geci tahókról – ugyanis egyre jobban belelovaltam magam abba, hogy micsoda szemetekkel kúrok én majd ki, ami nem is besúgás, hanem egyenesen hőstett. Persze én tudtam, bólintott Veverka Tanja, és az italosszekrényhez lépett, de ezúttal csak magának töltött az örmény konyakból. Megitta és visszahuppant a foteljébe. Biztos voltam benne, hogy elvállalja, ezért már beszéltem is a főhadnaggyal. Itt rám nézett, de nem folytatta. Na és, mit mondott a főhadnagy elvtárs, kérdeztem végül. Már azt hittem, nem is érdekli. Pedig fontos. Magának fontos, nekem persze nem. A főhadnagy nagyon beszart, amikor mondtam neki, hogy nem kéne a Mokar feleségét tosznia. Megijedt. Valami férfias szolidaritásról, diszkrécióról hablatyolt nekem. Én meg mondtam, hagyja nekem ezt a burzsoá szöveget, az elvtársiasságba nem fér bele, hogy a farkunkra húzzuk a bajtársunk feleségét. Aztán megnyugtattam, hogy egyelőre nem beszélek róla senkinek, de neki le kell mondania arról, hogy ezt a verekedős Voditit hadbíróság elé állíttatjuk. Miért, kérdezte értetlenül. Mert a laktanyaparancsnok meg én úgy döntöttünk, hogy nem akarunk balhét. Nem akarunk vizsgálatot. Nem akarjuk felhívni magunkra a vezérkar figyelmét. Ő meg, hogy ezt megérti, de akkor itt lesz megfingatva az a kis szemét, és itt magára gondolt, Voditi, mosolyodott el a szemétláda. És ez mit jelent? Azt még én sem tudom. Kell találnunk egy középutat, hogy a kecske is jóllakjon, tehát a főhadnagy is elégedett legyen a maga fingatásával, meg a káposzta is, tehát maga is megmaradjon, hogy jelenthessen nekem.

Vámos Miklós: Kor

Publikálás dátuma
2020.04.04. 11:54

Fotó: Adományozó: Bauer Sándor / Fortepan
„Hosszú évek – lassan évtizedek – óta figyelek egy társaságot a törzskávéházban. (Hm, oda se mehetek mostan, ki tudja, meddig.) Ők az öregek. Hatan-nyolcan vannak.”
Vannak olyan történetek, amelyek minden kötöttség nélkül elmesélhetőek. Vannak aztán olyanok, amelyeket csak baráti körben szabad. Továbbá olyanok is, amelyeket baráti körben sem szabad – de azért lehet. Vannak végül a történetek. Azokat érdemes megírni. Függetlenül attól, mit szól hozzá bárki más. Az se számít, megsértődnek-e, akik azt gondolják – alappal vagy anélkül –, hogy ők a modellek. Szóval. Soha még annyiszor nem emlékeztettek a koromra, mint amióta elkezdődött a koronavírus miatti rendkívüli helyzet. Eleinte a mély részvét fejeződött ki: vigyázz magadra, te a veszélyeztetettek közé tartozol! Néha: a legveszélyeztetettebbek közé! Hát… jóvan, na. Maradjak otthon, kérlelnek ismerősök és ismeretlenek, minden lehetséges telekommunikációs eszközön. Rendben. Amúgy én békeidőben is többnyire a házban tartózkodom. Egyébként sajnos (hálisten?) nem érzem magam sem idősnek, sem öregnek. Ez azonban járvány esetén nem számít. Hosszú évek – lassan évtizedek – óta figyelek egy társaságot a törzskávéházban. (Hm, oda se mehetek mostan, ki tudja, meddig.) Ők az öregek. Hatan-nyolcan vannak. A kezdet kezdetén tízzel-hússzal voltak korosabbak nálam, ez az arány jottányit sem változott. Néhányan kicserélődtek, a veszteséget valamiképp mindig pótolták. Adott időpontban szoktak befutni, régebben csak úgy jöttek, összetoltak két asztalt maguknak. Újabban foglalnak telefonon, a pincérek elintézik. Régebben csöndben leültek. Mostanában nyögnek és jajonganak, mikor a székre vetik magukat. Jaj. Jajistenem. Jaj­anyám. Leteszik a botot, mankót. Egyikük Trabantot. Témáik korábban változatosak voltak. Immár eluralkodott rajtuk az egészségügy. Lassacskán mindannyian átestek operációkon, legtöbbjüket a prosztatájuktól szabadították meg, a szerencséseknek a „tok”-ot bennhagyták, a pechesebbekét nem. Második helyezett az ortopédia. Gerinc. Térd. Csípő. Gyakran protézis. Ha nincs frissen operált, megvitatják napi gyógyszereiket. Vérnyomás. Szíverősítő. Vitaminok. Aztán fogászat és a szájsebészet. Legutóbb erről értesültem: „Ne mondd már, Bélus, hogy doktor Forgács a nyerő, ő csak élő fogra jó, protkót Lalikánál csináltass, a Kongresszusi Központnál rendel!” A reszkető fejű idős úr, aki doktor Forgácsért lelkesedett, vitába szállt, s döntő érvként elő is kapta a szájából a műfogsorát. A többiek igazi szakmai érdeklődéssel nézték. A vita folyt tovább, amíg megérkezett az összetolt asztalokhoz a pincér. Pontosabban: pincérnő. Ennek van jelentősége. A rövid szoknyás nő – inkább lány – nyomban fölébresztette szunnyadó férfiasságukat. Kihúzták a görnyedő hátakat, beszívták a pocakokat, s némileg kacér hangon rendeltek. Kezdte a Bélus szekta vezérszónoka: „Na most, drágaságom, ugye tudja, mit szoktam én rendelni?” A lány, türelmetlen mosolyfélével: „Bocs, de én csak két napja vagyok itt, szal mit hozhatok?” A vezérszónok csóválta vékony fejét: „Aha. Nos, akkor kérek egy kapucsínót, de tejhab helyett igazi tejszínhabbal, viszont a cukor tilos nekem, édesítőt kérek, nem az édeskét, mer az szar, hanem nyírfacukrot, ha van!” A pincérnő fáradtan biccentett, várta a következő rendelést. Megkapta: „Én is olyasmit szeretnék, vagy inkább tudja, mit, legyen hosszú kávé tejjel, nekem jöhet mellé a cukor, az én inzulinom rendben van, viszont legyen a kistányéron az a pici kerek sütike, amit szoktak adni, mert sok a savam, nem ihatok kávét éhgyomorra!” És így tovább. Egyikük latte macchiátót kért, elmagyarázta, hogy az nem azonos a café macchiátóval, fontos, hogy semmiképp ne legyen túl erős a magas vérnyomás miatt, igazság szerint legjobb volna koffeinmentesből. Ahányan, annyiféle kávét kértek. Volt, aki rizstejjel, mert a szójának a szagát se bírja, egy másik éppen fordítva. Soká tartott, mire valamennyien elmagyarázták, milyet szeretnének. Aggódtam. Mert a pincérlánynak eszébe se jutott jegyzetelni. Bölcs bagoly-arckifejezéssel nyugtázta a kacifántos rendeléseket. Aztán eliramodott a pult felé. Úristen, mi lesz itt? Az öregek megkönnyebbülten vették föl a fonalat, mint akik túlestek a nehezén. A közelben lévő magánlabor vérvételi módszereit és árait vitatták meg. Később a menüket házhoz szállító vállalatok étlapját, megbízhatóságát és a főztük ízletességét, netán íztelenségét. Két pártra szakadtak, mint rendesen. Azt még nem említettem, hogy a javakorabeliek jelentős része hallókészüléket visel a fülén, ennek ellenére szájról próbál olvasni. A többi sem hall jól, de ők szégyellik, vagy egészen egyszerűen nincs pénzük rá. Kisebb probléma, hogy rosszul is látnak – szemüvegek, kontaktlencsék. Jellegzetes még, hogy akkor sincsenek csöndben, amikor hallgatnak. Krákognak. Szuszognak. Köhécselnek. Sziszeg a légcsövük. Nyikorog a torkuk. Aki hosszan beszélt, liheg, zihál, orrát fújja, úgy trombitál. Egy ilyen neszzenekari betét kellős közepén érkezett meg a pincérnő, hosszúkás tálcával. Úgy saccoltam, nagyjából megfelelő számú csészét és poharat hozott. Letámasztotta a tálcát az asztal szélére, jobb kezével az egyik kávéra bökött: „Ezt ki kérte?” Nincs válasz. „Kapucsínó habbal és nyírfacukorral!” Kis tanácstalanság. Valamelyikük könyökkel oldalba bökte a társát: „Jenci, nem te rendelted?” Jencin látszott, hogy ebből semmit se hallott, rázta a fejét. Én tudtam, ő volt az. A nő sóhajtott. „Presszókávé szójatejjel?” Bármilyen hihetetlen, erre sem akadt jelentkező. Gyanítottam, hogy a többség egyszerűen elfelejtette, mit kért. Az ugye mintegy tíz perccel korábban volt, idős korban romlik a memória, a rövid távú jobban, mint a hosszú. Ám a pincérlány addig mosolygott ide-oda, míg a hét kávéból hatot csak rájuk tukmált. A hetediket készült visszavinni. Ekkor jelentkeztem: „Azt megiszom én.” Odaadta, noha tudta, nem én rendeltem. Így próbáltam kifejezni szolidaritásomat. A lány most rám mosolygott. Hálából? Vagy… esetleg így próbálta fölhívni a figyelmemet: attól, hogy külön asztalnál ülök, még ugyanolyan vén trotty vagyok, mint amazok. Mit mondhatnék? Köszönöm. Próbáltam viszonozni a mosolyt, ám addigra ellendült innen. Fiatalabb vendégek felé.
Szerző