A selejt bosszúja

Nem hiszem, hogy lett volna magára valamit is adó fideszes politikus, aki mostanában ne nyilatkoztatta volna ki, hogy „az ellenzék megakadályozta a veszélyhelyzet meghosszabbítását”. Legutóbb éppen Schanda Tamás miniszterhelyettes kürtölte világgá ezt a sommás – és valótlan – megállapítást az operatív törzs március 28-i tájékoztatóján. A jobboldali média persze nem maradt meg ennél a szikár tényállításnál. Ömlött és ömlik a hazaárulózás, a pálmát – mint mindig – a Hír Tv vitte el, amelyben „52 címeres gazember” minősítéssel illették azokat a képviselőket, akik nem szavazták meg a Fidesz – egyébként semmit el nem döntő – ügyrendi javaslatát. 
Számukra – és mindenki számára, akit az igazság érdekel – van egy jó hírem: a veszélyhelyzetet nem kellett meghosszabbítani, az folyamatosan fennáll és fennállt akkor is, amikor még nem került sor a „koronavírus-törvény” (ellenzéki szóhasználattal: „felhatalmazási törvény”) március 30-i megszavazására. Az Alaptörvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy a veszélyhelyzetet a kormány hirdeti ki, és sem ott, sem máshol nincs olyan szabály, amely ennek fennálltát eleve határidőhöz kötné. A tizenöt napos érvényességi határidő csak a kormány által a veszélyhelyzetre tekintettel hozott rendeletekre vonatkozik. 
A kettő között óriási különbség lapul. Ugyanis a kormány a határozatlan idejű veszélyhelyzet alatt bármikor hozhat újabb rendeleteket – végső esetben úgy is, hogy a „lejártakat” újra kihirdeti, vagy akár (mint napjainkban) azokat szigorítja. Persze a kormány ezt pontosan tudta, és élt is vele. A veszélyhelyzetet kihirdető rendelet március 11-én 15 órakor lépett hatályba, tehát a kormányoldal által – ok nélkül – felemlegetett 15 napos határidő március 26-án 15 órakor lejárt. Ezt kommunikálták a kormányoldalon érthető okokból világvégének, mert ezzel lehetett nagyot rúgni az ellenzékbe. 
Ugyanakkor március 26. és március 28. között a kormány - az Alaptörvény vészhelyzetre vonatkozó felhatalmazásával élve - hat új rendeletet hozott: közte a kijárási korlátozással. Ezen rendeletek preambulumában az Alaptörvény veszélyhelyzetre vonatkozó felhatalmazása szerepel jogforrásként. A kormány a március 15-ét követően hozott - tehát március 30-ig még nem „lejárt” - rendeleteinek érvényességét az új törvénnyel kapott felhatalmazásával élve március 31-én határozatlan időre meghosszabbította, a március 11. és március 15. között hozottakat pedig újra kihirdette. Ez utóbbit persze a törvény nélkül is bármikor megtehette volna…
Jól látszik, hogy a házszabálytól eltérő, rendkívüli sürgősségű tárgyalási indítvány célja semmi más nem volt, mint az ellenzék földbe döngölése azért, hogy az ehhez kapcsolt lózungokat az emberek a következő választásig megjegyezzék. Még csak titkot sem csináltak belőle: a Hír Tv-ben arra biztatták a „népet”, hogy az „52 címeres gazember” nevét 2022-ig jól jegyezzék meg. 
Valljuk be, ez van akkora ötlet, mint a – már amúgy is kissé unalmas – migránsozás. Ügyesen felépített csapda ez, amibe az ellenzék szépen belesétált. Ez szomorú látlelet az ellenzék politikai és szakmai színvonaláról. Senki nem volt a jogászokkal bőven kistafírozott ellenzéki pártokból, aki az Országgyűlésben rámutatott volna a Fidesz ügyrendi indítványának értelmetlen és álságos voltára, hanem helyette zászlajukra tűzték az időkorlát követelését, és azt védték körömszakadtáig. Persze az átlagpolgár nem alkotmányjogász, ezért ebből az ügyből biztonsággal lehet olyan tartósított propagandát kreálni, amire több évig lehet hivatkozni a legjobb habonyi hagyományok szellemében.
A baj azonban ennél nagyobb. Annak idején „városi legendának” hittem azokat a mendemondákat, melyek szerint az Alaptörvény születési helye Szájer József iPadja, és a Strasbourg-Brüsszel IC vonat volt. Azonban – nem először – találkozom az Alaptörvényben olyan felületességgel, ami azt sugallja, hogy lehet valami a dologban… Az Alaptörvény ugyanis egyértelműen rögzíti azt, hogy a kormány joga a veszélyhelyzet kihirdetése, továbbá azt is, hogy a veszélyhelyzet megszűnésével az erre tekintettel hozott kormányrendeletek hatályukat vesztik. 
Arról azonban nincs benne semmi, hogy a veszélyhelyzet megszűnését ki állapítja meg. Ez elvben lehetne a kormány, a kormány javaslatára az Országgyűlés, vagy akár az utóbbi a saját kezdeményezése alapján is. Ez a lényeges jogbizonytalanság egy rövid mondattal kiküszöbölhető lett volna, ha a vonat közben nem ér el a végállomásra… 
Mindenesetre soha vissza nem térő lehetőség lett volna az elmaradt szabályozás pótlására abban a sarkalatos törvényben, amit az Országgyűlés jobboldali többsége március 30-án megszavazott. Erre az Alaptörvény 54. cikkének (4) bekezdése kifejezetten lehetőséget nyújt. A törvényben azonban nem használták ki ezt a lehetőséget, mivel az csak arra jogosítja fel az Országgyűlést, hogy a kormány rendeletek kiadására vonatkozó felhatalmazását a veszélyhelyzet megszűnését megelőzően visszavonja. Arról azonban, hogy a veszélyhelyzet megszűnését az állam mely szerve, milyen folyamatban, esetleg milyen kritériumok alapján állapítja meg, sem az Alaptörvényben, sem a most hatályba lépett sarkalatos törvényben nincs szó. 
Azt gondolom, kétszer ugyanazt a hibát elkövetni már nem lehet véletlenül. Persze lehet azt mondani, hogy mindez öncélú jogászkodás, ha nem gondolnánk például arra, hogy a migráció miatt kihirdetett válsághelyzet csaknem öt éve érvényben van. A járvány után jó lenne egyszer hozzálátni a selejtes szabályok garanciális javításához is. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Hajdú Miklós

Mi leszek, ha nagy vagyok?

Nekem is volt egy álmom, nem csak Martin Luther Kingnek. Az én álmom sültrealista volt, nem olyan éteri, mint a baptista tiszteletesé, aki jogi egyenlőségről ábrándozott fehérek és feketék között. Éberálmomban a félrendszerváltás után szétbarmolt, eladott és felszámolt vagy jogosan megszüntetett gyárak, cégek munkanélkülivé váló dolgozóinak gyors átképzését vizionáltam új szakmákra, új életre, új reményekre.
Képzeljünk el egy negyven-ötven éves kohászt, bányászt, géplakatost, adminisztrátort, vagy szalag mellett dolgozó betanított munkást, akinek az élete egyik hónapról a másikra összeomlik! Képzeljük el, hogy az állam felveszi a gondoskodó szerepét, amiért mellesleg egykor létrehozták (?), és kormánya nem csak a legközelebbi választás megnyerésére hajt! Képzeljük el (a képzelet ingyen van), hogy ez a gondoskodó állam például koncerttermek, színházak vagy éppen stadionok helyett (vagy mellett, ha telik rá) hatalmas átképző központokat hoz létre az elhagyott gyárépületekben, ipari telepeken. Ezekben a jól felszerelt centrumokban pedig megfelelően kiválasztott és kiképzett szakembergárdával, villanyszerelő, asztalos, kőműves, fodrász, szabó, pék stb. szakmákra tanítja meg az önhibájukon kívül utcára került polgárokat.
Képzeljük el, hogy új foglalkozását mindenki maga választja meg a felkínált lehetőségekből, talán ifjúkori álma szerint, és amíg tanul, fizetést kap. Nem hiszem, hogy az addig esztergályosként, gépészként vagy éppen bányászként dolgozó honfitársunknak, aki otthonában sokféle javításra, szerelésre, bütykölésre, kalákában házépítésre kényszerült, egy évnél több időre van szüksége az új szakma elsajátításához. És ugyanez a helyzet, ha valaki konyhalány, adminisztrátor, raktáros volt, lehetett volna szakács, pincér, idegenforgalmi szakember. Motiváció van, pénz van, jövőkép van: mi kell még? Mikor pedig végez, segítenek neki az elhelyezkedésben, vagy az önálló vállalkozás létrehozásában, működtetésében, fejlesztésében, fenntartásában.
Most, amikor az információk szerint félmillió magyart Nyugatra csábított a legvonzóbb szirén, a pénz, és úgy kell villanyszerelő, asztalos, gázszerelő, tetőfedő vagy más szakik után koslatnom, mint kamaszkoromban a lányok után, hogy gombolják ki a blúzukat (mármint a lányok!), bizony jól jönne az átképzés jóvoltából vállalkozóvá lett szakembergárda, hogy a nemzet mentálhigiénés állapotának javulásáról és a GDP növekedéséről ne is beszéljünk.
Na, és ami manapság a legfontosabb: a jelenlegi helyzetben – munkahelyről kizárva, lakásba, házba bezárva – tízezrek vesztették, s veszíthetik el a munkájukat! Van idő átgondolni egy új szakma megtanulását.
Álom? Nem. Ha egy népet a járvány miatt otthona falai közé lehet rekeszteni hónapokra, akkor talán egy munkanélküli polgárt is rá lehet venni, hogy piacképes szakmát tanuljon. Nem Istentől elrugaszkodott gondolat vízbe dobni a partra vetett halat. 
Nincs rá pénz? Talán, ha kevesebb tankot meg vadászrepülőgépet tetszettek volna vásárolni Németországtól meg az Egyesült Államoktól, az átképzésekre is jutna néhány százmilliárd. És nem hiszem, hogy mindez féktelenül elvadult költői képzeletem szüleménye. Jobb ma százezer embert átképezni, mint holnap az utcán feltartóztatni. A szerző író 
Szerző
Nógrádi Gábor

Csak előre

Még a fideszes polgármesterek jelentős része is a sajtóból tudta meg (persze ne zárjuk ki, hogy volt néhány kiválasztott, akivel előre közölték), hogy a veszélyhelyzetbeli működésük, hatásköreik alapvető módosítására készül a kormány. És volt, akit ez már meg sem lepett, hiszen hozzászokhatott, hogy már rég kihagyják az őt érintő döntésekből. Valójában csak két dolog számít: nyerjen (nyilván), és kövesse a fentről jövő utasításokat. A pártközpontot az sem érdekli, ha ezek adott esetben ellentétes irányú vektorokat eredményeznek: ilyenkor lép életbe az „Oldd meg!” klauzula.
Aztán délutánra kiderült, hogy a saját-oldali felháborodás néha mégis el tud érni egy kritikus tömeget. Gyorsan bejelentették, hogy vissza az egész, nem fognak a veszélyhelyzetben a védelmi bizottságok öt napot szöszmötölni a polgármesterek indítványaival. Persze ezt is úgy, hogy az egészet ráfogják az ellenzékre. Értelmes kommunikáció nincs, értelmes indoklás nincs, csakúgy, mint a beterjesztés esetében. Ma már elég megnézni az egyes törvényjavaslatok szövegét: elvileg mindegyiknek kell tartalmaznia egy „Részletes indoklás” című részt is, ahol minden paragrafus megváltoztatásának okát meg kell(ene) magyarázni - de nem ez történik, „indoklás” címén sokszor gyakorlatilag megismétlik a törvényszöveget. Például a „salátatörvény” tizedik paragrafusa veszi el a helyi önkormányzatok által kinevezett jegyzőktől a jogot, hogy a 400 négyzetméteresnél nagyobb alapterületű boltokról döntsenek, és helyezi át a kormány által delegált kormányhivatali vezetőkhöz. Indoklás? Nincs. „Azért csináljuk, mert megtehetjük!” - de persze senki ne gondoljon arra, hogy az ellenzéki vezetésű önkormányzatokon akarnak bosszút állni egy újabb hatáskör elvonással.
Ugyanígy kezel a kormány minden külföldi kritikát is: „ne szóljatok bele!”. Persze, amikor az amerikai nagykövettel kell kisgatyában Washingtonból hazafelé a repülőgépen bizalmasan diskurálni, akkor szoros szövetségesek vagyunk; amikor Macron elnökkel ki lehet állni az Élysée-palota kertjébe sajtótájékoztatót tartani, akkor az nagy büszkeség. De ha szólni mernek, hogy talán nem kellene egyedüliként, meghatározott időtartam nélkül rendkívüli felhatalmazást adni saját magunknak, akkor egyből jön a „nemzetközi összeesküvés”, a „csak Magyarországot támadják” formula. Pedig akár itthon, akár külföldön néhány gesztussal és jobb kommunikációval sokkal többet el lehetne érni. (Orbán Viktor legalább barátjáról, Andrej Babis cseh kormányfőről példát vehetne: ő is hazaárulózta éppen eleget saját ellenzékét, de most pozíciókat kínált nekik az országos válságstábban, és nem akart magának határidő nélküli felhatalmazást. Nem véletlen, hogy a prágai parlament egyhangúlag fogadta el az ott hozott különleges intézkedéseket.)
Még hétfőn arról beszélt nekem a Parlamentben egy kormánytag, hogy a veszélyhelyzet és a várható rendkívüli gazdasági lépések ellenére is „igyekszenek fenntartani az ország és a parlament normális működését”. Eszerint nekik az a „normális”, amit azóta látunk.
Szerző
Kósa András