Lócitrom, de tényleg

Mackóalsóban, kabátban, bélelt gumicsizmában szoktam ilyentájt kimenni a szemközti dombokra, általában kutyával, néha rám bízott gyerekkel, máskor barátokkal, de egyedül szinte sosem. Faluhelyen megszokja az ember, hogy a puccos „én-időt” nagyjából el lehet felejteni, főleg, ha nagy a kert és sok az állat.

Úgy tenni persze lehet, mintha… könnyed telefonos csacsogás közepette kigyomlálni az ágyást, kicsit összébb húzni szénát, meglocsolni a frissen letett betontalpakat, új almot tenni a kiscsirkék alá, kivinni a hagymahéjat a komposztra, ezt mind lehet, csak l’art pour l’art csacsogni nem. Az bűnös léhaság, már-már egyenlő a végtelen lustasággal, de mindenféleképp az idő elfecsérlése hasznos dolog helyett haszontalanra.

Látszólag most mintha csak sétálnék, de akkor mit keres a kezemben a pléhvödör, és miért van rajtam gumikesztyű, nem az a pompás lila, amivel a járvány miatt mostanság közlekedem, hanem egy sokkal masszívabb, rikító sárga?

Lószart jöttem szedni.

Nevezhetném persze árnyaltabban, lócitromnak, vagy ahogyan az angolok mondják, lóalmának, franciás műveltségemet fitogtatva connerie-nek is, netán brutális oroszossággal fignyának. Sőt, követve új idők új dalait, türkménül is. Türk nyelven „bosh.” Angolra visszafordítva „szamárság”, ráadásul csak egyetlen betű választja el a boss-tól, ami ugye maga a főnök. De jelentéstani boncolgatás helyett térjünk most inkább vissza a domboldalra!

Kinéztem nem sokkal előbb az ablakon, s egy egész ménes legelt odaát. Nem idetartoznak, pár kilométerre élnek egy tanyán, huculok talán, hajdani pásztornép hegyi haszonállatainak utódai, szívós, munkabíró fajta mind. S nemcsak szívós, de trükkös is (huncut hucul), hisz időnként meglépnek otthonról, benyargalnak ide, a faluszélre, s ellepik a domboldalt, ahol már sarjadzani kezd a lucerna, a lóhere, levelesedik a sóska, kikukucskál a réti ördögharaptafű, bimbódzik a kutyatej, s sejteni engedi illatát a közönséges kamilla is, hivatalos nevén orvosi székfű. Ezt legelik le a lovak, gyorsan, hatékonyan, percek alatt letarolva a füvet, mintha sejtenék, hogy sietniük kell, mert hamarosan telefonál majd a legelő dühös tulajdonosa – faluhelyen a hírek a vágtánál is nagyobb sebességgel tejednek –, s ostorral, terepjáróval érkezik a gazdájuk, aki visszahajtja őket a tanyára, szolidnak nem nevezhető szentségelések közepette.

Utánuk azonban ott maradnak az aranybarnán ragyogó gömböcskék, teli tápanyaggal, ásványokkal, rostokkal: jó komposzt válik belőlük, ha valaki veszi a fáradságot az összeszedésükre. S már miért ne venné, hisz ingyen van, itt, a faluszélen mindenképp. Olvastuk, van, aki már ebből is aranyat csinál. „Shitexpress” néven csomagküldő szolgálatot alapított, üzleti filozófiája a gyűlöletre épít, bárkinek, akit nem kedvelünk, küldhetünk postán egy adagot az aranybarna gömböcskékből, sima műanyagdobozban, vagy épp díszesen becsomagolva, masnival átkötve, alig ötezer jó magyar forintért.

Virágzik is a biznisz rendesen.