Szívós munkamoráljával, zavarba ejtő sokoldalúságával és termékenységével hosszú ideje széles körű tisztelet (és egyúttal vitatkozó nyilvánosság) övezi Lengyel Andrást, a Szegeden élő irodalmár–muzeológust. A szakmai megbecsülés annál is inkább indokolt, mivel rang, intézményes pozíció és magas hivatalos elismerés nélkül, szinte „céhen kívüliként” érte el azt, amit elért, igaz, talán ő maga sem „vétlen” ebben a „magányosságban”. Jóllehet egészsége régóta súlyosan megrendült, aktivitása lankadatlan. Felsorolhatatlan, hogy – akárcsak az elmúlt pár év alatt – mi mindennel foglalkozott s foglalkozik ma is, mennyi az érdekes és értékes publikációja. Természetesen továbbra is élénk az érdeklődése és elkötelezettsége József Attila életműve, mindenekelőtt gondolkodói alkata, tanulmányainak, cikkeinek baloldali nézetrendszere, a Szép Szó szerkesztője iránt; persze egyik-másik írásáról éles polémiák is felszikráztak (e sorok írója is vitatkozott már vele). Kosztolányi Dezső, Tömörkény István, Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Ady Endre, Sigmund Freud, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Szabó Dezső, Kertész Imre is sűrűn szerepelnek írásaiban, többen közülük önálló témái is elemzéseinek, dokumentumközléseinek. A napokban jelent meg a Nyugat főszerkesztőjéről, Ignotusról (a Hugóról) szóló izgalmas tanulmánykötete a Múlt és Jövő Kiadónál.
Mikrotörténelem
Lengyel András kutatási irányainak egyik fő terepe a sajtótörténet. Megsárgult, elfeledett, de mégis valamilyen szempontból jelentős újságok, folyóiratok, illetve szerkesztőik, cenzoraik – köztük szegediek – múltját rekonstruálja, bizonyítva a helytörténet és az ún. mikrohistória súlyát nemzeti kultúránkban. Pár évvel ezelőtti sajtótörténeti gyűjteményét itt, a Népszavában méltatta Tamás Gáspár Miklós (2013. április 29.), kiemelve, hogy Lengyel az ár ellen úszó, bátor elkötelezettséggel foglalkozik baloldali, ellenzéki alkotószemélyiségekkel, orgánumokkal, még ha nem tartoznak is az élvonalba. Pár hónappal ezelőtt publikált egy Mutatványt az 1945 előtti magyar ellenkultúra kislexikonjából (a szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019.), amelyben – egyéb szócikkek mellett – 15 nagy nyomtatott oldalon írja meg a Népszava történetét is.
„Kényes ügyekről” sem hallgat, például „hallatlan finomsággal és elemző szubtilitással ír” a XX. század első fele neves alkotói némelyikének egyes korszakait megterhelő antiszemitizmusról is.
Az irodalmi szakma nagyjából ismeri, használja és reflektálja Lengyel munkáit, de a szélesebb értelmiségi nyilvánosság nem vagy alig. Csak egyetlen fölháborító példát említek: az elmúlt 10 évben jobboldali politikusok és revolver-újságírók, sőt „történészek” egyik pofozóbábuja lett Lukács György, főleg 1918–1919-es szerepe, a honvédő Vörös Hadsereg politikai biztosaként hozott állítólagos „tizedelési” döntése miatt. Erről – például Hajdu Tibor és Mesterházi Miklós mellett – 2017-ben Lengyel András írt egy roppant alapos tanulmányt a kecskeméti Forrásban (a hozzá talán legközelebb álló folyóiratban), amely elérhető az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben című kötetében (Quintus Kiadó, Szeged, 2017.) is. Mindenesetre elolvasandó mindazok számára, akik Lukács Györgyről, egykori szerepéről, örökségéről írnak és beszélnek. Annak a filozófia szakot is végzett (de ettől még nem filozófus) főigazgatónak pedig egyenesen gyalázat nem ismernie, aki a véreskezű „lukácsgyörgyök” mai veszélyességével fenyegeti a nagyérdeműt.
Nem csupán komor és komoly dolgok, hanem „hétköznapi” és „komolytalan” érdekességek is nagy számban foglalkoztatják Lengyel Andrást, mint például a barkochba története vagy az írógéphasználaté hazánkban. Gyakran kelti föl érdeklődését egy-egy ismeretlen név, álnév, adat, s eltántoríthatatlan nyomozói vagy mikrofilológusi szenvedéllyel azonnal igyekszik utánuk járni. „Apróságokból” is tud fontos következtetéseket levonni; szinte minden „talált tárgy” megihleti, hol drámai, hol mulatságos, hol történelemfilozófiai mélységű konzekvenciákra jut. A szociokulturális analízis, a gondolkodás-, a mentalitás- és az úgynevezett habitustörténet a kedvenc módszertani, tudományági megközelítései, legyen szó a XX. század magyar irodalmi diskurzusairól, nagy narratíváiról és olvasói szerkezetéről, vagy a parasztság kommunikáció-technológiai váltásáról, avagy éppen A „sztár” és a „celeb” szociológiájáról (Népszava, Szép Szó, 2018. március 17.). Ha nem is naprakész, minden újdonságra reflektáló kritikusa a kortárs szépirodalomnak, figyel a jellegzetes értékminőségekre. Kitűnő esszéje született Bari Károlyról, s megjelenés előtt áll Tar Sándor posztumusz kötetének, a Vén Edének az elemzése.
Marginalitás és modernitás
Témaválasztásaiból jól látszik, de nyíltan vállalja is, hogy kutatói orientációja többnyire az ellenzéki vagy legalább is az elnyomott, a peremre, alulra szorított irányzatok, áramlatok, írók, szerkesztők, lapok, intézmények históriáinak a föltárása. Szükségképpen többnyire baloldali, plebejus, szocialista szelleműekről van szó, olyanokról, amelyek/akik kívül esnek a mainstream szellemi nyilvánosságon, vagy legalább is egyoldalú, gyakran hazug interpretációt kapnak.
József Attila „bölcseleti” termése kezdettől fogva ide tartozik. A történelemhamisításokat bírálva azonban Lengyel András nem esik valamiféle baloldali „jóvátétel”, újhistorizálás, védekező kanonizálás, modern proletkult-képzés hibájába; nem kíméli a „saját” tábort sem. Újabb könyveiben a marginalitás elméletileg kidolgozott fogalomkörébe, szociológiai keretébe illeszti régi és új „fölfedezettjeit”, ugyanakkor ezt a peremhelyzetet összekapcsolja a modernitás, a modernség uralmának kritikus jellemzésével. Már 1996-os, József Attiláról szóló tanulmánykötetének A modernitás antinómiái volt a címe, azóta ez a fogalom több kötetének is kulcsszava, sőt témája lett. Itt aligha ismertethetem értelmezéseit. Akár indokolt is lehet a szakmai vita e koncepciójának, minősítéseinek egyes tételeivel, mindazonáltal releváns, hogy Lengyel a mai modernséget, illetve a posztmodernt a kései kapitalizmus, a „tőke- és piaclogika” adekvát kulturális modelljének tekinti, értékeivel és negatívumaival együtt. Keserű minősítésekkel ír azokról a művekről, jelenségekről, egyéniségekről, személyiségjegyekről, amelyek és akik „a modernitás sötét oldalát” képviselik.
Lengyel felfogásában a peremre, netalán a föld alá szorított értékek és habitusok ellenkultúrává, kulturális oppozícióvá szerveződnek, s ekként próbálnak betörni a nemzeti és egyetemes kultúra nyilvánosságába, ahol természetesen legitim illetékességük jelen lenni. Ez a dinamika ütközésekkel, szociológiailag is leírható kollíziókkal jár, amelyek aligha kerülhetők meg kibékítő harmóniákkal, elvtelen kompromisszumokkal. Ellenkultúra, peremhelyzetben című 2016-os kötetében olvasható egy érdekes tanulmánya az ún. „oppóról”, a 30-as évek elejének jelentős írástudókból szerveződött hazai oppozíciós csoportosulásáról.
Miközben vérbeli literátor, adatbányász és szövegelemző, Lengyel nem marad a steril esztétikum magasában, nem ódzkodik a társadalomelméleti közírástól, illetve a szakmain túlmutató szociális üzenetektől. A mai magyar és globalizált társadalmi, szellemi és kulturális helyzetet, összképet – nem is elsősorban politikai értelemben – aggasztónak ítéli, de nincsenek ókonzervatív vagy „nemzetieskedő” nosztalgiái. Az értékeket, a humánumot, a közösséget félti a visszafordíthatatlannak tűnő eróziótól: „mára a kultúra szövetén éppen csak átvérzik az, amit még »emberinek« lehet nevezni” – írja rezignáltan. Tar Sándor kései blog-novellái a „félperiféria életvilágát”, „az emberi létezés helyreállíthatatlan hasadtságát” idézik, ami felettébb „kellemetlen a mai uralkodó beszédmód számára”.
Lengyel a hazai rendszerváltás természetével és következményeivel is foglalkozik. „A Horthy-rendszer »hárommillió koldusából« négymillió lett, az alapélmény pedig a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság. A szociális és kulturális süllyedés élménye ma már köztapasztalat. Az irodalom, a szellemi élet, amely valamikor oly sokszor a talpra állás kiindulópontja és kezdeményezője volt, »posztmodernizálódott« s funkcióját vesztette” – írta hat évvel ezelőtt. 2010-ben pedig így fogalmazott: „A kései kapitalizmus önlebontó dinamikája csak a szociokulturális lepusztulás útján mozoghat. Ne áltassuk magunkat: kései kapitalizmus – új barbárság. S megjósolható: az elkövetkező évtizedeket ez a szomorú egyenlet fogja meghatározni.”
Talán túl komor Lengyel András világlátása, de aligha félresöpörhető valamiféle kincstári neoliberális vagy etnonacionalista paradigma felől. Jól látja, hogy a nyilvánosságnak, az álvalóság mediális, digitális és politikai terjesztésének, sőt intézményesítésének igen káros szerepe van e negatív folyamatban: „a realitásvesztés és a manipuláció totalizálódása ma már e tömegtársadalmak alapjait bomlasztja szét”, eközben az egykori és mai spindoktorok „cinikusan termelik a szemetet és söprik azt a szőnyeg alá – amíg lehet.” Egy friss esszéjében Kosztolányi Dezsőnek a jobboldali Új Nemzedék Pardon-rovatában a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról megjelent 1920-as írását elemzi (a gaztettről legutóbb Csunderlik Péter írt a Népszava 2020. február 15-i számában). Kosztolányi gazdag életművének egészére persze méltánytalan rávetíteni ezt a „bűnbeesést”, de az amnézia és a megszépítés elfogadhatatlan. A száz évvel ezelőttről dokumentált hamisrealitás-teremtés módszere sajnos ma, a fake news agresszív terjedésében hagyományozódik tovább, ugyanakkor megvannak a históriai, retorikatörténeti előzményei és mintái az évszázadokkal korábbi magyar irodalomban is – miként Lengyel kimutatja: Pázmány Péternél is (Az ördög ganéja).
Szolidaritási közösség
A tágan értett baloldali ellenkultúra értékeit és tanulságait elemezve szemérmes önérzettel mutatja föl saját normarendszerét és jövőképét (ami persze nem csupán az övé, hanem többünké, e köszöntő sorok szerzőjéé is). A mesterét, Ilia Mihályt méltató portréjában Lengyel így vall erről: eszménye „egy széles alapokon nyugvó olyan szolidaritási közösség”, „amely a szolidaritást nem etnikai alapon, hanem a minden embert megillető emberi méltóság jegyében fogja föl, de erős szociális hangsúlyai vannak.” Vagyis egy olyan szabadságeszme, „amely az egyenlőség posztulátuma alapján ad mindenkinek mozgásteret. Az alullévőknek is, a »nemzeti« s »felekezeti« kisebbségeknek is.” Az ismeretlenségből kimentett Szirtes Andor portréját pedig így vezeti be: „Az 1989-es váltás legnagyobb vesztese az ideológiai térben nyilvánvalóan az úgynevezett »szocializmus« gondolata (s mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik vagy oda besorolható). Érveket, amelyek ezt a diszkreditáló gyakorlatot alátámasztják, természetesen lehet találni – minden, ami történetileg létrejön, alapvetően antinómikus természetű. Maga az eszmerendszer azonban, amelyet e (ma szitokszóként kezelt) névvel lehet összefoglalni, alapvető jelentőségű (s nem mellesleg: kiirthatatlan) emberi vágyak foglalata.” Lengyel kutatásai évtizedek óta ennek a föltérképezésére irányulnak, bizonyítva, hogy ez az összetett jelentésű szocializmus „a történelmileg lehetséges, ellentmondásokkal és feszültségekkel teli viszonyok közt is az emberi önemancipáció valóságos lehetőségeit képviselte s készítette elő.”
Lengyel András tanulmányai, felfedezései, cikkei – saját szkepszisét is mintegy ellenpontozva – éppen ennek a szellemiségnek a továbbviteléért perelnek; azért, hogy a humanista és demokratikus nemzeti értékek a marginalitásból a centrumba kerüljenek. Kenyeres Zoltán fogalmazta meg szépen: akik „nem tartják ördögtől valónak a szocializmus gondolatát, és nem tekintik a marxizmust sem szitokszónak, azok nyitott érdeklődés örömével olvashatják” Lengyel írásait. Ám korántsem csak ők: nem kell baloldalinak lenni ahhoz, hogy Lengyel innovatív felfedezései, gondos analízisei és bátor fejtegetései meggondolkoztassák a nyitott szellemű olvasókat.
(Ezzel az írással az április 2-án 70 éves Lengyel Andrást köszöntjük. 2020. március 16.)
