A baloldali ellenkultúra historikusa - Lengyel András 70 éves

Publikálás dátuma
2020.04.04. 12:30

Szívós munkamoráljával, zavarba ejtő sokoldalúságával és termékenységével hosszú ideje széles körű tisztelet (és egyúttal vitatkozó nyilvánosság) övezi Lengyel Andrást, a Szegeden élő irodalmár–muzeológust. A szakmai megbecsülés annál is inkább indokolt, mivel rang, intézményes pozíció és magas hivatalos elismerés nélkül, szinte „céhen kívüliként” érte el azt, amit elért, igaz, talán ő maga sem „vétlen” ebben a „magányosságban”. Jóllehet egészsége régóta súlyosan megrendült, aktivitása lankadatlan. Felsorolhatatlan, hogy – akárcsak az elmúlt pár év alatt – mi mindennel foglalkozott s foglalkozik ma is, mennyi az érdekes és értékes publikációja. Természetesen továbbra is élénk az érdeklődése és elkötelezettsége József Attila életműve, mindenekelőtt gondolkodói alkata, tanulmányainak, cikkeinek baloldali nézetrendszere, a Szép Szó szerkesztője iránt; persze egyik-másik írásáról éles polémiák is felszikráztak (e sorok írója is vitatkozott már vele). Kosztolányi Dezső, Tömörkény István, Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Ady Endre, Sigmund Freud, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Szabó Dezső, Kertész Imre is sűrűn szerepelnek írásaiban, többen közülük önálló témái is elemzéseinek, dokumentumközléseinek. A napokban jelent meg a Nyugat főszerkesztőjéről, Ignotusról (a Hugóról) szóló izgalmas tanulmánykötete a Múlt és Jövő Kiadónál.

Mikrotörténelem

Lengyel András kutatási irányainak egyik fő terepe a sajtótörténet. Megsárgult, elfeledett, de mégis valamilyen szempontból jelentős újságok, folyóiratok, illetve szerkesztőik, cenzoraik – köztük szegediek – múltját rekonstruálja, bizonyítva a helytörténet és az ún. mikrohistória súlyát nemzeti kultúránkban. Pár évvel ezelőtti sajtótörténeti gyűjteményét itt, a Népszavában méltatta Tamás Gáspár Miklós (2013. április 29.), kiemelve, hogy Lengyel az ár ellen úszó, bátor elkötelezettséggel foglalkozik baloldali, ellenzéki alkotószemélyiségekkel, orgánumokkal, még ha nem tartoznak is az élvonalba. Pár hónappal ezelőtt publikált egy Mutatványt az 1945 előtti magyar ellenkultúra kislexikonjából (a szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019.), amelyben – egyéb szócikkek mellett – 15 nagy nyomtatott oldalon írja meg a Népszava történetét is. „Kényes ügyekről” sem hallgat, például „hallatlan finomsággal és elemző szubtilitással ír” a XX. század első fele neves alkotói némelyikének egyes korszakait megterhelő antiszemitizmusról is. Az irodalmi szakma nagyjából ismeri, használja és reflektálja Lengyel munkáit, de a szélesebb értelmiségi nyilvánosság nem vagy alig. Csak egyetlen fölháborító példát említek: az elmúlt 10 évben jobboldali politikusok és revolver-újságírók, sőt „történészek” egyik pofozóbábuja lett Lukács György, főleg 1918–1919-es szerepe, a honvédő Vörös Hadsereg politikai biztosaként hozott állítólagos „tizedelési” döntése miatt. Erről – például Hajdu Tibor és Mesterházi Miklós mellett – 2017-ben Lengyel András írt egy roppant alapos tanulmányt a kecskeméti Forrásban (a hozzá talán legközelebb álló folyóiratban), amely elérhető az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben című kötetében (Quintus Kiadó, Szeged, 2017.) is. Mindenesetre elolvasandó mindazok számára, akik Lukács Györgyről, egykori szerepéről, örökségéről írnak és beszélnek. Annak a filozófia szakot is végzett (de ettől még nem filozófus) főigazgatónak pedig egyenesen gyalázat nem ismernie, aki a véreskezű „lukácsgyörgyök” mai veszélyességével fenyegeti a nagyérdeműt. Nem csupán komor és komoly dolgok, hanem „hétköznapi” és „komolytalan” érdekességek is nagy számban foglalkoztatják Lengyel Andrást, mint például a barkochba története vagy az írógéphasználaté hazánkban. Gyakran kelti föl érdeklődését egy-egy ismeretlen név, álnév, adat, s eltántoríthatatlan nyomozói vagy mikrofilológusi szenvedéllyel azonnal igyekszik utánuk járni. „Apróságokból” is tud fontos következtetéseket levonni; szinte minden „talált tárgy” megihleti, hol drámai, hol mulatságos, hol történelemfilozófiai mélységű konzekvenciákra jut. A szociokulturális analízis, a gondolkodás-, a mentalitás- és az úgynevezett habitustörténet a kedvenc módszertani, tudományági megközelítései, legyen szó a XX. század magyar irodalmi diskurzusairól, nagy narratíváiról és olvasói szerkezetéről, vagy a parasztság kommunikáció-technológiai váltásáról, avagy éppen A „sztár” és a „celeb” szociológiájáról (Népszava, Szép Szó, 2018. március 17.). Ha nem is naprakész, minden újdonságra reflektáló kritikusa a kortárs szépirodalomnak, figyel a jellegzetes értékminőségekre. Kitűnő esszéje született Bari Károlyról, s megjelenés előtt áll Tar Sándor posztumusz kötetének, a Vén Edének az elemzése.

Marginalitás és modernitás

Témaválasztásaiból jól látszik, de nyíltan vállalja is, hogy kutatói orientációja többnyire az ellenzéki vagy legalább is az elnyomott, a peremre, alulra szorított irányzatok, áramlatok, írók, szerkesztők, lapok, intézmények históriáinak a föltárása. Szükségképpen többnyire baloldali, plebejus, szocialista szelleműekről van szó, olyanokról, amelyek/akik kívül esnek a mainstream szellemi nyilvánosságon, vagy legalább is egyoldalú, gyakran hazug interpretációt kapnak. József Attila „bölcseleti” termése kezdettől fogva ide tartozik. A történelemhamisításokat bírálva azonban Lengyel András nem esik valamiféle baloldali „jóvátétel”, újhistorizálás, védekező kanonizálás, modern proletkult-képzés hibájába; nem kíméli a „saját” tábort sem. Újabb könyveiben a marginalitás elméletileg kidolgozott fogalomkörébe, szociológiai keretébe illeszti régi és új „fölfedezettjeit”, ugyanakkor ezt a peremhelyzetet összekapcsolja a modernitás, a modernség uralmának kritikus jellemzésével. Már 1996-os, József Attiláról szóló tanulmánykötetének A modernitás antinómiái volt a címe, azóta ez a fogalom több kötetének is kulcsszava, sőt témája lett. Itt aligha ismertethetem értelmezéseit. Akár indokolt is lehet a szakmai vita e koncepciójának, minősítéseinek egyes tételeivel, mindazonáltal releváns, hogy Lengyel a mai modernséget, illetve a posztmodernt a kései kapitalizmus, a „tőke- és piaclogika” adekvát kulturális modelljének tekinti, értékeivel és negatívumaival együtt. Keserű minősítésekkel ír azokról a művekről, jelenségekről, egyéniségekről, személyiségjegyekről, amelyek és akik „a modernitás sötét oldalát” képviselik. Lengyel felfogásában a peremre, netalán a föld alá szorított értékek és habitusok ellenkultúrává, kulturális oppozícióvá szerveződnek, s ekként próbálnak betörni a nemzeti és egyetemes kultúra nyilvánosságába, ahol természetesen legitim illetékességük jelen lenni. Ez a dinamika ütközésekkel, szociológiailag is leírható kollíziókkal jár, amelyek aligha kerülhetők meg kibékítő harmóniákkal, elvtelen kompromisszumokkal. Ellenkultúra, peremhelyzetben című 2016-os kötetében olvasható egy érdekes tanulmánya az ún. „oppóról”, a 30-as évek elejének jelentős írástudókból szerveződött hazai oppozíciós csoportosulásáról. Miközben vérbeli literátor, adatbányász és szövegelemző, Lengyel nem marad a steril esztétikum magasában, nem ódzkodik a társadalomelméleti közírástól, illetve a szakmain túlmutató szociális üzenetektől. A mai magyar és globalizált társadalmi, szellemi és kulturális helyzetet, összképet – nem is elsősorban politikai értelemben – aggasztónak ítéli, de nincsenek ókonzervatív vagy „nemzetieskedő” nosztalgiái. Az értékeket, a humánumot, a közösséget félti a visszafordíthatatlannak tűnő eróziótól: „mára a kultúra szövetén éppen csak átvérzik az, amit még »emberinek« lehet nevezni” – írja rezignáltan. Tar Sándor kései blog-novellái a „félperiféria életvilágát”, „az emberi létezés helyreállíthatatlan hasadtságát” idézik, ami felettébb „kellemetlen a mai uralkodó beszédmód számára”. Lengyel a hazai rendszerváltás természetével és következményeivel is foglalkozik. „A Horthy-rendszer »hárommillió koldusából« négymillió lett, az alapélmény pedig a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság. A szociális és kulturális süllyedés élménye ma már köztapasztalat. Az irodalom, a szellemi élet, amely valamikor oly sokszor a talpra állás kiindulópontja és kezdeményezője volt, »posztmodernizálódott« s funkcióját vesztette” – írta hat évvel ezelőtt. 2010-ben pedig így fogalmazott: „A kései kapitalizmus önlebontó dinamikája csak a szociokulturális lepusztulás útján mozoghat. Ne áltassuk magunkat: kései kapitalizmus – új barbárság. S megjósolható: az elkövetkező évtizedeket ez a szomorú egyenlet fogja meghatározni.” Talán túl komor Lengyel András világlátása, de aligha félresöpörhető valamiféle kincstári neoliberális vagy etnonacionalista paradigma felől. Jól látja, hogy a nyilvánosságnak, az álvalóság mediális, digitális és politikai terjesztésének, sőt intézményesítésének igen káros szerepe van e negatív folyamatban: „a realitásvesztés és a manipuláció totalizálódása ma már e tömegtársadalmak alapjait bomlasztja szét”, eközben az egykori és mai spindoktorok „cinikusan termelik a szemetet és söprik azt a szőnyeg alá – amíg lehet.” Egy friss esszéjében Kosztolányi Dezsőnek a jobboldali Új Nemzedék Pardon-rovatában a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról megjelent 1920-as írását elemzi (a gaztettről legutóbb Csunderlik Péter írt a Népszava 2020. február 15-i számában). Kosztolányi gazdag életművének egészére persze méltánytalan rávetíteni ezt a „bűnbeesést”, de az amnézia és a megszépítés elfogadhatatlan. A száz évvel ezelőttről dokumentált hamisrealitás-teremtés módszere sajnos ma, a fake news agresszív terjedésében hagyományozódik tovább, ugyanakkor megvannak a históriai, retorikatörténeti előzményei és mintái az évszázadokkal korábbi magyar irodalomban is – miként Lengyel kimutatja: Pázmány Péternél is (Az ördög ganéja). 

Szolidaritási közösség

A tágan értett baloldali ellenkultúra értékeit és tanulságait elemezve szemérmes önérzettel mutatja föl saját normarendszerét és jövőképét (ami persze nem csupán az övé, hanem többünké, e köszöntő sorok szerzőjéé is). A mesterét, Ilia Mihályt méltató portréjában Lengyel így vall erről: eszménye „egy széles alapokon nyugvó olyan szolidaritási közösség”, „amely a szolidaritást nem etnikai alapon, hanem a minden embert megillető emberi méltóság jegyében fogja föl, de erős szociális hangsúlyai vannak.” Vagyis egy olyan szabadságeszme, „amely az egyenlőség posztulátuma alapján ad mindenkinek mozgásteret. Az alullévőknek is, a »nemzeti« s »felekezeti« kisebbségeknek is.” Az ismeretlenségből kimentett Szirtes Andor portréját pedig így vezeti be: „Az 1989-es váltás legnagyobb vesztese az ideológiai térben nyilvánvalóan az úgynevezett »szocializmus« gondolata (s mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik vagy oda besorolható). Érveket, amelyek ezt a diszkreditáló gyakorlatot alátámasztják, természetesen lehet találni – minden, ami történetileg létrejön, alapvetően antinómikus természetű. Maga az eszmerendszer azonban, amelyet e (ma szitokszóként kezelt) névvel lehet összefoglalni, alapvető jelentőségű (s nem mellesleg: kiirthatatlan) emberi vágyak foglalata.” Lengyel kutatásai évtizedek óta ennek a föltérképezésére irányulnak, bizonyítva, hogy ez az összetett jelentésű szocializmus „a történelmileg lehetséges, ellentmondásokkal és feszültségekkel teli viszonyok közt is az emberi önemancipáció valóságos lehetőségeit képviselte s készítette elő.” Lengyel András tanulmányai, felfedezései, cikkei – saját szkepszisét is mintegy ellenpontozva – éppen ennek a szellemiségnek a továbbviteléért perelnek; azért, hogy a humanista és demokratikus nemzeti értékek a marginalitásból a centrumba kerüljenek. Kenyeres Zoltán fogalmazta meg szépen: akik „nem tartják ördögtől valónak a szocializmus gondolatát, és nem tekintik a marxizmust sem szitokszónak, azok nyitott érdeklődés örömével olvashatják” Lengyel írásait. Ám korántsem csak ők: nem kell baloldalinak lenni ahhoz, hogy Lengyel innovatív felfedezései, gondos analízisei és bátor fejtegetései meggondolkoztassák a nyitott szellemű olvasókat. (Ezzel az írással az április 2-án 70 éves Lengyel Andrást köszöntjük. 2020. március 16.)
Szerző

Kentaurbeszéd - Nádasdy Ádám: Londoni levél - A hibernáló metró

Publikálás dátuma
2020.04.04. 11:00

Fotó: Alberto Pezzali / AFP / NurPhoto
Amikor Nyikita Hruscsovot váratlanul leváltották a Szovjetunió éléről (kollégája, Leonyid Brezsnyev megpuccsolta), a nagyanyám azonnal lement és vett öt kiló cukrot. Emlékszem, hogy ezt mulatságosnak találtam: cukrot? Ha bajok tűnnek föl a láthatáron, mi nyalakodni fogunk? De ő, két világháborúval a háta mögött, türelmesen elmagyarázta, hogy a cukor egyfelől nagyon tápláló, tehát éhezés ellen életmentő, másfelől jól eltartható, tehát ideális a bespejzolás céljára. Ez 1964-ben volt. Ma is bajok tűnnek föl a láthatáron, de itt Londonban nemigen halmoz föl senki cukrot. Talán az is számít, hogy a cukornak az utóbbi évtizedekben nagyon rossz lett a sajtója, mindenki igyekezett leszorítani a cukorfogyasztást, no meg hát éhezésről csak nagyon keveseknek van fogalma. Egyébként az idősebb angolok még emlékeznek az 1974-es cukorhiányra, amikor pánik alakult ki, az emberek elkezdtek cukrot felvásárolni attól félve, hogy nem lesz cukor, amitől persze nem lett cukor, hiszen nincs az a jól működő gazdaság, amely hirtelen ennyi cukrot tudna piacra dobni. De most nincs pánik, vagy csak kicsit. A koronavírus (egyelőre?) nem jár áruhiánnyal itt Angliában. A pékek sütnek, a boltokba rendesen szállítják az árut. Van üres polc – tegnap nem volt liszt itt a sarki boltban, de ez nyilván azért van, mert sokan otthon sütnek-főznek ahelyett, hogy a munkahelyi vagy iskolai menzán étkeznének. Nagy divat lett az otthoni kenyérsütés. Inkább attól félnek a kereskedők, hogy az emberek keveset vásárolnak, nem jönnek. És valóban: sokan ráébrednek, hogy nem muszáj mindennap friss tejet inni, hogy meg lehet lenni fagylalt nélkül, meg túró nélkül, meg gyümölcs nélkül. Sör nélkül kevésbé, az állítólag még jobban is fogy – hát igen, sokat ülnek a tévé előtt, ahhoz meg sör kell. Amiből nagyon sokat vesznek, az a vécépapír, bár az nem gyógyítja a vírust. Lehet, hogy összetévesztik a vérhassal? London életéhez, összképéhez nagyon hozzátartozik a közlekedés, jobban, mint más városokéhoz. Tele van vasúttal, metróval, és az emeletes piros buszok is a londoni táj jellemzői. Ez részben azért van, mert London nagy kiterjedésű – mintha Budapest részének számítana Szentendre és Monor, Dunakeszi és Érd. Ezt mifelénk nem egyetlen városnak, hanem agglomerációnak nevezik, de itt az egész agglomerációt Londonnak hívják. (Ebben élnek 10-12 millióan.) Ekkora területet hálóz be a metró, az „underground” és az „overground”, utóbbi olyan, mint Pesten a HÉV, persze sávosan növekvő tarifával. Ezért olyan feltűnő, hogy a metrókat a járvány miatt megritkították, nem járnak a hétvégi éjszakaiak sem, amik pár éve nagy vívmányként megindultak ebben az egyébként korán fekvő városban. Olyan, mint a téli álmot alvó („hibernáló”) állatok, például a pocok, mely úgy lehűl, hogy a szíve percenként csak kettőt-hármat dobban, hogy azért életben maradjon. A Northern Line metró itt mifelénk a szokásos 2-3 percenként helyett 10-15 percenként jár. A legtöbb metrókocsi így is üres, a kintebbi vonalakon, ahol már fönn fut a felszínen, néha galambok szállnak be és mennek egy-két megállót (ugyanezt mutatták Pesten is a 4-6-os villamoson!). A belvárosban, ahol az állomások közelebb vannak, némelyiket bezárták: a legszimbolikusabb a Bank állomás bezárása, amely normálisan a Citynek, tehát az üzleti és banknegyednek az örökösen nyüzsgő átszállóhelye, négy vonal találkozik itt. Most sehol senki. Bejelentette a közlekedési vállalat, hogy az utasforgalom a szokásosnak 10 (!) százalékára esett vissza. Észak-London legkedveltebb turistacélpontja Camden Town, ahol több nagy ócskapiac működik, meg mindenféle csecsebecséket lehet kapni, ott folyik a Regents Canal, melynek zsilipje körül remekül lehet sörözni – szóval ötvözi a romantikusat a gagyival. Fölül vasutak dübörögnek, alul lacikonyhák gőzölögnek, és hullámzik a tömeg. Hát most nem hullámzik semmi, csak a Regents Canal, az is diszkréten, mert a bárkák se járnak. Olyan volt Camden Town tegnap a vasárnapi csúcsidőben, mintha mondjuk kedd hajnali négy óra lenne. De még az is mozgalmasabb volna, mert olyankor a szemetet takarítják össze – most szemét sincs… A vészhelyzet legintőbb jele az volt, amikor – az utolsók között – bezárt a Selfridges nagyáruház az Oxford Streeten: ilyenre nem volt példa a második világháború óta, amikor a német bombázás, a Blitz miatt kellett bezárni. A párom még az utolsó pillanatban beszaladt, zárás előtt és vett három alsónadrágot. Örökké fogok emlékezni magára – mondta a fiatal eladó (ez persze a párom jóképűségének is betudható) –, mert maga az utolsó vevőnk, holnaptól nem nyitunk ki, én is bizonytalan ideig szabadságon leszek, nem tudom, mi lesz velem. A kormányzat, ahol tud, segít, például a kényszer-szabadságoltaknak folyósítja a fizetésük 80 százalékát – az adófizetők pénzéből. (Itt ugyanis nincs állami pénz, mint mifelénk, itt csak az adófizetők pénze van. Na jó, vicceltem: nálunk is csak az adófizetők pénze van, de nálunk a politikusok szeretnek úgy fogalmazni, hogy „ad az állam”. Itt ezen csak nevetnének, nincs is olyan angol kifejezés, hogy „the state gives”.)
A párom orvos, ortopéd és gerincsebész: az ő kórházukban már jórészt leállították az „elektív” (azaz tervezett, nem sürgős) műtéteket, hogy helyet tudjanak csinálni balesetes betegeknek – ilyeneket addig nem kellett fogadniuk, mert ez egy klinika, de most a közkórházakban egyre több hely kell a vírusos betegeknek, ezért a baleseteseket őhozzájuk irányítják. Ez nem nagy megterhelés, ugyanis egyre kevesebb baleset történik, ami érthető, hiszen az emberek nem mennek sehová, nem autóznak, nem motoroznak, nincs, aki elüsse a biciklistákat. Sportolás, edzés sincs, ami szintén baleseti forrás. (Bár egy barátunk futni volt, erre pont most elszakadt az Achilles-ina, azt persze sürgősséggel megoperálták, utána azonnal hazazsuppolták.) Egy darab koronafertőzött van benn, meg három gyanús. Az Excel nevű hatalmas konferencia-központot – a Temze partján, a dokk-negyedben – már be is rendezték járványkórháznak, 30-án nyitják meg, először ötszáz beteggel, de négyezer (!) ágynak lesz benne hely. Ne feledjük: London lakossága kb. annyi, mint egész Magyarországé. A hadsereg működteti, úgyhogy nyugodtan hadikórháznak is nevezhetjük. Az egészségügyi személyzetet részben önkéntesek toborzásával biztosítják – őket elengedik a munkahelyükről, de legalább hat hetet kell vállalniuk az önkéntes szolgálatban. Mosolyt csalt a számra, hogy ezt az ideiglenes járványkórházat Nightingale Hospital-nek, azaz „Fülemüle Kórháznak” nevezik, csakhogy nem a kedves madár után, hanem a még kedvesebb ápolónő, Florence Nightingale után (tényleg ez volt a neve), aki a krími háborúban 1854-ben rengeteget tett a sebesültek ellátásáért és megalapozta a modern betegápolást, azóta is szentként tisztelik. A patikák, kisebb boltok előtt hosszú sorok állnak, de azért olyan hosszúak, mert az emberek 1-2 méter távolságot tartanak, és bent egyszerre csak egyvalaki vásárol. Ijesztőbben néz ki, mint amilyen. Egyes kávéház- és büféláncok (Costa, Pret-á-manger) kihirdették, hogy ingyen adnak enni-inni az egészségügyi dolgozóknak. (Mostanra már ezek is bezártak.) Sajnos kiderült, hogy Lewisham külvárosban a helyi csibészek ellopták az egészségügyiek kártyáját és ingyen szolgáltatták ki magukat. A profi szélhámosok is akcióba lendültek: becsöngetnek, hogy vírustesztet végeznek, közben kirámolják a lakást (vagy legalábbis felmérik, hogy érdemes-e visszajönni.) A környezettudatos kávézók az utóbbi egy-két évben bátorították a közönséget, hogy hozzon hazulról bögrét, ne szaporítsuk az eldobható poharakat; most viszont ezeket nem fogadják el, mégiscsak higiénikusabb a szűz papírpohár. A boltok közül végül a nagy könyvesbolt, a Waterstones is bezárt: sokáig húzta, azzal érvelt, hogy most az élelmiszer és gyógyszer mellett leginkább olvasnivalóra van szüksége az embereknek, de végül beadta a derekát. Számos borbély felajánlotta, hogy egészségügyi dolgozóknak (itteni nevük NHS, National Health Service, azaz Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) ingyen nyírnak-vágnak; mostanra ők is bezártak. Ma volt a tavasz első igazán szép napja, ragyogó napsütéssel. A lakásunk egy tágas parkra néz, nagy pázsittal. Senki. Pedig Angliára az a jellemző, hogy amint kibújik a nap (hiszen nem süt sokat), rohannak ki az emberek, hétköznap is, főleg ebédidőben, és elüldögélnek, sőt elheverednek a füvön, öltönyös-kosztümös komoly tisztviselők is, aztán szaladnak vissza a hivatalba. Most senki. Nem is szabad: rendőrök és polgárőrök cirkálnak, és ha kettőnél több embert látnak együtt, elküldik, tessék menni a dolgukra, ne csoportosuljanak. Üldögélni se szabad. A párom magánál kell hogy hordja a kórházi belépőkártyáját, hogy igazolja: egészségügyi dolgozó, azért jár az utcán. Persze kicsit ellófrál arrafelé is, ahová nem a munka szólítja, hanem valamit venni kell. Eddig még nem igazoltatták, olyan bizalomgerjesztő képe van. Ebben az országban, ahol tényleg van korona, és nemcsak a királynő fején, hanem a jogrendszerben is – hiszen a bűnügyek esetén a közvádló maga a Korona –, a vírust szerencsére nem ugyanazon a néven kell emlegetni: nem crown (ejtsd: kraun), hanem latinosan corona virus (ejtsd koróna vájrösz). A magyar nyelv, ahogy derék lateiner eleink ránk hagyták, ugyanazt a szót használja mind a kettőre: korona. Még szerencse, hogy nálunk a királyi korona már csak tiszteletre méltó emléktárgy. (2020. március 30.)
Szerző

Tények és gondolatok a koronavírus árnyékában

Publikálás dátuma
2020.04.04. 10:00

Fotó: Marabu
A modern idők legsúlyosabb járványhelyzetével állunk szemben. Mi okozza, hogyan védekezhetünk, mikor és milyen veszteségekkel lesz ennek vége? E kérdéseket feszegeti írásában Boldogkői Zsolt virológus-genetikus professzor, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének igazgatója.
Kihalt utcák, maszkos alakok karneváli hangulat nélkül, félelem a lelkekben a jövőtől. Mi lesz velünk, a szeretteinkkel, az állásunkkal, a gazdasággal, és egyáltalán a modern nyugati világgal? Visszatér-e az élet a normális kerékvágásba, vagy valami új állapot fog kialakulni ebből a válságból, és ez rossz lesz-e, vagy jó? Egy, az élet és élettelen határán létező apró organizmus váltja ki e riadt gondolatokat sokakban. A modern idők legkomolyabb járványhelyzetével állunk szemben. Eddig ilyesmi csak Hollywood fantáziavilágában történt meg, de most megjelent a maga fizikai valójában. Egy láthatatlan ellenséggel állunk szemben, ami, ha a modern tudomány előtti korban rontott volna ránk, hatalmas pusztítást vihetett volna végbe. Ma már tudjuk, hogy egy vírus terjed rohamléptekben és szedi áldozatait szerte a világban. E tudás teszi lehetővé, hogy éljünk a védekezés lehetőségeivel, kezdve a higiénia és a távolságtartás fontosságának felismerésétől az orvostudomány biztosította eszközök igénybevételéig. A járvány kezdetén több ország elbagatellizálta a problémát és nem foganatosított jelentős megelőző intézkedéseket. Mára a helyzet alapvetően megváltozott, a késlekedő államok menteni próbálják a menthetőt, felismerték ugyanis, hogy a tétlenség, vagy egy hibás elképzelés túl sok emberáldozattal járna. A probléma persze nem ilyen egyszerű. Észszerű érvek szólnak amellett is, hogy egy viszonylag rövid ideig tartó nagyobb pusztítás hosszútávon több emberéletet menthet meg, és így a gazdasági összeomlás is elkerülhető. Sokan azt vizionálják, hogy e járványnak nem csupán komoly egészségügyi és gazdasági következményei lesznek, hanem a lecsengése után másképpen is fogunk élni. A pozitív szemlélet azt emeli ki, hogy a gazdaság, az oktatás, és a társadalmi élet egyéb területei lehetőséget kapnak arra, hogy átálljanak a modern kor követelményei szerinti működésre. A történelmi tapasztalat azonban aggodalomra is okot adhat, hiszen a nagy krízisek gyakran váltak az ordas eszmék melegágyaivá. KORONAVÍRUSOK A vírusok az evolúciós princípiumot legtisztábban képviselő organizmusok: kizárólag a mindenáron való szaporodás érdekli őket. Hét humán koronavírus faj ismert, melyek közül négy már régebb óta jelen van az emberi populációban. Ez utóbbiak enyhe, megfázásszerű tüneteket okoznak, s a szezonális (endémiás) influenzavírusokhoz hasonlóan a hideg évszakokban fertőznek tömegesen, majd nyárra elcsendesülnek. A három másik koronavírus az utóbbi években került át állatokról az emberre (ez az ún. zoonózis) és fertőzésük jóval komolyabb egészségügyi kockázatot jelent. A súlyos akut légzőszervi szindróma (SARS) vírusa, a SARS-CoV-1 egy cibetmacska fajról került át az emberre és okozott egy Kínából kiinduló járványt 2002-03 között, melynek során 8000 ember fertőződött meg, s 770 halálos áldozattal járt (~10 százalékos mortalitás). A közel-keleti légúti koronavírus (MERS-CoV) Szaúd-Arábiában került át az emberre - valószínűleg tevéről - és okozott járványt 2012-ben. E vírus halálozási rátája még durvább (~33 százalékos), de szerencsére, nem sok embert fertőzött meg, viszont szemben a SARS vírusával, többször újra felbukkant és a meleg időjárás sem gátolja a terjedését. A jelenlegi COVID-19 elnevezésű világjárványt (pandémiát) a SARS-CoV-2 koronavírus okozza, mely a SARS-CoV-1 közeli rokona, de attól enyhébb tüneteket okoz, viszont sokkal gyorsabban terjed. Ezt a vírust az előző év vége felé észlelték a kínai Vuhan városban. Mindkét SARS vírus a köpenyükben található tüskefehérje (S protein) receptor-kötő doménjével (RKD) kapcsolódik a sejtek felszínén elhelyezkedő ACE2 receptorhoz, ami a vírus sejtbe való bejutásának első lépése. Jelenlegi tudásunk szerint, maga a SARS-CoV-2 eredetileg egy denevér-vírus lehetett, amely az említett S protein RKD-jét egy tobzoskában élő koronavírustól szerezte meg. Hogy hogyan találkozhatott e két faj vírusa egymással? Talán egy leveses tálban. A BETEGSÉG TÜNETEI A SARS-CoV-2 általi fertőzés sokaknál csak köhögéssel, hőemelkedéssel, fejfájással, esetleg kötőhártyagyulladással jár, de kialakulhatnak az influenzához hasonló szimptómák, mint pl. izomfájdalom, levertség, magasabb láz is. A betegség tünetei közé nemrég bekerült a hasmenés, valamint a szaglás és az ízérzékelés ideiglenes elvesztése is. A legsúlyosabb tünetek azoknál alakulnak ki, akiknél a fertőzés a tüdőgyulladás stádiumába kerül, amire legnagyobb a kockázat az immunológiai problémákkal, vagy tüdő-, szív- és cukorbetegséggel rendelkező, elsősorban idős emberek esetében. A dohányosok is veszélyeztetettek, melynek fő oka, hogy a dohányzás csökkenti a hörgők öntisztulási képességét. A betegség súlyos állapotát nem közvetlenül a vírus által okozott károsodások, hanem a túlzott immunválasz (citokin vihar) okozza, amely tüdőgyulladással jár, s ennek során a hörgőcskék folyadékkal telnek meg, ami akadályozza a gázcserét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az immunválasz mérséklése terápiás hatást gyakorolna, hiszen akkor a vírus által okozott károsodások kerülnének előtérbe. Ráadásul, a sérült tüdőfelületeket baktériumok is megtámadhatják, melyek közül az antibiotikum-rezisztensek különösen veszélyesek. A gyulladt tüdő nem képes ellátni funkcióját, ezért a páciens lélegeztető gépre kerül, ezzel biztosítva több oxigént, így időt és egyben esélyt, hogy az immunrendszer legyűrje a vírust. MUTÁCIÓ, A VÍRUSOK KÉTÉLŰ FEGYVERE Amikor egy kórokozó egyik fajról egy másikra kerül át, gyakran okoz súlyos betegséget, melynek oka az, hogy a parazitának még nem volt kellő ideje alkalmazkodni az új gazdaszervezethez. Egy légi úton terjedő vírusnak azonban nem érdeke, hogy komoly betegséget okozzon, hiszen akkor fennáll a veszély, hogy a fertőzött személlyel együtt pusztul el. Az a vírus sikeresebb, ami csak enyhe tüneteket okoz, s ezáltal hagyja, hogy a gazdaszervezet tömegközlekedésen utazzon, járjon moziba, étterembe, társaságba, magyarul, érintkezhessen másokkal. A vírusevolúció tehát egyértelműen a virulenciacsökkenés irányába mutat. A vektor (pl. szúnyog, vagy bolha) útján terjedő kórokozók esetében viszont az a kedvező, ha a páciens vére tele van velük, súlyos betegséget okozva ezáltal, hiszen így könnyebben átkerülhet a rovarba, majd ebből egy újabb emberbe. Az érem másik oldala, hogy a mutációk révén a vírus főbb felszíni antigénjei is megváltozhatnak, s ezáltal a korábbi fertőzés vagy a védőoltás által szerzett immunitás a következő járvány idején már nem fog védettséget biztosítani. A vírusoknak jóval nagyobb a mutációs rátájuk a gazdaszervezeténél, mivel sokkal rövidebb a generációs idejük és nincs a mutációkat kijavító mechanizmusuk (ez alól a koronavírusok éppen kivételek, bizonyos fokú hibajavító képességgel rendelkeznek). De a túl nagy mutációs ráta sem jó, mivel tönkreteheti a vírusok génjeit. Létezik tehát egy optimális arány. Egy friss tanulmány szerint a SARS-CoV-2 mutációs gyakorisága alacsony. Ez jó hír, mert bizakodhatunk, hogy a megszerzett immunitás védeni fog, ha újra fellángol a járvány. A vírus gyengüléséhez pedig nem szükséges magas mutációs ráta, mert, szemben egy új szerkezet vagy funkció kialakításával (immunitás kicselezése), ezek elveszítése jóval többféleképpen megvalósítható. ELŐZŐ JÁRVÁNYOK Korábban a mostaninál jóval komolyabb hatású pandémiák is előfordultak. A pestisjárványt a Yersinia pestis nevű baktérium okozta, mely minden újraéledésével milliókat ölt meg. Ezek közül a legismertebb a Fekete Halál-járvány volt 1347-1351 között, mely 200 millió ember halálát okozta. A halálozási adatokat az adott kor populációméretének figyelembevételével kell értékelni. 50-60 millió áldozatot követelt a himlővírus által okozott járvány a második ismert fellángolása idején (1520 környékén). Az 1918-19-es spanyolnátha hasonló nagyságrendű halált okozott. Ma az AIDS szedi áldozatait, a 80’-as évek eleje óta eddig közel 30 millióan haltak meg e betegségben. A korábbi SARS-, a MERS-, az Ebola- és Marburg-vírus járványok kevés áldozattal jártak, riadalmat a magas halálozási arány okozott. A szakmát egy gyorsan terjedő, magas mortalitású influenzajárvány lehetősége aggasztja. Ilyen lehet a madárinfluenza, amely emberre kerülve 60 százalékos halálozási arányt is elérhet. Szerencsére, a vírus még nem volt képes megoldani az emberről-emberre terjedés problematikáját, habár korlátozott átvitelről vannak már adatok.
A COVID-19 JÁRVÁNY A jelen járvány az influenzához hasonlóan gyorsan terjed, de míg az utóbbi halálozási rátája csupán 0,1 százalékos, addig a koronavírus esetében ez 3 százalék körüli érték lehet (változhat, ha megismerjük a tünetmentes populáció nagyságát). Nagy kérdés, milyen módszerrel tudnánk megállítani a vírust úgy, hogy az lehetőleg ne járjon a gazdaság és a társadalmi struktúrák összeomlásával. A lehetőségek skálájának egyik végpontján a semmittevés áll, a másikon pedig a radikális hatósági korlátozások, totális kijárási tilalommal. Az első lehetőséghez közeli álláspontot képviselt eleinte az Egyesült Királyság, Hollandia és Svédország. A stratégia lényege, hogy hagyjuk terjedni a járványt az egészséges fiatalok és középkorúak között, de közben elszigeteljük a betegeket és az időseket. A feltételezések szerint, az így kialakult nyájimmunitás védelmet jelent a fogékonyak számára is. A komolyabb intézkedések során bezárják az iskolákat, lezárják a határokat, kialakítják az otthoni munka feltételeit, kijárási korlátozásokat vezetnek be, s közben nagy volumenben tesztelik a potenciálisan fertőzötteket. Ezt teszi pl. Németország. A még radikálisabb modellt alkalmazók azonnal hermetikusan elzárják a fertőzési gócokat, azon belül pedig elszeparálják az embereket is egymástól, majd, a járvány alakulásától függően, fokozatosan lazítanak a szigoron. Ezt teszi pl. Kína, Dél-Korea és Japán. A súlyos egészségügyi kockázatok miatt a kezdetben enyhe csillapítást alkalmazó országok is fokozatosan szigorítani kezdtek. Ma már csak a svédek tartanak ki az eredeti koncepció mellett. A szigorúbb beavatkozások nem a nyájimmunitásra, hanem az időnyerésre, a járványgörbe ellaposítására játszanak. Ha ugyanis több idő áll rendelkezésre, akkor az egészségügy adott kapacitása több beteget képes ellátni. Idő kell az ellenszer kifejlesztéséhez is, és talán a közelgő meleg is csökkenti a járvány tombolását. Mivel a vírus a trópusokon és a déli féltekén is terjed, a járvány feltehetően nem áll majd le nyáron. Hozzáteszem, itt nem kizárólag tudatos stratégiákról van szó, hanem a kormányok attól való félelméről is, hogy a szociális távolságtartás komolyabb verzióinak alkalmazását és a gazdaság totális leállását nem fogadják el a választópolgárok; persze, a rossz válságkezelésre ugyanez áll. A válság elhúzódása viszont hosszútávon mérne még komolyabb csapást a gazdaságra. A megfelelő stratégia egy komplex probléma, sajnos egyik sem jelent tökéletes megoldást. A kérdés inkább az, melyik a kisebbik rossz. A radikális elfojtáson alapuló stratégia fő problémája, hogy a populáció nagy része nem esik át a fertőzésen, tehát nem lesz védett a vírussal szemben, ami ezért bármikor újra támadhat. A vírus evolúciója azonban így lelassul, ami jó, ha azt nézzük, hogy kisebb az esélye egy új törzs vagy új immunvédekezést kikerülő variáns kialakulásának, de persze ilyenkor nem is mérséklődik hatékonyan a vírus virulenciája. A másik stratégia nyájimmunitása sem garancia a járvány eltűnésére, mert a nagyszámú fertőzött lehetőséget adhat egy új genetikai variáns létrejöttének, ami ellen nem véd a megszerzett immunitás. A koncepció kidolgozásánál figyelembe kell venni, hogy a nem a vírussal kapcsolatos betegségeket is kezelni kell: egy időben elnyúló járvány jelentősen meghosszabbítja a mentőautóra való várakozási időt, ami egy infarktusos vagy balesetes páciens számára végzetes lehet; az intenzív ágyak sem lesznek hozzáférhetőek, és a daganatos betegekben sem tudják elfojtani a rák terjedését. A spanyolnátha ellen az amerikai városok eltérő módon védekeztek. E járvány során szerzett tapasztalatok tanulságosak lehetnek a koronavírussal szemben. A legfőbb tapasztalat az volt, hogy a szociális távolságtartás időbeni bevezetése radikálisan lecsökkentette a halálozási rátát, főleg, ha sokáig fenntartották a szigort. Ezt tette pl. New York. Philadelphia kissé megcsúszott a korlátozások bevezetésével, és rövid ideig tartották fenn azokat, ezért igen magas lett a mortalitás, de később lényegében nem tért vissza a járvány. San Francisco jelentős késéssel vezette be a karantént és az egyéb távolságtartó intézkedéseket, de Philadelphiánál tovább tartotta azokat életben, melynek kettős eredménye lett: közepes mortalitás és a járvány későbbi visszatérte. St. Louis nem korlátozott elégséges ideig, emiatt újraéledt a járvány, de a második hullámban is bevezette e módszert, s így itt is kedvező statisztika született. TESZTELÉS ÉS ELLENSZER A vírusok tesztelésének legpontosabb módszere a szekvenáláson alapul, mivel ezzel lehetséges a bázissorendek megállapítása. E metodika ma még lassúbb és költségesebb, mint a polimeráz láncreakció, vagy annak egy valós idejű detekciót lehetővé tevő verziója (RT-PCR). A SARS-CoV-2 vírust jelenleg ez utóbbi módszerrel mutatják ki az orr- és szájgaratból vett mintából, egy olyan módosítással, hogy a vírus RNS-t először átírják DNS-sé és ezt követően végzik a sokszorozást RT-PCR-el. A tüdőgyulladás CT-vel is kimutatható, bár ezzel a gyulladás okáról nem kapunk információt. A vérből, antitestek vizsgálatával azt tudjuk megállapítani, hogy nemrég (IgM) vagy korábban (IgG) fertőzöttek voltunk-e az adott vírussal. E szerológiai vizsgálat tömeges alkalmazása igen fontos lenne, hiszen jelenleg fogalmunk sincs hány ember esett át a fertőzésen, akár tünetmentesen, és így nem tudjuk pontosan mekkora veszélyt jelent a vírus. A napokban több cég is néhány perc alatt elvégezhető teszteket állított elő, de a működésük részleteiről egyelőre nincs túl sok információ. A hatóságok, a jelen helyzetre való tekintettel, igen gyorsan engedélyezik ezeket. A teszteknél sokkal több idő a terápiás szerek kifejlesztése, mivel itt a hatásosság mellett a biztonságosságot is igazolni kell állat- és emberkísérletekkel. A rendkívüli helyzet miatt néhány lépés talán kihagyható, s így a tesztelés lecsökkenthető 1-1,5 évre. A védekezésnek két formája van: a megelőzés és a terápia. A védőoltások a megelőzés eszközei. A fertőzésen átesett személyekből antitesteket lehet kinyerni és ezeket terápiára alkalmazni (ezt nevezzük passzív immunizálásnak). A gyógyszeripar hagyományos kismolekula-alapú szerei elsősorban terápiára alkalmazhatók. Ezek teszteléséhez, még lazább biztonsági követelmények esetén is évek szükségesek. Emiatt azt a stratégiát alkalmazzák, hogy a más RNS vírusoknál (HIV-, Ebola-, Marburg-vírus, influenza) több-kevesebb sikerrel bevált szerekkel próbálkoznak. Részleges hatás is fontos lehet, hiszen a szerzett immunitás egyik legfontosabb tényezője az idő, ami életmentő lehet, ha sikerül megnyújtani. A kínai tapasztalat szerint egy malária-ellenes szer, a klorokin hatására hamarabb következik be a betegséget követő felépülés. Viszont e készítmény nagy dózisban való alkalmazása igen komoly mellékhatásokat produkál (a szem ideghártyájának visszafordíthatatlan károsodása), tehát aktuális használata csak orvosi kontroll mellett ajánlatos. Fontos lehet, hogy, az Alkaloida Vegyészeti Gyár jóvoltából hazánk e szer egyik legnagyobb exportőre a világon. A BCG védőoltással is próbálkoznak Hollandiában és Ausztráliában, de ennek protektív hatása egyelőre még nem kellően igazolt. Ha működik, az jó hír lehet számunkra, mivel hazánkban a TBC ellen már 1954 óta oltják a gyermekeket. Habár az eredeti megfigyelés szerint ez a védőoltás egy évig hatásos a koronavírussal szemben. Érdekes magyar megközelítés: olyan fúziós fehérjét állítottak elő, amelynek egyik fele az ACE2 receptor S fehérjéjéhez kapcsolódó része, a másik pedig egy koronavírust felismerő antitest. E kimérafehérje egyrészt megköti a vírust, másrészt elősegíti a falósejtek által való felismerést. Még nem tudni, működik-e. TÉVES INFORMÁCIÓK A járvány kitörésekor gyakori érv volt, még szakmai körökben is, hogy eltúlozzuk az aggodalmakat, hiszen egy influenzajárványnak sokkal több áldozata szokott lenni. Igen ám, csakhogy ezt az adatot a járvány lecsengését követően állapítjuk meg, a koronavírus-járványnak viszont még most is az elején járunk. A zavarosban halászó vállalkozások is próbálkoznak a profitnöveléssel. Orvosi diplomával rendelkező vitaminkereskedő lubickol vírussal teli virtuális fürdőkádban, s ajánlja megadózisú termékeit. Hatástalan gyógynövényeket és homeopátiás készítményeket keringetnek a köztudatban. Téves elképzelés, mely szerint a szauna, vagy a forró fürdő hatásos a vírus ellen. Csakúgy a gyakori vízivás, a sós vízzel való orröblítés és az egész test alkohollal való mosása is hatástalan. Nem a fertőzés jele, ha valaki vissza tudja tartani a lélegzetét köhögés nélkül bizonyos ideig. A számok alapján, még a pápai ima is hatástalannak bizonyult a vírusterjedéssel szemben. TÁRSADALMI HATÁSOK A járvány a digitális forradalom idején csapott be, ami, ebből a szempontból szerencsés, mert az emberek közötti kapcsolat fennmarad még kijárási tilalom esetén is. A helyzet persze nem tökéletes, hiszen a kapcsolatokban, illetve a közösségi és kulturális életben fontos a személyes jelenlét. Az aggodalmak szerint a gazdaság legtöbb szegmensére hatalmas csapás lesz az elhúzódó járvány: recesszió, infláció, vállalati krach, munkanélküliség, stb. Sokan azonban pozitív változásokat is remélnek nem csupán a gazdaság, hanem az oktatás, a bürokrácia, és a társadalmi élet egyéb területein: ésszerű, költség- és munkakímélő hatékony megoldások, új típusú vállalkozások, modern oktatási módszerek, a bürokrácia egyszerűsítése, stb. Egyesek e helyzetet az 1929-es gazdasági világválsághoz hasonlítják. Az a krízis világégéshez és embercsoportok szisztematikus kiirtásához vezetett. A válság a szélsőséges eszmék táptalaja. A modern nyugati civilizáció fokozatosan felszabadította az ember jó biológiai ösztöneit és elnyomta a rosszakat. Óvni kellene ezt. A vírus előtti világtrend sajnos nem pozitív irányba mutatott. Kérdés, hogy e tendenciák fognak felerősödni, vagy megfordul az irány. Más szavakkal, ez az apró organizmus vajon a ráció vagy az irracionalizmus felé billenti majd a társadalmi fejlődés mérlegét? ZÁRSZÓ A koronavírus talán alapvető, de nem kataklizmatikus változásokat fog okozni az élet szinte minden területén. Alkalmazkodni fogunk hozzá, a kérdés csupán az, hogy milyen árat fizetünk ezért. Elméletileg az is lehetséges, hogy a járvány váratlanul leáll, a világ megrázza magát, és folytatódik minden a régi módon. Ez azonban nem valószínű. Fontos összefüggések vonhatók le az amerikai nagyvárosok spanyolnátha-járvány idején alkalmazott stratégiáinak összevetéséből: korán és sokáig fenntartani a szociális távolságot, illetve újra bevezetni e korlátozást, ha ismét fellángolna a járvány. A harc frontvonalában az orvosok és ápolók mellett a tudomány és annak művelői állnak. A járvány lezajlása után érdemes lenne újragondolni e szféra anyagi és erkölcsi megbecsülésének kérdését. Az innováció és a világ megismerésének élharcosai igen méltatlan helyzetben vannak mindkét tekintetben, még a fejlett országokban is. Rendkívül irritáló a különböző celebritások nagyságrendekkel nagyobb jövedelme és társadalmi megbecsültsége a kutatókénál. Állami feladat lenne a legtehetségesebb fiatalok tudományos pályára való motiválása. E pillanatban azonban a legfontosabb, hogy időt nyerjünk a vírus megismerésére, és hogy ennek alapján kidolgozzuk a védekezés hatékony módszereit.