Előfizetés

Szabadítsák ki Semjén Zsoltot!

A felkelt nemzet egykor azt kiáltotta: „Szabadítsuk ki Táncsics Mihályt!” Mi legalább otthonról kiabáljuk, teli torokból: „Szabadítsák ki Semjén Zsoltot!” Ahogy ifjúkorom indulójában: „Érctorkok harsogva zúgják a szélnek!” Az is valami szabadítással és áprilissal volt kapcsolatos. Legyen újra április 4. a felszabadulás ünnepe, szabadítsuk ki Semjén Zsoltot! 
Hát látta valaki őt azóta, hogy beadta törvényjavaslatát? Vagy hallottunk tőle egyetlen szó magyarázatot arról, hogy mégis, ezt hogy tetszett gondolni? Még akkor sem szólalt meg, amikor Gulyás miniszterrel visszacsináltatták a dolgot. Pedig az mégiscsak szóra érdemes, ha a miniszterelnök helyettesének indítványát épp a miniszterelnökséget irányító miniszterrel semmisíttetik meg! Fel sem merült, hogy legalább egy kicsit távolabbi személy, mondjuk egy fideszes honatya jegyezze a módosítást. Úgy látszik, bennük sem lehet bízni: ha valakinek a kormánypártból kezébe kerül egy „Országgyűlés” fejlécű papír, kiszámíthatatlanná válik, és bármi őrületet képes ráírni. Nekem eddig is volt egy ilyen érzésem, de úgy látszik, ők is tudják. Nincs más magyarázat: Semjént fogva tartják. Talán ugyanott, ahol eddig Ádert, bár őt legalább egy kicsit kiengedték, hogy aláírhassa a felhatalmazási törvényt. Azt mondják, bármit megtesz az ember, csak eresszék ki a magánzárkából. 
Semjén hiánya még jobban fáj. Szerintem Orbánnak is. Helyettese nélkül félkarú óriás. Mondta is pénteken a rádióban, hogy a további kijárási korlátozás ügyében „nem látok világosan”, ami persze bármiről legyen szó, szinte lehetetlen. Kifejtette: „Az én mottóm, hogy egyedül sohasem lehetek elég okos” (ugyan már, miniszterelnök úr!), „folyamatosan be kell vonni intellektuális energiákat”. Na ez az. Ez hiányozhat Semjén nélkül. Az intellektuális energia. Jó, ne lovagoljanak a szavakon, mindenesetre valamilyen energia. Most volna erre a hazának igazán szüksége, amikor támadásra készülünk. A kormányfő ezt is bejelentette: „mi nem meghátrálni akarunk a válság elől, és nem védekezni akarunk, hanem támadni!” Hát, nem lennék a válság helyében. 
Igaz, a segítségre szorulók helyében sem, mert azt is megtudtuk: „hogy ajándékként pénzhez juthasson egy közösség, olyat még a világ nem látott”, egyébként is, „a segély alamizsna, leépültség, függőség, kuncsorgó élet”. Semjént már csak azért is ki kellene szabadítani, hogy választ adhasson a mardosó kérdésre: akkor miért alázza meg előterjesztésében a Schmidt Mária-féle alapítványt két értékes ingatlan ingyen ajándékával? Amit Gulyás miniszter sem korrigált, ahogy a Városliget kormányzati annektálását sem. 
Mire ment volna Hunyadi Kapisztrán nélkül, kérdem én! Miként Kapisztrán csapkodta fejbe az ellent hatalmas fakeresztjével, úgy akarta új eszközökkel Semjén indítványa leküzdeni a járványt. Nyilvánvaló: ha a kormányközeli körök még több budai villához jutnak, az a vírust harcképtelenné teszi. Talán megpukkad irigységében, vagy ilyesmi. Amúgy is kiszámíthatatlanul viselkedik. Ki tudja, lehet, hogy a Városligetben fészkel, ezért kellett akár hazudós szerepbe hozni a miniszterelnököt, aki korábban megígérte: „Magyarország kormánya nem kíván olyan fejlesztéseket végrehajtani Budapesten, amit Budapest vezetői nem akarnak”. Most meg ugyebár érvénytelenítenék a főváros Ligetre vonatkozó változtatási tilalmát. Az lehet a dolog mögött, hogy rájöttek: ha gyógyszer nincs, a vírust legjobban a térkövezés irtja. Ezt az élő szervezet általában nehezen viseli, én is így vagyok vele. Vagy minket tesztelnek, ha már annyira akartuk. A vírustesztre ugyan nem, de erre van megfelelő eszköz.
A nemváltó műtétek és a járvány közötti összefüggést sajnos nem látom ennyire tisztán. Ha Semjén kiszabadul, biztosan ezt is megvilágítja. Addig magunkra vagyunk utalva. Máris sokféle magyarázat terjed a polgármesterek lefokozásának visszaszívása körül. Hogy eredetileg miért tervezték, az világos. Az önkormányzatiságot a rezsim általában veszélyesebbnek tartja, mint a bubópestist, hogy járványokhoz illő hasonlatot mondjunk. A gyors rükverc okait nehezebb megfejteni. Igaz lehet, hogy fideszes polgármesterek is hörögni kezdtek, ahogy az is, hogy ezzel a cirkusszal akarták elfedni a tervezet egyéb disznóságait, pl. a Városligetre vonatkozót. (És tényleg, mintha ezen máris kevesebben háborognának.) Egy szociális szakember szerint viszont rájöhettek: mégis jobb, ha a bontakozó szociális krízis nem rájuk, hanem a polgármesterekre dől rá. Dörömböljenek az ő ajtajukon a segítségért, és ne a kormányt okolják az eddig elmaradt lépésekért. 
De isten ments, hogy rémhírt terjesszek! Tisztelt bíróság, ott kezdődik, hogy a miniszterelnökhelyettes eltűnése sokak szemében nem olyan rémes hír, nekik sok minden kéne, ám nem annyira Semjén. Én is csak dúdolgatom magamban Zorán régi dalát: „Néha, mikor nyomaszt már az elégedettség,/ Sok fényes ötlet áraszt el, hogy mi is kéne még”. Zorán válasza teljesen helyes: „Néhány újabb sikerlista szintén kéne még”. Mellé Semjén mosolya, ahogy a kormányfő oldalán átszellemülten bólogat hozzá. Anélkül nem az igazi. A szerző volt országgyűlési képviselő 

Orbán, a Kékszakállú

Tudjátok, hogy mit csináltok? Tudjátok, hogy mihez asszisztáltok? – kiáltana oda legszívesebben az ember a fideszes képviselőknek, már ha látná értelmét. Egyelőre azonban fölösleges: híven követik Orbánt, bármilyen lépésre szánja is el magát. Nincs, aki figyelmeztetni merné: hohó, vigyázz, mert veszélyes útra tévedtél. Ha lett volna, illetve ha volt is ilyen ember, azt már régen eltávolították, kiközösítették a táborból – esetleg fegyelmezési szempontok alapján köztársasági elnökké emelték. Így aztán maradtak a mamelukok, bólogató Jánosok, megfelelni vágyók. 
Sőt: az olyanok, akik eme szándékukban még előre is rohannak; mostanság éppen Szijjártó Péter akarja meghaladni Kovács Zoltán államtitkár teljesítményét. (Csak zárójelben: nem volt ő mindig ilyen, de elég hamar rájött, hogy nem akar egyciklusos képviselő lenni.) Neki, akinek külügyminiszterként, kellő diplomácia érzékkel megáldva a nemzetközi kapcsolatokat kellene ápolnia, óvnia, most az tűnik a legfontosabb feladatnak, hogy mindenkit, aki bírálni mer, a liberális mainstreamhez soroljon. Noha azon kellene iparkodnia, hogy Magyarország megítélése a lehető legjobb legyen, most épp az ellenkezőjét teszi. Habár azon kellene dolgoznia, hogy Magyarország erős tagja legyen az Európai Uniónak, inkább azon fáradozik, hogy a távolság minél nagyobb legyen. 
De ebben sincs egyedül. Mindazoknak, akik ma autentikusan megszólalhatnak az Unió ügyeiben, az a dolguk – ezt a leckét bízta rájuk Orbán –, hogy megdolgozzák a hazai közvéleményt, az Unió csak kolonc a nyakunkon. A miniszterelnök kiadta a jelszót: nekünk Európa nem segít, mi csak Kínára meg a Türk Tanácsra és persze a magyar kormányra számíthatunk - és ezt ők igyekeznek maximálisan teljesíteni. Hollik szóvivőtől Deutsch Tamásig ezt visszahangozzák: onnan mi egy fillért sem kapunk a járvány megfékezésére. 
És a szöveg – miközben tudjuk, hogy teljes mértékben hazug – nem szolgál mást, mint annak bizonyítását, hogy bennünket csak hátráltat az EU. Bele akar szólni mindenbe, elveszi nemzetünk önállóságát, a baloldali liberális politika szolgálója. Ma még mindig többségben vannak Magyarországon azok az emberek, akik szerint nekünk csakis ebben a közösségben lehet a helyünk, de Orbán már régóta ügyködik azon, hogy ez megváltozzon. És most, amikor még nagyobb szükség lenne az összefogásra, a krízis okozta egészségügyi és gazdasági válság megoldására, elérkezettnek látja az időt, hogy még inkább eltávolítsa az országot az Uniótól. 
Nagy erőfeszítéseket tesz – már tett eddig is -, hogy szétzilálja ezt a közösséget, és csakis azért, hogy senki és semmi ne korlátozhassa a hatalmát. A járvánnyal együttjáró veszélyhelyzet kinyitotta számára itthon a totális hatalomhoz vezető kaput, ezen a kapun gyorsan be is lépett, de még mindig ott van az a másik ajtó, amelyet az uniós tagságunk tart zárva. Orbán, egyfajta fordított Kékszakállúként maga akarja ezt is kinyitni, hogy elveszejtsen bennünket. 
Tényleg tudjátok, hogy mit csináltok?

Rémhírek

Most, hogy már biztos kormányzati kezekben van annak eldöntése, vajon mi a rémhír, méla nyugalommal vettük a humán minisztérium közleményét, mely úgy szól: „minden alapot nélkülöz az a közösségi médiában terjedő rémhír, miszerint a kormány meghosszabbította volna a tanévet. A rémhír terjesztőivel szemben a nyomozás megindítását kezdeményeztük. Nem módosul a tavaszi szünet időpontja sem, így a diákoknak és a tanároknak is lesz lehetőségük arra, hogy kicsit pihenjenek”. 
Méla nyugalmunk annak is szól, hogy a szerencsétlen Facebook-szörfös rémálmok között várhatja, amíg a TEK rátöri az ajtót, aztán a bíróság kiszab rá mondjuk három évet, amivel még jól is jár. Mindezt csak azért, mert ki merte írni a közösségi oldalára, amit rebesgetni hallott, és amit mi nem is merünk idemásolni.
Ám ha már az EMMI jó dolgában ily törődéssel szemlézi a közösségi oldalakat, hadd zökkentsük ki egy pillanatra az ötlettel: nem kellene-e neki magának inkább olyan alantas elfoglaltságot találni, hogy mondjuk idejében közleményt ad ki a tanév rendjéről? Mert ha nem tudná, a vírus okozta rendkívüli helyzetben szülők tízezrei rágják a körmüket, mi a fenét fognak kezdeni karanténos csemetéikkel e derűs tavaszban, távolabbra már nem is tekintenek. 
Nem mellesleg azt gondoljuk: a rémhírnek beállított találgatás megelőzésének egyetlen módja van: a tisztességes tájékoztatás. Amivel a nyomozást és a tárgyalást mellőzni lehetne, különösen, ha a bizonytalan  érettségi megszervezésén megfeszítve dolgozó oktatási akciócsoport is jutna végre valamire. Ami pedig a pihenést illeti, az EMMI nem véletlenül humánus. Bár érdekelne bennünket, hogyan képzeli a tavaszi pihenést: a gyerekeket eddig legalább valamennyire lefoglalta otthon a digitális oktatás, de a szünet idején szünetmentesen fognak őrjöngeni a távmunkázó szülők békés családi körében.